Tag Archive for: misszió

Podcast 01 – Kapcsolati térképünk

Kategória:

Vannak olyan témáim, amelyekkel sokat foglalkoztam, esetleg valamelyik korábbi tréningünknek része volt, de nem került rögzítésre, vagy akár lehetne belőle képzési anyag, de talán nem olyan nagy téma, vagy csak nem jut rá idő, erő, lehetőség. Arra gondoltam, indítok egy Podcast csatornát, aztán meglátjuk, mi lesz belőle, egyáltalán érdekel-e titeket, van-e szükségetek ilyen jellegű anyagokra… Akár igen, akár nem, egy visszajelzésért hálás lennék!

Az első „adás” a kapcsolati térképünkről szól, vagyis arról, hogy a körülöttünk élő embereket hogyan oszthatjuk be egy kapcsolati viszonyrendszerbe. Az apropója ennek a gondolatnak az a tapasztalat, hogy gyülekezetek sokszor még mindig túl sok energiát fektetnek abba, hogy vadidegen és elérhetetlen embereket érjenek el az evangéliummal ahelyett, hogy a természetes kapcsolatrendszerüket mobilizálnák és töltenék meg tartalommal. Nem lesz a podcastban semmi eget rengető megvilágosítás, inkább csak rendszerezem azt, ami amúgy is magától értetődő.

[soundcloud]https://soundcloud.com/boresit-o/apcsel29-podcast-01-kapcsolati-terkepunk[/soundcloud]

A Dixit és az evangélium

Kategória:

Akik ismernek, tudják, hogy néhány éve a társasjátékozás az életem központi részévé vált. Rengeteget játszunk, és naponta éljük át, milyen hatalmas közösségépítő ereje van a közös játéknak, akár családon belül, a házastársak vagy a szülő-gyermek kapcsolatban, akár a baráti-ismerősi kapcsolatokban. Végre ez egy igazán tartalmas „hobbi”, amely kikapcsol a mindennapok rohanásából, amely feltölt, tanít és fejleszt, ami örömöt ad, s amely által rengeteg új barátot találtam, és egy olyan nagyszerű „szubkultúrát”, amelyben az önzetlenség, az elfogadás, a bizalom, a segítőkészség már a keresztény-gyülekezeti-testvéri közösségekben tapasztaltakhoz hasonló. Az elmúlt években magam is elkezdtem társasjátékokat tervezni, meg is nyertem egy komolyabb tervezői versenyt, így az első játékom elvileg szeptemberben a boltokba kerül. Már három társasjátékos klubot működtetünk, s egyre inkább meggyőződök arról, hogy ez egy olyan lehetőség, amely többek között a gyülekezeti kultúrában is nagyon hasznos és építő lehet. De ne a Ki nevet a végén? vagy a Monopoly színvonalú játékokra gondoljatok, a társasjátékozás ugyanis hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt 10-15 évben, s ma már a minőségi szabadidő eltöltésének egyik legtrendibb módja. Sorra nyílnak hazánkban is a társasjátékos klubok, a board game cafék, és ma a társasjátékozás „menő” dolog, nem is csak a fiatalok között, hanem minden korosztályban.

Szívesen ajánlom figyelmetekbe egy másik cikkemet, amit a társasklubunk honlapján tettem közzé, és azokról az általános kifogásokról és félreértésekről szól, amelyek a társasjátékokról sokszor az emberek eszébe jutnak. Érdemes elolvasni :)

Most pedig hadd mutassak be egy nagyon népszerű, egyszerűen megtanulható, kifejezetten közösségépítő és ráadásul könnyen beszerezhető játékot, amelyet akár „keresztényre tematizálva” is játszhatunk.

Ez pedig a Dixit.

