Bejegyzés

50 ötlet a gyülekezet férfiasítására

Mielőtt belevágnánk, egy kis magyarázat a hölgyeknek, hogy félre ne értsék: ez a cikk (ahogyan a többi férfias gyülekezetről szóló cikkünk sem) NEM a nők és a nőiesség ellen szóló támadás! Kérem senki ne így értse! A “church for men” egy olyan “mozgalom”, amelynek a célja, hogy a jellegében elnőiesedett kereszténységet olyan dolgokkal, szempontokkal, eszközökkel és változásokkal egészítse ki, amelyek vonzóvá tudják tenni elsősorban a nem hívő, 21. századi férfiak számára! Tehát minden itt felsorolt ötlet és tanács célja az, hogy a 20-50 év közötti férfiakat, a családfőket, el tudja érni az egyház, és Jézus evangéliumát olyan módon tudja közvetíteni feléjük, hogy az a formáival és körülményeivel ne riassza el őket! És ne gondoljuk, hogy ez nem számít – mert igenis számít! NEKIK számít! És éppen ezért kell az ilyen dolgokra nekünk is odafigyelnünk – mert ez az irántuk való figyelmességünk, szeretetünk és szolgálatunk része!

A lista (ötlete és nagyobb része) David Murrow-tól származik (innen), én inkább csak átfogalmaztam, kiegészítettem, “testreszabtam”, párat kihagytam, párat hozzáírtam. (És talán a könyvére is összegyűlik egyszer a pénz, hogy végre kiadhassuk!)

Szóval az ötvenes lista:

AZ ELSŐ BENYOMÁS

1. Tartsd rendben a templomépületet és a környékét is (gondozott park, tiszta járdák, tiszta épületbelső)

2. Legyen az ajtóban egy vendégfogadó (ajtónálló) férfi – de ne legyen túl nyomulós vagy nyájas. Érdeklődő, de visszafogott, udvarias, és „hasznos” útmutató, mint a jó pincér (a jó étteremben)

3. Legyenek jól látható és egyértelmű eligazító jelek és táblák, ha nem magától értetődő, mi merre van (ruhatár, mellékhelységek, stb.) A férfiak nem szeretnek kérdezősködni!

4. Legyen elegendő, jól megközelíthető és jól használható parkoló – mert a férfiak vezetnek, és kár lenne már a kocsiban felhúzni őket azzal, hogy kiszállni sem tudnak!

5. Legyen informatív és dizájnos prospektus, névjegykártya, tájékoztató, amit az első látogatáskor kézbe is tudunk adni!

AZ ISTENTISZTELETI ALKALOM

6. A férfiaknak arra van szükségük, hogy Istenre figyelhessenek – ne a gyerekeikkel (vagy főleg a saját gyerekükkel) vesződő feleségekre! Legyenek megfelelő helységek a kisbabás anyukáknak és a kisgyerekeknek – akik legyenek is ott, ha nem tudnak viselkedni!

7. Minimalizáljuk az istentisztelet egyes elemei közötti holtidőket – és tervezzük alaposan meg az átmeneteket!

8. Minden istentiszteleten legyen valami váratlan, meglepő, érdekesség! Nem kell showműsor, de okozzunk meglepetést és cáfoljunk rá a várakozásaikra és előfeltételezéseikre!

9. Az istentiszteleten legyen humor is. Lehessen nevetni, felengedni. De ez nem azt jelenti, hogy meséljünk vicceket!

10. Legyen megfelelő a világítás és a hangtechnika. Lehessen látni, amit látni kell, és hallani a prédikátort, a bizonyságtevőt és az énekeseket is! De ez nem azt jelenti, hogy ússzon fényárban a gyülekezeti terem, vagy toljuk fel maximumra a hangerőt! MEGFELELŐ legyen!

DEKORÁCIÓ

11. Tüntessünk el minden „nyugdíjas-otthonos” cuccot: plüssöket, csipkéket, terítőket, cserepes virágokat!

12. Tüntessünk el minden retro „műtárgyat” a nyilvános terekből: vázákat, gyertyatartókat, stb. A gyülekezeti tér nem giccs-múzeum!

13. Legyen rendben a faliújság: letisztult, minimalista dizájn, semmi flancolás, színes virágok meg galambok, ákombákom betűk, stb. Bízzuk a faliújságot lehetőleg olyanra, aki ért a dizájnhoz. Semmi óvodás-faliújság feeling! A hirdetnivalók legyenek informatívak!

14. Csak olyan vallási szimbólumokat vagy képeket használjunk, amelyeknek üzenetértékük van, esztétikusak, és a 21. századhoz illenek.

15. Használjunk pasztell színeket (falak, szőnyeg, bútorok, képek, stb.) – és jó, ha a színek egymáshoz is illenek! Ehhez már számos online segédeszköz és szakkönyv áll rendelkezésre!

TARTSD TISZTELETBEN A FÉRFIAK INTIM ZÓNÁJÁT!

16. Ne kérj olyat, hogy fogjuk meg egymás kezét!

17. Ne kérj olyat, hogy öleljük meg egymást!

18. Ne kérd, hogy boruljunk össze imádkozni!

19. Ne kérd, hogy tárulkozzanak ki számukra idegen emberek előtt!

IMÁDKOZÁS AZ ISTENTISZTELETEN

20. A lelkész ne imádkozzon hosszasan nyilvánosan – nem is biblikus!

21. Kerülje a kegyes frázisokat és Isten felségneveinek halmozását – ennek nem a nyilvános imádságban van a helye!

22. Az imádsága legyen a hétköznapi ember számára is érthető, konkrét és tartalmas!

ZENE (DICSŐÍTÉS)

23. A minőség igenis fontos! A gagyi színvonal elriasztja az érdeklődő férfiakat!

24. Kerüljük a Jézushoz szóló „szerelmes” dalokat! Az énekek szövege is legyen igényes és tartalmas!

25. Ne ismételjünk el egy refrént háromnál többször! Kerüljük el a tizenöt percig tartó, de semmiről nem szóló egysoros énekeket!

26. Olyan hangnemben szóljanak a dalok, hogy azt a férfiak is ki tudják énekelni – mert visítani nem fognak!

27. A dicsőítés vezetője lehetőleg férfias férfi legyen – vagy kifejezetten jól vezető hölgy. De semmiképpen ne nőies (vagy férfiatlan) férfi!

28. Ne erőltessük, ha valaki nem akar énekelni!

FÉRFIAS LELKÉSZ / IGEHIRDETŐ

29. Beszélj természetes és hétköznapi hangnemben és szavakkal! Már rég lejárt a patetikus szentbeszédek kora!

30. Használj olyan képeket, hasonlatokat és illusztrációkat, amik kifejezetten férfiaknak szólnak – mert férfiasak!

31. Legyél egyenes, szókimondó, őszinte, különösen morális kérdésekben fogalmazz nyíltan és egyértelműen – de mindig barátságosan, nem elítélően vagy moralizálva!

32. Ne szidd a világot vagy a Sátánt (feleslegesen), mert nem ebben áll az evangélium lényege és ereje! Ne bűn- és probléma-centruikusan, hanem megoldás-központúan prédikálj!

33. Legyél nagyon megfontolt az érzelmeid kifejezésével! Soha ne játszd meg vagy ne túlozd el azokat!

34. Adj konkrét és megvalósítható célokat „alkalmazásként”!

TANÍTÁS

35. Ne taníts hosszan! Legyél tömör, világos, logikusan követhető.

36. Oszd meg a személyes történeteidet és küzdelmeidet.

37. Használj vizuális illusztrációkat, videóklippeket!

38. Használj tárgyakat illusztrációként!

39. Engedd, hogy kérdezzenek, kérd ki a véleményüket!

40. Legyél nagyon felkészült!

41. Nyugodtan adj házi feladatot!

TISZTELD AZ IDEJÜKET!

42. Az alkalmak kezdődjenek pontosan, és addig tartsanak, ameddig meghirdettétek!

43. Ha egy alkalom túl hosszú, iktass be szünetet! Lehessen felállni, kimenni, mozogni kicsit.

VASÁRNAPI ISKOLA (FIÚKNAK)

44. Találj ki helyette egy jobb nevet!

45. Legyenek férfi tanítók (is)!

46. Ne kezeld le a fiúkat! Ne kérj olyan „dedós” dolgokat, hogy olvassanak hangosan, ismételgessenek igeverseket (tini fiúktól legalábbis)! Kezeld őket az életkoruk szerint vagy afölött egy kicsit, hogy legyen hova fejlődniük!

47. A tanítás legyen gyakorlatias és interaktív!

48. Használd a multimédiát a tanításban!

49. Nagyon készülj fel minden egyes alkalomra!

50. Engedd őket kérdezni, beszélni! Nem baj, ha nem a „tananyagról” van szó – csak legyenek benne ők is, és Jézus is!

Lehet folytatni a listát, egészen biztosan van még mivel!

Mikor változtatunk a reakcióinkon?!

Sokat olvasgatok a neten, és belebotlottam egy cikkbe, egy elgondolkodtató, ateisták által készített dokumentumfilm kapcsán. A Jesus Camp-ről volt szó, és az oldal is ateista, amelyiken a cikket találtam – de most nem a filmről, még csak nem is az oldalról akarok írni. Elolvastam a cikket, amely a film által szélsőségesen bigottnak bemutatott kereszténységet kritizálja. Ez idáig oké, van benne elég sok igazság, és egy ateista oldaltól mi mást lehetne várni. Aztán elolvastam a hozzászólásokat is, és ott találtam egy “keresztényi” hozzászólást – ide másolom:

“a kereszténység sokkal több ennél. ti meg szánalmasak vagytok és üresek, rosszindulatúak, megkeseredettek. lélekrohasztó az oldal, sok sérült aggyal, inkább menjetek ki a szabadba, rátok férne egy agyszellőztetés!!!”

Megdöbbentem.

Persze sokszor olvastam már hasonló kirohanásokat keresztények és ateisták közötti vitákban – ez csak valószínűleg az utolsó csepp volt a pohárban. Ez lenne a kereszténység?! Mert akkor én is szégyellem magam. És szinte minden vitafórumon vagy portáloldalon meg lehet találni az ilyen kirohanásokat. Ha egy nem hívő ember ennyire primitíven mocskolódik nyilvánosan, mert érvei nincsenek, akkor legfeljebb magát minősíti. Azonban amikor egy keresztény csinálja ugyanezt, azzal magát a kereszténységet járatja le.

Mostanában sokat foglalkozok PR-ral. Épp tegnap olvastam az egyik könyvben, hogy Letterman az egyik tévés műsorában szennyvíznek minősítette az egyik híres amerikai ásványvízmárkát. Csak egy fél mondat volt, három másodperc – csak a nagy nyilvánosság előtt. A cég persze azonnal beperelte a tévécsatornát, és az hiába ajánlott fel azonnal kétmillió dollár értékű reklámcsomagot kárpótlásul, az ásványvíznek szinte lőttek, az eladások drasztikusan zuhantak és a cég óriási veszteséget könyvelhetett el.

A Biblia azt tanítja, számot kell adnunk minden szóról, amit kimondunk vagy leírunk – és ez alól nem ment fel bennünket az sem, hogy megváltottak vagyunk. Az ítélet alól felmentett bennünket Krisztus váltsága – de attól függetlenül Isten előtt még számot kell adunk az életünkről. És bár Krisztus megváltott, ez nem jelenti azt, hogy többé nincs felelősségünk, bármit tehetünk vagy mondhatunk! Mert igenis van jelentősége egy-egy ilyen internetes kommentnek is! És biztosan nem az, hogy közelebb viszi Istenhez az olvasóit!

Tegnap a feleségemmel megnéztünk egy nagyszerű dán filmet. To verdener – A kiközösített a címe. (Köszönet Infaustusnak a fordításért!) Abban is csak legyőzni akarták a “hívők” a nem hívőt. Bár a Jehova Tanúiról volt szó, mégis utána arról beszélgettünk, hogy gyökereiben mennyi minden hasonlít arra, ahonnan mi jöttünk. És túl sokszor látom, hogy a keresztények nem képesek sem szeretettel és elfogadással, sem intelligens párbeszéddel megnyerni embereket. Ráadásul furcsa mód minél inkább “evangéliumibb” vagy karizmatikusabb valaki, annál könnyebben ront neki annak, aki másképp gondolkodik. Pedig éppen ők azok, akik jobban ismerik a Bibliát, akik komolyabban akarják venni a hitüket, akik “tüzesebbek”. De sajnos ezzel a tűzzel sokszor csak megégetnek, elégetnek, felperzselnek embereket, kapcsolatokat, vagy épp internetes fórumokat.

Nemsokára megjelenik a Tárház Magazin új száma. A hét elején fordítottam az egyik cikket, ami éppen erről szólt: a szeretetteljes apologetikáról. A cikk írójának egyik ateista ismerőse be se akarja tenni a lábát többé gyülekezetbe, mert a keresztények, akikkel találkozott, egyetlen kérdésére sem válaszoltak, semmibe vették a véleményét, a kételyeit, csak megtéríteni akarták. Bedarálni őt Isten országába. A másik ismerőse viszont már megtért. Mert egy olyan házicsoportba került, ahol befogadták őt annak ellenére, hogy ateista volt. A kérdéseire megkeresték a válaszokat. Szerették – de ez nem csak a “szent szöveg” volt, hanem komolyan vették őt, nem megváltoztatni hanem szolgálni akarták, és valóságos barátságot, teljes értékű közösséget vállaltak vele. És a “ti, keresztényekből” egy napon “mi, keresztények” lett.

Én is pont így tértem meg. És annyira sajnálom azokat a nem hívő embereket, akik beleszaladnak az ilyen hozzászólásokba, akit elkap egy-egy ámokfutó jézus-mániás, akár online, akár a való életben, aki csak annyit lát a keresztényekből, hogy agresszív agymosók, akik szemében csak az a normális ember, aki ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mint ők.

Változtatnunk kellene a reakcióinkon. És meg kellene tanulnunk, hogy az ilyen hozzászólásokkal semmilyen értéket nem teremtünk! Ez nem bizonyságtétel Jézusról, nem az az indulat, amit krisztusinak lehetne nevezni, ezzel inkább csak árt mindenkinek: leminősíti a kommentelőt magát is, az ateista olvasót csak megerősíti a keresztényekről való negatív véleményében, árt a missziónak és az evangéliumnak is, és végső soron Istennek is!