A játék gyönyörűen és okosan kidolgozott képeket tartalmazó, nagy méretű kártyákból áll, amelyekből minden játékos kap hatot. Minden körben van egy „mesélő”, aki kiválaszt egyet a kezében lévő kártyák közül, és mond róla valamit, általában egy szót vagy mondatot, majd lefordítva az asztal közepére teszi. Ezután mindenki kiválasztja a saját kezében lévő lapok közül azt, amelyik a legjobban ráillik a mesélő mondatára, és lefordítva az összes többi játékos is beteszi a kupacba a saját kártyáját. Aki nem játszott még Dixitet, valószínűleg nehezen hiszi el, hogy bármit is mondott a mesélő a saját képéről, szinte biztos, hogy mindenkinek lesz legalább egy olyan lapja, ami szintén  illik az elhangzott mondathoz. Mert ennyire jók a képek, komolyan! Ha mindenki berakta a saját lapját, összekeverjük a középre tett lapokat és felfordítjuk őket, majd minden játékos megpróbálja kitalálni, melyik volt a mesélő lapja.

A mesélő kihívása az, hogy olyan mondatot mondjon a képéről, ami nem túl magától értetődő, mert ha mindenki kitalálja, melyik volt az övé, akkor ő nem kap egy pontot sem. Ha viszont annyira elvont dolgot mond a saját képéről, hogy senki nem találja ki, mert mindenki más valaki más lapjára szavaz, akkor se kap pontot. A mesélő csak úgy jön ki jól, ha olyan sokféleképpen értelmezhető mondatot tud mondani, amit van, aki kitalál, és van, aki viszont nem. A többieknek pedig azért érdemes minél jobb lapot tenni a mesélő mondatára, mert mindenki játékos után, aki a mesélő lapja helyett a miénkre szavaz, mi is pontokat kapunk.

Hadd mutassak néhány példát rá – rögtön „keresztény” kivitelben. Mert a kártyák annyira sokszínűek és okosak (ezt nem tudom másképp fogalmazni), hogy mindegyikbe rengeteg dolgot lehet belelátni, s akár így megtematizálhatjuk is az egész játékot (mi szoktunk ilyet csinálni). Ilyenkor a játék elején kikötjük, hogy a mesélőnek – a mi esetünkben például – mindig valamilyen kereszténységgel, Bibliával, Istennel kapcsolatos dolgot kell mondania. És talán megdöbbentő, de így is nagyon jól működik a játék.

Íme, néhány példa, és a hozzájuk társítható kártyák közül néhány:

(Előbb a mesélő szava vagy mondata, majd alatta a hozzá kirakott kártyák – tessék kitalálni, melyik volt a mesélőé…)

„Ilyen az ember Isten nélkül…”

[Best_Wordpress_Gallery id=”1″ gal_title=”Dixit-1″]

„Kísértés”

[Best_Wordpress_Gallery id=”2″ gal_title=”dixit-2″]

„Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme…”

[Best_Wordpress_Gallery id=”3″ gal_title=”dixit-3″]

Néhány link a végére…

Korábban már írtam a blogon egy cikket a társasjátékokról, és a társasjáékos klubok missziós lehetőségéről, emlékeztetőül itt a linkje.

Ha szívesen megismerkednél még néhány társasjátékkal, rövid játékbemutatókat találsz a fentebb már belinkelt honlapunkon – amit ide kattintva is elérhetsz.

Ha megtetszett a Dixit, két webshopot szívesen ajánlok, ahonnan beszerezheted:

Gémklub | mall.hu

Társasjáték klub – mint misszió

Kategória:

Akik közelebbről ismernek, esetleg követnek facebookon, tudják, hogy egyre nagyobb szerepet kap életünkben és a munkánkban is a társasjátékozás, nem is csupán maga a játékélmény, hanem a tervezés és fejlesztés is. Bekapcsolódtam az egyetlen hazai társasjátékos magazin, a JEM szerkesztőségi munkájába is, májusban pedig elindítottunk egy társasjáték klubot a városunk művelődési központjában.

Mivel a misszióra én mindig csak a közvetlen lakókörnyezetünk, a közösségi élmény és a bennünket körülölelő kultúra szoros kapcsolódásaként tudok gondolni, a társasjátékozást meleg szívvel tudom ajánlani a gyülekezetek számára is, akár egyfajta közösségi előszobaként vagy előretolt missziós helyőrségként.