Az interneten mindenki azt mond, amit akar. Nincs felelősség, csak nyilvánosság. És ennek a kettőnek a következményei. De lenne pár javaslatom azoknak a keresztényeknek, akik kommentelni akarnak – akár keresztény, akár ateista fórumokon:

– Érvekre érvekkel válaszoljunk. Érvek nélküli gyalázkodásra pedig sehogy!

– CSAK ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes – azt mondjuk. Filippi 4,8

– Minden egyes komment bizonyságtétel – a hitünkről, a bibliaismeretünkről, az istenképünkről, az elkötelezettségünkről, és legfőképpen az emberekhez való hozzáállásunkról!

– Vállaljuk fel, hogy kik vagyunk! Ne bújjunk ki a szavaink és a hitünk iránti felelősségvállalás alól!

A cikket átvette a mindennapi.hu – hozzászólások olvashatók ott is!
Ha érdekelnek, kattints a logóra!

A leakciózott kereszténység

A modern marketing négy kulcsa* keresztény szempontból – 1. rész: Az ár

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Bizalmi index: mire elég a 14. hely?!

A GFK piackutató cég évente elkészíti és publikálja a legfontosabb szakmák bizalmi indexét. Húsz szakmát mérnek, 15 európai és pár európán kívüli országban, közel 20.000 fő megkérdezésével. A felmérés lényege: kikben bízunk, és kikben nem.

Íme a legutóbbi, 2010-es lista:

Ami bennünket ebből érinthet, a 14. helyre csúszott papság. (A politikusok 9%-áról nem is érdemes beszélni…)

Az emberek fele nem bízik az egyház vezetőiben. Gondolom ezzel együtt magában az egyházban, a kereszténységben sem. Bár lehet, hogy nem ennyire egyértelmű a kettő összekötése. Mindenesetre egy fontos dolgot ne felejtsünk el: nem szimpátia-index, hanem bizalmi! Vagyis nem arról van szó, hogy egyetértünk-e velük, hanem hogy mennyire megbízhatók, hitelesek, autentikusak, milyen mértékben fordulnánk hozzájuk, ha szükség lenne rájuk.

Ebből a szempontból elég gáz ez a 14. hely, és az 50%.

Mi lehet ennek az oka?!

És mit csináljunk, hogy ez megváltozzon?!

Mert ha ez nem késztet azonnali változásokra és változtatásokra egyházakat, egyházi vezetőket, ha most nem születnek azonnali megoldási javaslatok és stratégiák az emberek bizalmának visszanyerésére, ha vezetőink még csak komolyan se vesznek egy ilyen társadalmi visszajelzést, akkor ugyan mit akarunk mi ebben a világban?!?!?!

Bizalom nélkül a kutya se fogja komolyan venni az üzenetünket, hiába életbevágó, életet mentő, hiába a világ legfontosabb üzenete!

Shopdropping – avagy bolti odalopás ideológiai céllal

Alternatív missziós lehetőség? …! …?!

A fogyasztói kultúra ellen való tiltakozásnak létezik egy nagyon érdekes fajtája egyes nyugati országokban – a shopdropping. Ez azt jelenti, hogy az aktivisták bizonyos dolgokat helyeznek el nagyobb áruházak termékei között a polcon, amelyek valamiféle üzenetet hordoznak. Ezeket a termékeket általában a meglepett “megtaláló” vásárlók haza is vihetik.

Az Egyesült Államokban egyre népszerűbb ez az “ideológiai szórakozás”, amely egyáltalán nem valamiféle most szárnyra kapott hóbort. Az első komolyabb összehangolt odalopásos akciót a Barbie Felszabadítási Csoport hajtotta végre még 1989-ben a gyerekjátékok által sújkolt szexizmus elleni tiltakozásul. (Megbabrálták a beszélő Barbie-kat :-)

A leghíresebb akciót az utóbbi időben a kaliforniai Packard Jennings hajtotta végre, miután hónapokon át dolgozott egy Anarchista G. I. Joe játék katona megalkotásán. Azóta San Franciscóban több játékboltban felbukkantak a figurák, amelyek éppen úgy néznek ki, mint az eredeti játékok. A becsomagolt bábuhoz kiegészítők is járnak: egy gázmaszk és két Molotov-koktél. Az akció célja a vásárlók ráébresztése a fogyasztói társadalom hibáira.

Az origo megkérdezte a Tesco és az Auchan áruházláncolat minderről, illetve egy vezető marketingcégnél is érdeklődött, de eddig hazánkban nem történt ilyen akció.

És amin elgondolkodtam:

ez talán szélsőséges, de mindenképpen meglepő eszköz az a figyelemfelkeltésre. Túl nagy az információs és médiazaj körülöttünk, a mai ember egyre nehezebben vesz észre bármit is. Mi lenne, ha elkezdenénk evangéliumi ajándékokat odalopni az áruházak polcaira, hogy felhívjuk az emberek figyelmét: nem csak a boltokban kapható fogyasztási cikkeket kell gyűjtögetniük, hanem vannak az ételnél, italnál, ruházatnál magasabb rendű, értékesebb “javak” is, amelyeken még csak vonalkód sincsen.

Nem is tudom, mit kellene odalopni, azt nem gondolom, hogy kis Bibliákat – bár lehetne akár ezzel is próbálkozni. Cd-t, DVD-t, evangélizációs kockát, Jézus-bábut, valami érdekes, hasznos, jópofa, meglepő dolgot, amelynek van valamiféle evangéliumi üzenete is. Termékeket nem címkéznék át, mert az szerintem más emberek megtévesztése, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem bűncselekmény – szóval megharagítani nem kéne senkit. De az embereknek okozhatnánk némi meglepetést olyan kis ajándékokkal, amiket otthagyunk nekik, hadd találják meg. Ha elviszik, ez a kis odalopós akciónk talán még eszközzé is lehet Isten kezében, hogy megszólítson embereket.

Hm…, változó idők, változó módszerek. ideje alkalmazkodni :-) A traktátus már biztosan nem nyerő. Próbálkozzunk akkor másképp. De mit is lopjunk oda az embereknek…?

Tegyünk kis papír cetlit a kenyerekre a vonalkód mellé, amin az áll: “Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Ez jónak tűnik…

Csak a múlt század traktátusait ne rakosgassuk ki sehova…

Hol az igazság?!

Hát ez tetszik…

(vagyis igazából nem, mégsem…)

Mi a különbség a reklám és a valóság között?

A tanulság:

Nem csak a fogyasztási cikkeknek, nekünk embereknek is van egy csomagolásunk, és van egy beltartalmunk.

Mint embernek, mint férfinak vagy nőnek, férjnek vagy feleségnek, főnöknek vagy beosztottnak, barátnak, szerelmesnek. Mint kereszténynek. Gyülekezetnek. Egyháznak.

A hitünknek, a “kegyességünknek” is van egy csomagolása, egy reklámja, és egy valóságos tartalma.

Mutassuk magunkat szebbnek-jobbnak-nagyobbnak, mint amilyenek vagyunk?!

Az hazugság lenne!

Akkor mutassuk meg magunkat úgy, ahogy vagyunk? Tárulkozzunk ki mindenki előtt?

Az meg kiábrándító, és egyáltalán nem biztos, hogy motiváló vagy építő volna. A bűnvallásnak is megvan a helye és ideje, az is lehet disznók elé vetett gyöngy.

Akkor hol az igazság?!

Egyrészt – és most elsősorban a keresztény mivoltunkra gondolok – le kellene végre vetkőzni a tökéletesség látszatát. A “boldog-hithős-vagyok-mert-megtértem” látszatát. Annyira jónak akarunk tűnni, hogy kitűnjünk a “világból”, a “világiak” közül – pedig túl sokszor egyáltalán nem vagyunk jobbak náluk. Nem vagyunk “kívánatosak”. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, csak egyikünk vétke nyilvánosabb, míg a másikunké kevésbé. Az egyikünké kiderült m ár, a másiké még nem.

És a világ úgyis tudja, érzi ezt. Hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyeneknek mutatjuk magunkat a reklámban vagy a csomagoláson. A bizonyságtételeinkben vagy a dicsőítés alatt. Legalábbis mindig biztosan nem.

Aki ezt elfogadja, az sokkal alázatosabban és nagylelkűbben éli az életét. Kevesebbet gondol magáról és többet másokról. És azt hiszem, ez aztán végre tényleg feltűnő, érdekes, kívánatos lenne. Mert ritka az ilyen ember manapság!

Másrészt viszont állandó vesztesnek, nyomorultnak se mutathatjuk magunkat – mert nem is vagyunk azok! Van valamiféle győzelem, dicsőség, erő mindannyiunkban, ha keresztények vagyunk, ha Isten közelében éljük az életünket. Ezt viszont nem kell, nem szabad leszégyelleni vagy eltitkolni!

Akkor…?

A javaslatom: legyen kicsit kisebb a csoki a csomagoláson. Amolyan emberi léptékű. És legyen sokkal finomabb, sokkal jobb a beltartalom, mint amit bárki elsőre feltételezne. Lepjük meg azokat, akik kicsomagolnak bennünket, az üzenetünket, a hitünket, az életünket. Hadd találjanak a csomagoláson túl valami “istenit” is!

Harry Pottertől Jézusig – Vendéghétfő

Ahogy korábban írtam, hétfőnként vendégeket hívok a blogba! Nehogy megunjatok! :-)))
A sort pedig a számomra legértékesebb vendéggel kezdem: Eszteremmel, a feleségemmel.

Be kell vallanom, nálam újra terítékre került a Harry Potter téma. Nem az új film kapcsán, inkább gyereknevelési szempontból. Ezért is döntöttem úgy, hogy megvizsgálom megint a dolgot, és megpróbálom minél kevesebb előítélettel figyelni. Ez nálam pozitív előítéletet jelent. Ugyanis még hívőségem előtt, tinédzserként elolvastam az addig megjelent könyveket. És teljesen „elvarázsoltak”. Akkoriban is hallottam a keresztény kritikákat, és totál ki voltam akadva rajtuk. Nem értettem miért lehet veszélyes egy könyvsorozat. Nem akartam varázsló vagy boszorkány lenni utána. És abszurdnak tűnt a feltételezés is, hogy bárki az akarna. Nem ez volt a lényeg. Ez csak egy mese, mondtam volna a tévében vitatkozó „szakértőknek”. Akkoriban senki nem kérdezte meg tőlem, hogy miért tetszett a könyv, de biztos vagyok benne, hogy akkor is az lett volna a válaszom mint ma, csak más szavakkal talán. Akkor nem tudtam volna így megfogalmazni: szerintem nem a varázslás volt a lényeg, hanem hogy bele tudtuk képzelni magunkat a szereplők helyébe, hogy az élethelyzetek ismerősek voltak. Ugyanakkor tele volt izgalmas, mozgalmas eseményekkel, váratlan fordulatokkal. Úgy tanított pozitív értékekre – mint a barátság, őszinteség, önzetlenség, szeretet… – hogy nem lett a szánkba rágva…

Aztán bekerültem a gyülekezetbe, ahol kiderült, hogy a keresztények tényleg komolyan gondolják, hogy tilos olvasni, a boszorkányság miatt. Erről három történetem van, ami nagyon megragadt bennem:

Egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek. Ha jól emlékszem a hatodik könyv megjelenése után történt egy keresztény táborban. Két lány beszélgetett ebédnél, mind a kettő hívő. És valahogy szóba került a könyv. Az egyikük mondta a Harry Potter olvasónak, hogy „talán ideje lenne megtérnie belőle”, és nem olvasni többet egyet sem. Erre a másik: „Oké, majd ha kijött a hetedik rész, és elolvastam, akkor majd megtérek belőle.” Ezen akkorát nevettem magamban, hiszen én is olvastam a könyveket, és ugyanúgy vártam a hetedik részt!

A másik, amire emlékszem, hogy egy női konferencián külön előadás volt arról, hogy a Harry Potter miért is rossz. Kigyűjtve idézetek a könyvből, mind varázslásról és „okkultizmusról” szóltak, vagy éppen a könyvbeli gonosz szájából elhangzott mondatok voltak kijegyzetelve. Fel volt még sorolva pár nagyon okkult könyv és film, amik tiltó listára kerültek, köztük a Star Wars. Emlékszem ott ültünk ketten az egyik barátnőmmel az előadáson. Ő Star Wars fan volt, én meg mindegyiket szerettem, és ott puffogtunk hátul (tizenévesen), hogy a felnőttek nem értik, hogy ezek mesék, történetek és nem veszélyesek? (Ma már nem tűnik ennyire egyszerűnek a dolog, de akkor az volt!)

A harmadik emlékem, hogy a gyülekezetünkből az egyik anyuka mesélte, hogy a lánya nyert egy könyvet valamilyen versenyen. Nem tudom, hogy a Harry Potter volt-e, de mondta, hogy varázslós-boszorkányos. A gyerek szerette volna elolvasni, de elmagyarázták neki, hogy nem szabad, és együtt elégették a könyvet. A gyerek tudomásul vette. Egészen addig azt gondoltam, hogy a könyvégetős sztorikat csak némely fanatikus családokban alkalmazták, vagy csak kitalálták. (Azóta persze tudom, hogy mindez melyik bibliai igeversre alapozva tesszük, és hiszem, hogy van, amikor igenis el kell égetni könyveket, de nem mindegy ki, mit, mikor, hol…)

Azóta aztán elolvastam minden könyvet, megnéztem az eddig megjelent filmeket (amik a közelébe sem érnek az olvasmányélménynek), és nem igazán foglalkoztam a témával. Bár tavaly írtam róla egy cikket a Tonhal magazinba, amit a blogomra is feltettem. Most pedig azért vettem elő, hogy vagy felülbíráljam, vagy éppen megerősítsem a korábbi véleményem: nem feltétlen veszélyes a Harry Potter. Mégpedig azért, mert meg akarok győződni róla, hogyha majd a gyerekeim el szeretnék olvasni, akkor rájuk lehet-e rossz hatással. Eddig teljesen kételkedtem benne, de ugye ez már felelősség, mert nem rólam szól, hanem másokról. És még egy kérdés volt a kulcsszerepet játszott a kutatásom megkezdésében: segít-e megszerettetni a gyerekekkel az olvasást?

Elkezdtem különböző könyveket olvasni, cikkeket ebben a témában. És végül rátaláltam egy előadásra, ami számomra eléggé hiteles, részletes, nem elfogult, és ráadásul keresztény. Ja és kellőképpen alapos (csak nézzük meg tanulmány végén a felhasznált szakirodalom listáját!) Rengeteg mindent megfogalmaz, amiket én is így gondolok, de annál sokkal összeszedettebb, és jelenleg a legjobb anyag, amit a témában ismerek. Sok új dolgot is megtudtam belőle, és felhívta a figyelmemet a jó és a rossz oldalakra egyaránt! Mindenkinek, akit foglalkoztat a téma, javaslom meghallgatni Szalai András előadását, ami a Hitvédelmi Teaház előadásai között találtam! Letölthető mp3-ban itt! Az előadás jegyzete is fenn van, és lehet továbbtanítani is. Akinek nincs ideje elolvasni, vagy meghallgatni, annak ajánlom legalább a konklúzió című rövid fájl elolvasását!

Vázlatnak itt vannak a felsorolt keresztény ellenérvek, ezekre ad válaszokat az előadás!

1.      A könyvek “hat éves kortól” ajánlottak, pedig kicsiknek nem való

2.      Lehet hogy Rowling a gyerekeket rávette az olvasásra, de csak ezt olvassák, mást nem

3.      Képzelet és valóság összekeveredhet a gyerekekben

4.      A regények és a filmek egyre horrorisztikusabbak

5.      A történetben gyerekek vannak állandó életveszélyben

6.      Rowling világa erkölcsileg zavaros, nem mindig tudni, ki melyik oldalon áll, és a pozitív hősök sem mindenben példamutatók

7.      A regényekben a karácsony és a keresztség erősen profanizált formában jelenik meg

8.      A történet a boszorkányságot jónak állítja be, és ezzel a mágiát reklámozza

9.      A mágia állandó jelenléte az igazi okkultizmus irányába tereli a fiatalokat

10.  A Potter-regényekben szereplő mágia azonos az ókori és a mai mágiával

11.  A Biblia elítéli a varázslást, tehát a Potter-regényeket is

12.  Egy varázslótanonc nem lehet pozitív hős egy keresztény számára

A utolsó kérdésre adott válasz annyira fontos szerintem, hogy muszáj bemásolnom ide az eredeti szöveget!

„Mitől pozitív egy mesehős? Attól, hogy vonzó tulajdonságai vannak, és könnyű vele azonosulni; a jellemvonásai csak ezután válnak mintává. Kérdés tehát, hogy valójában melyik Harry legvonzóbb, gyerekek, fiatalok és felnőttek számára egyaránt irigylendő tulajdonsága? Azt vizsgálva, hogy miért vannak oda a gyerekek Harryért, feltűnt, hogy Harry elsősorban nem ezért más és vonzó, mert olyan jó fej, vagy mert varázsképessége, láthatatlanná tevő köpenye és repülő söprűje van, vagy mert veszélyes kalandokat él túl (az ilyen effektekért csak a kicsik lelkesednek), hanem mert fantasztikus barátai vannak… Szerintem a Potter-regények ugyanúgy nem a varázslatról szólnak, ahogy A Gyűrűk Ura és a Narnia Krónikái sem. Szívesen ajánlanám az utóbbiakat, de a fantasy-ízlés kérdése, és ezekre sem lesz minden gyerek vevő. Ha egy gyereknél mégis a Potter-sorozat jön be, akkor viszont tudni kell, hogy jól fel lehet használni a gyerekek-fiatalok erkölcsi nevelésében. Hangsúlyoznám azonban, hogy ez nem kötelező, hanem lehetséges, és hogy több feltétele van: egyfelől a gyerek vonzalma, másrészt a szülő vagy hitoktató alkalmassága. A regényfolyam már a terjedelménél fogva is rendkívül sok olyan jelenetet tartalmaz, amely alapján hihetetlenül könnyű a baráti kapcsolatokról, a szerelemről, a tanár-diák viszonyról, a faji előítéletekről, a szabályok szerepéről, a helyes döntés fontosságáról, a jóval-rosszal teli világról, az élet megbecsüléséről, és sok más olyan témáról beszélgetni, amelyek a gyerekek számára is fontosak. Aki pedig gyakran beszélget ilyesmiről keresőkkel (akár fiatalok, akár idősek), az tudja, hogy Isten szinte minden téma során természetes módon “előkerül”. Csak mert a téma nem direkt módon bibliai, igenis fantasztikusan felhasználható bibliai értékek közvetítésére kis- és nagykamaszok közt egyaránt.”

Ezen felül kijegyzeteltem a kedvenc gondolataimat az előadásból, amik a leginkább megdöbbentettek, vagy ami mind újdonság volt, esetleg éppen mindig is így gondoltam, csak éppen nagyon fontosnak tartom.

> Az ideális, ha a gyerekek a könyveket akkor olvassák, amikor körülbelül annyi idősek, mint a könyv főszereplői, esetleg picit fiatalabbak. Mivel a gyerekek problémái, élményei követik a gyerekek életkorát.

> Ha a gyerek a korának és érettségének megfelelő kötetet olvassa, akkor az nem lehet félelmetesebb, mint amivel meg tud birkózni, mert nem tud félelmetesebbet elképzelni annál, mint amit még fel tud dolgozni. (Ez nem igaz a filmekre.)

> A regényben élesen elhatárolódik, hogy van jó és rossz. Ami „zavaros” lehet, hogy ki melyik oldalon áll. Ez azonban egyáltalán nem baj, mert a gyerekek megtanulják, hogy nem lehet mindig az első benyomásban bízni, vagy a külsőségekben, vagy akár abban, amit mások mondanak. A dolgok ennél bonyolultabbak a könyvben is, akárcsak az életben!

> A kedvencem: az egyik kifogás, hogy a pozitív hősök sem mindenben példamutatók a könyvekben! Ez miért olyan nagy probléma? Mindenben, amit elolvashatunk, tökéletes embereknek kell lenni? Hiszen olyan nincs! Mi sem vagyunk azok! A gyerekeink sem azok! Még a Bibliában is csak egyetlen tökéletes ember volt!

> Az életszerű helyzetek a barátságról, a küzdelmekről, szeretetről, kitartásról, szerelemről, szabályok betartásáról, önfeláldozásról, jó beszélgetéstémák lehetnek (ha olvastuk mi is a könyveket) és akár segíthetnek is a fiataloknak a saját életük küzdelmeiben helytállni, a saját érzéseiket feldolgozni! – Erről is írtam az előző cikkemben.

 

>A varázslóvilág sem éppen tökéletes, és nem is fest róla teljesen pozitív képet az írónő. Igazából a mi világunk görbe tükre. Ugyanúgy megjelenik minden, csak „varázskörnyezetbe” helyezve. A gyerekeknek ugyanazokkal az élethelyzetekkel kell szembenézniük, mint nálunk, így a környezet inkább csak a háttér, nem a lényege a műnek. Csak egy kísérlet, hogy milyen lenne, ha létezne egy ilyen világ?

> És ami a legjobban ledöbbentett: a bántalmazott vagy hátrányos helyzetű gyerekekre terápiás hatással is lehet a könyv elolvasása. Tehát segíthet nekik feldolgozni az őket ért traumákat, a képzelet, vagy akár a pszicho-dráma segítségével. Erről szól Kende B. Hanna: Harry Potter titka című könyve. Megdöbbentő milyen szerepet játszik a gyerekek érzéseinek feldolgozásában a játék. Miután elolvastam, egy teljesen más megközelítésből is megláttam a könyvet. Vagyis hogy a gyerekek nagy része együtt tud érezni a főszereplővel, mert valamilyen szinten mindenki volt már kiszolgáltatott helyzetben, és mindenki vágyik arra, hogy különleges legyen, fontos legyen, bátor legyen, hogy legyenek barátai… És a legtöbb gyerek ezeket emeli ki a könyv fő erényeinek, és ezek fontosak nekik (nem a varázserő). És szerintem ugyanúgy segítség lehet az egészséges háttérrel rendelkező gyerekeknek is, mert nekik is vannak küzdelmeik, kérdéseik, döntéseik, érzéseik…

> Maga a Harry Potter nem tereli a fiatalokat az okkultizmus felé, mert semmilyen konkrét és használható információt nem adnak az okkult dolgok működéséhez. Sőt, maguk a fiatalok tartják hülyeségnek, hogy a felnőttek ettől féltik őket, hogy komolyan elhiszik, hogy boszorkányok léteznek! Azonban veszélyt jelenthet a Harry Potter sikerét meglovagoló, valóban okkult praktikákkal foglalkozó irodalom (pl. tiniboszokányok, különböző honlapok).

> Az igazi boszorkányegyházak lenézik, és nem tartják jó reklámnak a Harry Pottert, és nem is nőtt miatta a regénynek köszönhetően a számuk. A wicca iránti érdeklődés nem a Harry Potternek köszönhető, inkább korjelenség, divat a tinilányok körében.

> Háromféle mágia is van: van a kóklerség, az igazi mágia, és van a mesebeli mágia. A HP az utóbbiba tartozik! (Ami esetleg egy kicsit is hasonlít az igazira, azt is a gonosz teszi a regényben!)

Ami nekem az egyik legnagyobb pozitívum volt az előadásban, hogy felhívta a figyelmet a végén arra, hogy kinek NEM ajánlhatók a regények:

– Azoknak, akiket simán nem érdekel ez a műfaj. Ez ugye nem baj, csak legyünk őszinték, és mondjuk, hogy nem tetszik, ne azt hogy bűn elolvasni.

– Azoknak a gyerekeknek, akik még túl kicsik hozzá.

– Azoknak, akik korábban foglalkoztak okkultizmussal, és rossz hatással lehet rájuk a könyv.

– És a listában benne vannak azok a keresztények, akik szerint bűn az elolvasása is, mert félnek tőle, ez is teljesen érthető.

A második legjobb rész a tanácsok a szülőknek! A leggyakorlatibb és legjobb összefoglalása annak, hogy szülőként mi a felelősségünk a gyerekek könyvolvasási vagy akár tévézési szokásaival kapcsolatban! Ezt minden gyakorló szülőnek érdemes elolvasni!

Ami nekem a legnagyobb segítség lenne: valamilyen segédanyag azzal kapcsolatban, hogy melyik rész után/közben miről lehetne beszélgetni a gyerekekkel, fiatalokkal. Miket lehetne tőlük kérdezni? Milyen témákat lehet szóba hozni? (Ja és nem erőltetve, hanem inkább komolyan elgondolkozva róluk együtt.) Tud valaki ilyenekről?

A filmekhez annak idején írtam beszélgetésindító kérdéseket a Tonhalon, és készül a legújabb részhez is – sajnos a filmek ilyen szempontból kevésbé jók, mert a könyv azért mégis részletesebb, a filmekből sok minden kimaradt, a könyv érzéseket is leír, teljesen más. Azért némelyik kérdés teljesen passzol mindegyikhez, végülis a történet ugyanaz!

Túl sok segédanyagot a témával kapcsolatban nem találtam. Az egyik a Kapcsolat Óravázlat, amit ajánlok mindenkinek a Szentírás Szövetség honlapjáról letölthető! Sajnos csak a Tűz serlegéhez (4. rész) készült.

A másik, amit találtam, egy tanulói munkafüzet, a Harry Potter és a titkok kamrájához (2. rész), ez nem keresztény, de terjedelmes, sok kreatív feladat van benne, ezért nagyon tetszik!

Nálunk  Magyarországon még nem igazán használják a Harry Potter könyveket evangélizációkon. Eddig egyetlen kis traktátust találtam, ami Harry Potterről szólt és végre nem negatív felhanggal, hanem mint az evangélium bevezetője. Az Egyesült Államokban már rengeteg könyv született a témában, vagyis hogyan lehet Harry Potter történetét alapul véve elmondani az örömhírt a mai fiataloknak. Mert Harry történetét mindenki ismeri- mi pedig szeretnénk, ha Jézus történetét is ismernék- így felhasználhatjuk eszközként, hogy eljusson hozzájuk az üzenetünk. Néhány könyv angolul, akiket érdekel a téma missziós szempontból (Ennél jóval több jelent meg kint, magyarul sajnos egyik sem):
What’s a Christian to Do with Harry Potter? – Connie Neal
Looking for God in Harry Potter – John Granger
One fine potion: The Literary Magic of Harry Potter
The Gospel According to Harry Potter – Connie Neal

És akkor legyen még egy provokatív kérdés a végén: ha a gyerek nem olvassa/olvashatja a Harry Pottert, vagy éppen már végzett vele, és kedvet kapott az olvasáshoz, akkor mit olvasson? Mit ajánlanánk a gyerekeknek? Ez ugye függ személyiségtől, életkortól is, de azért biztosan vannak kedvencek, amit bátran reklámoznánk a gyülekezetben is a többi anyukának! A blogomon most ezt a témát fogom folytatni, és várom a könyvajánlókat és a véleményeket! Írhattok is nekem a whetuu@gmail.com-ra! Gyűjtsünk össze akár egy könyvlistát (korosztályonként és műfajonként is lehet), hogy mit adhatunk a gyerekeink kezébe!

Boldog boldogtalanság – avagy a ciklotim magyarok anómiája

Néhány gondolat Dr. Kopp Mária a magyar lelkiállapotot feltáró könyve kapcsán. A cikkem a könyv, illetve a professzor asszonnyal készített interjúk válogatott szövegeiből áll össze.

Érdemes rászánni egy kis időt mindezek átgondolására – és széles látókörű tanítók, igehirdetők számára akár egy vasárnapi prédikáció kiinduló témája is lehet mindez!

És még egy gondolat elöljáróban: sok tréningen, előadásban ismételgettem egy gondolatot Donald Hay keresztény közgazdásztól:

„Azt hiszem, az egyházi hibák közül az egyik legnagyobb ma az, hogy a keresztyén fogyasztói magatartás látszólag oly kevésbé különbözik a körülöttünk lévő hitetlenekétől. Semmi sem jelzi jobban anyagias szemléletű szomszédainknak, hogy milyen keveset jelent számukra a hitünk, mint az, hogy mennyire nincs különbség épp azon a területen, amelyre anyagias szemléletű társadalmunk odaszentelte magát – az anyagi javak gyűjtése terén.”

Vajon mekkora a különbség a magyar keresztény, és a magyar nem keresztény ember között? Nem az ideális keresztény, a vágyott, a mondott, a képzelt keresztény – hanem a valóságos magyar keresztény ugyanilyen magyar ember?!

BOLDOGTALANOK VAGYUNK?

A magyar nem eleve depressziós nép (!) A vizsgálataink azt mutatták ki, hogy nagyon tud változni a társadalom lelkiállapota Magyarországon. A nagy történelmi eseményeink során – az 1848-as, vagy az 1956-os forradalom – csodákra volt képes ez a nemzet. Gyorsan össze tudunk fogni nagy árvizek idején, vagy ezt láttuk akkor is, amikor kitört a romániai forradalom. Nagyon tudunk lelkesedni, és nagyon el tudunk keseredni. A pszichológia „ciklotim” személyiségnek nevezi azt, akire ez jellemző. A művészek, tudósok között nagyon gyakori ez a típus. Több kutatás kimutatta, hogy Magyarországon sokkal több ilyen személyiség él, mint máshol.

ANÓMIA ÉS A TÁRSADALMI TŐKE

Hazánkban a társadalmi tőke és az anómia (értékvesztés, bizalmatlanság) mutatói elképesztően rosszak. 2002-ben a megkérdezetteknek még „csak” a 40 százaléka vallotta, hogy a legbiztosabb nem bízni senkiben, senki sem törődik azzal, mi történik a másikkal, nincsenek közös értékek és célok. Ez az arány mára 70 százalékra emelkedett. Ezzel szemben a svédeknek mindössze alig 30 százaléka vélekedik így. A hazai lakosság attitűdje jókora stresszforrás, amely jelentős mértékben befolyásolja az idő előtti halálozást. Holott a társadalmi tőke nagyon komoly gazdasági erőforrás. A társadalmi tőke legfontosabb összetevője pedig a bizalom. Hollandiában vagy a skandináv országokban kifejezetten magas az emberek egymás közötti bizalmi szintje. Ez a titka annak, hogy miért van óriási különbség Hollandia és Magyarország között.

NEGATIVIZMUS

Van egy olyan tényező, amit sehol máshol nem tapasztalunk. Magyarországon óriási az eltérés az értékelvárások és a valóság megélése között. Az előbb említettem, hogy a magyarok döntő többsége egyszerre mondja, hogy nem szabad adót csalni, és hogy rákényszerül arra. Sehol nem mondják például azt ilyen sokan (a fiatalok 75 százaléka), hogy az ember nem lehet igazán boldog, ha nem lehet gyereke. Közben majdnem nálunk születik meg a legkevesebb gyerek. Számtalan ilyen eltérés van. A pszichiátria szerint a neurózis alapja, ha az ember énideálja és az aktuális énje között nagy az eltérés. Ez óriási belső feszültséget jelent, ami szorongáshoz, depresszióhoz vezet. A Gallup nem régi vizsgálata azt mutatta ki, hogy a világ 120 országa közül csak a harmadik világ egyes országaiban ítélik meg olyan rossznak a – jelenlegi és 5 év múlva elképzelt – életminőségüket, mint nálunk. Nagyon negatívnak minősítjük a helyzetünket, noha azért, ahhoz képest az nem annyira tragikus.

INDIVIDUALIZMUS ITT ÉS OTT

Minden vizsgálat szerint az Egyesült Államok, Anglia, Ausztrália és Hollandia után mi vagyunk a világ ötödik legindividualistább országa. Ezzel szemben a közvetlen szomszédaink is – a csehek, szlovákok, lengyelek, németek – mind kollektivisták.
Az individualizmus annyit jelent, hogy mindenkinek vannak saját ötletei, ezeket szeretné megvalósítani. Természetesen az individualista társadalomban is van társadalmi együttműködés, például Hollandiában – nálunk ez mégis teljesen másképp működik. Ők például ugyanolyan individualisták, mint mi. Az a nagy különbség, hogy míg nálunk az anómia, értékvesztettség nagyon magas, ott nagyon alacsony – és ez nagyon fontos különbség. Ott az emberek úgy érzik, hogy vannak közös értékek, közös célok, és ezekért érdemes is tenni.

A MACSÓK RÖVIDEBB IDEIG ÉLNEK!

Egész Európában nálunk térnek el a leginkább a férfi és a női szerepek. Nálunk a férfiak és a nők is úgy érzik, hogy a férfi a felelős a család anyagi helyzetéért, az otthoni munka a nők feladata. Azokban az országokban, ahol a férfiak komolyan részt vesznek a családi feladatokban, a gyereknevelésben, ott ez komolyan javítja a férfiak életkilátásait.

A CSALÁD ÉS A GYEREK HOSSZÚ ÉLETET AD!

Vizsgálataink szerint az a magyar férfi, akinek van házastársa, ötször nagyobb valószínűséggel éli meg a 69. életévét, mint akinek nincs. Sőt, mi mutattuk ki először a világon, hogy a gyerekek is komoly védőtényezőt jelentenek e tekintetben. Érdekes módon, nagyobb mértékben a férfiak számára. Négyszer nagyobb annak a valószínűsége, hogy eléri a 69. életévét az a férfi, akinek van gyereke és azzal jó a kapcsolta, mint akinek nincs vagy nem jó. Tehát a jó családi kapcsolatok a legerősebb egészségi védőfaktorok. Akinek semmilyen jó kapcsolata nincs, hétszer nagyobb valószínűséggel hal meg 69 éves kora előtt.

ELISMERÉSVÁGY

A magyar társadalomban különösen nagy gondot jelent az, hogy kevéssé dicsérjük, ismerjük el egymást, pedig ez alapvető volna, és nemcsak a nevelésben, hanem a párkapcsolatokban is. A másik fél valódi érdemeinek a dicsérete az önértékelés erősítéséhez vezet. Ha mindkét félnek ilyen a hozzáállása, akkor az nagyon komoly összetartó erőt, előremutató állapotot jelent. Egy kapcsolat építése legalább annyi energiabefektetést igényel, mint például a munkahelyi előremenetel menedzselése.

VAN KIÚT?

Teljesen logikus lenne, ha most, amikor a pénztőke szerepe megingott, rádöbbennénk: a fogyasztói társadalom értékrendje, vagyis az, hogy valaki értékesebb, ha jobb kocsija, jobb farmerja, dekoratív barátnője van, egyáltalán nem teszi boldogabbá az embert. Magyarország ma nagyon boldogtalan ország. Vallom, hogy ez nem alapvető tulajdonságunk, de sajnos pillanatnyilag ez a helyzet. Intézetünk részt vesz egy uniós pályázatban, amelynek kapcsán a boldogság egészségvédő hatását vizsgáljuk. Daniel Kahneman, az első pszichológus, aki közgazdasági Nobel-díjat kapott, szintén ezt kutatta, s kimutatta, hogy a boldog országok sokkal jobb helyzetben vannak anyagilag. Az erős fogyasztói értékrenddel jellemezhető országokban élők rosszkedvűbbek, a férfiak idő előtti halálozásában egyértelműen közrejátszik az a stressz, hogy attól rettegnek, lemaradnak a versenyben. Ehelyett újra fel kellene fedezni azt a régi bölcsességet, ami pár évtizede elfelejtődött, hogy a tartós bizalmon alapuló társas kapcsolatok az életmódtényezőknél is sokkal komolyabb egészségvédő hatásúak.

És még egy videó is a végére:

Beszéljünk erről a gyülekezeteinkben – őszintén, tükörrel és Bibliával a kezünkben!

Marketinglecke a Coca-Colától gyülekezeteknek!

Megnéztem egy nagyszerű előadást Melinda French Gates-től (ő Bill Gates felesége) a TED-en arról, hogy mit tanulhatnak a nonprofit segélyszervezetek (mint például a Gates Alapítvány) a Coca-Colától. És továbbgondoltam, hogy mit tanulhatunk ebből a leckéből mi, keresztények, keresztény missziómunkások és vezetők.

Azt hiszem, tanulságos lesz.

De először is a Coca-Cola. Naponta másfél milliárd adag kólát mérnek ki a világon! És ahol nincs gyógyszer, nincs élelem, nincs elektromos áram (és nincs Biblia sem) – a távoli Afrikában vagy India eldugott falvaiban – Coca-Cola ott is van! Elképesztő.

Minek köszönhető ez az egyedülálló sikertörténet?

Melinda Gates szerint három nem túl bonyolult dolognak. És miközben felsorolom, azonnal alkalmazom is a gyülekezetre, a küldetésünk betöltésére! Mert sajnos több a kóla mint a Biblia, egy üdítőital, ami a szomjat oltja, mérhetetlenül sikeresebb és kelendőbb az örök élet vizénél, ami nem ugyanazt a szomjat oltja!

1. VALÓS ADATOK ÉS AZOK FOLYAMATOS KIÉRTÉKELÉSE

A Coca-Cola mindent tud a saját “világáról”. Azt is, hogy a távoli Afrika legeldugottabb falujába a talicskás kóla-futár melyik nap hány palackkal adott el! A Coca-Cola folyamatosan gyűjti az információkat és az adatokat, folyamatosan elemez, és azonnal reagál.

Valljuk meg, ez iszonyúan távol áll tőlünk.

Valljuk meg, sokszor fogalmunk sincs, melyik vasárnap hányan voltak a gyülekezetben, milyen az életkori eloszlás, ki mennyit utazik, mennyit foglalkozik egy héten a lelki életével, stb. stb. Ha meghirdetünk valamit a szószékről, fogalmunk sincs, hányan veszik komolyan, és konkrétan mit is tesznek azután. Nem tudjuk, hány meghívónk ért célba – és amelyek nem, azopk hol akadtak el. Nem tudjuk, ki hány értékes kapcsolattal rendelkezik, és azokból hányat tart karban evangélizációs szempontból is.

Szerintem nagyon-nagyon kevés konkrétumot tudunk bármiről is, ami a gyülekezeti életünkkel és a missziónkkal, a saját embereinkkel és a környezetünkkel kapcsolatos! Mert mérni, elemezni, értékelni “túl világias”. És leszervezünk egy-egy missziós programot anélkül, hogy bármilyen konkrét “adatot” is tudnánk, akarnánk egyáltalán tudni, elemeznénk, használnánk és értékelnénk.

Ahogy Melinda mondta az előadásában: sok civil szervezet úgy dolgozik, mintha egy koromsötét teremben bowlingozna. Elgurítja a golyót, hallja, hogy gurul, hogy valamit ledönt – de hogy mi lesz a végeredmény, az csak akkor derül ki, ha felkapcsolják a villanyt. De akkor már késő!

2. AZOKRA AZ EMBEREKRE ÉPÍTENEK, AKIK VANNAK

Afrika más, mint Európa vagy az USA. Nincsenek autópályák, ahol a kólás kamionok tonnaszámra nyomhatják a cuccot a hipermarketeknek. Mit lehet tenni? Használni azokat a lehetőségeket, azokat az embereket, akik vannak. És ha talicskával, szamárháton, puttonyban viszi a “vállalkozó” a kólát egyik afrikai falucskából a másikba, akkor úgy viszi. Ezt ismerte fel a Coca. És ma 30.000 regionális elosztóközpontjuk van Afrika területén, ahonnan a talicskás üzetkötők a világ végére is elviszik a kólát.

Az Etióp kormány egészségügyi reformot vezetett be. Mert annyira kevés a kórház, hogy az átlagember egynapi járóföldnyire lakik a legközelebbi kórházhoz – és nincs pénz több kórházra. Pár éve egy ápolóra 30.000 veteg jutott. Azóta létrehoztak egy gyorstalpaló ápoló-iskolát, kiképeztek 30.000 ápolót, és ma már 1:2500 az arány. 15-szörös javulás! EZ eredmény!

Nem ugyanezt kellene csinálnunk nekünk is?! Kiképezni és kiküldeni minden embert, aki van! Sok gyülekezet vár egy jobb lelkészre, több ifjútitánra, dicsőítőcsoportra, ki tudja miféle aranyszájú szentjánosra – és aki van, az voltaképpen nincs. Mert a gyülekezet nagy része nem csinál semmit, csak ül a fenekén, és nézi a műsort.

Jön egy multi, és a nincstelen, tanulatlan, mezítlábas afrikaiakat kólaügynökké képezi. És Afrikában, ahol szinte semmi nincs – kóla az van! Mi miért nem tudjuk ugyanezt megcsinálni?!

3. MARKETING

Ez a “szakmai” elem. A Coca-Colának NEVE van. Nem minden név fölött való – bár globálisan sajnos valószínűleg jobban ismert! A Coca-Cola üzenete nagyon egyszerű: ÉLVEZD! Légy nyitott a boldogságra. Valami ilyesmi. A marketingje egy életérzésről, egy vágyról szól – és minden kultúrában ugyanarról, mégis másképp. Dél-Amerikában a boldogság a családdal fonódik össze. És ezt hangsúlyozza a kólareklám is. Afrikában a közösségről. Ott meg azt hangsúlyozza a reklám. Az üzenet ugyanaz – csak alkalmazzák a fogyasztóra.

Nekünk is van egy nagy nevünk! Nekünk is van egy “termékünk”, Bibliánk, Megváltónk, ami és aki minden szükséget betölt! Mégsem tudjuk alkalmazni, sokszor még a közvetlen szomszédainkra vagy munkatársainkra sem. Pocsék a marketingünk. Vagy csak szimplán nincs.

Tessék, itt a videó, alig több, mint negyed óra. Ajánlanék hozzá egy jegyzetfüzetet, és miközben nézzük (van magyar felirat!), azonnal írjuk le mindazt, ami eszünkbe jut minderről a gyülekezetünkkel, a missziómunkánkkal, a küldetésünkkel kapcsolatban.

Szerintem lehet tanulni Gates asszonytól. A Coca-Colától.

És érdemes is lenne!

Befejezésül álljon itt az előadás utolsó mondata:

Ha képesek lennénk tanulni az újítóktól az élet minden területéről, és ha képesek lennénk végre összefogni – az lenne a boldogság!

UI: Esetleg beírnátok a hozzászólásokba is, mire jutottak a videó után?