Írtam egy cikket a klubunk honlapjára a társasjátékozással kapcsolatos legáltalánosabb tévhitekkel kapcsolatosan – talán érdemes ezzel folytatni a gondolattal való barátkozást. A társasjátékozás egy kifejezetten igényes és tartalmas módja a szabadidő eltöltésének, valamint nagyszerű lehetőség arra is, hogy új barátokat szerezzünk. Platón azt írta: “Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” Hogyan lehetséges ez? A közös játékban először is kapcsolatba kerülünk egymással, és muszáj átlépnünk a közöttünk lévő távolságokat. A játékos emberek nem magázzák egymást, érvényét veszítik a társadalmi vagy szociális különbségek, különben nem tudnánk játszani. Az egymást nem ismerők „kénytelenek” megismerkedni, méghozzá egy olyan természetesen kötetlen formában, amire kevés más módon van lehetőségük. A társasjátékozás közben van idő beszélgetni, ráadásul az is sokat elárul az emberről, ahogyan játszik.

Mi kell egy társasjáték klub elindításához?

A legfontosabb, hogy legyen legalább egy-két olyan ember, aki nagyon szeret játszani, mert az ő lelkesedésük és játékszeretetük fog átragadni a többiekre is.

Nem kell sok játék, el lehet kezdeni a klubot már néhány alapjáték beszerzésével is – ehhez a Catan – Carcassonne – Alhambra triumvirátust bátran tudom ajánlani, minden korosztályt le tud kötni. Idővel jöhetnek a komolyabb, úgynevezett gémer játékok is, amelyek közül már több magyar nyelven is elérhető. Olvass játékajánlókat, akár a mi honlapunkon, vagy a JEM Magazinban, amelynek most jelent meg a 17. száma, s mindegyikben legalább tíz játékbemutató cikket is találhatsz.

Társasjátékokat a Gémklubból vagy a Szellemlovas társasjáték boltból érdemes rendelni, kifejezetten keresztény társasokat pedig a Paraklétosz Kiadónál találhattok – bár azt nem javaslom, hogy missziós társasjáték klubot ilyen játékokkal töltsetek meg. Ezek maradjanak inkább a vasárnapi iskolára meg az ifire. Ezen kívül a vaterát és az ismertebb hirdetési portálokat is meleg szívvel ajánlom, mert sok jó játékot lehet olcsón beszerezni ezekről a helyekről is.

Ezen kívül kell egy terem, akár a helyi kultúrházban, ahová talán könnyebben eljönnek az emberek, mint egy templomba vagy imaházba, némi hirdetés, főleg a barátok-ismerősök között, és lehetőleg rendszeres időpontokban, kiszámíthatóan működő „nyitvatartás”.

Érdemes regisztrálni a klubot a Magyar Társasjátékos Egyesület honlapján, ők amúgy is sok mindenben tudnak segíteni, és megismerkedni a társasjátékos világ origójának számító Boardgame Geek oldallal is.

Végezetül ha van kérdésetek ezzel kapcsolatban, akár itt a hozzászólásoknál, akár facebookon vagy emailben bátran keressetek meg. A magam részéről kifejezetten jó közösségépítő, személyiségfejlesztő és ezek miatt egyben nem nyomulós, inkább óvatos és nyitott missziós programnak is bátran ajánlom minden gyülekezet számára a társasjátékos klub indítását.

Készen állunk a megtérni vágyók befogadására?

Kategória:

Sajnos nem minden gyülekezet alkalmas lelki otthont nyújtani az Istent kereső kívülállók számára – legalábbis nagy általánosságban elmondható, hogy vannak bizonyos közösségi jegyei azoknak a gyülekezeteknek, amelyeket a látogatók vonzónak tartanak, és amelyekről nem a „szekta” fog az eszükbe jutni. Mostanában több, különböző felekezetű és kegyességű keresztény barátom hozta fel a beszélgetéseinkben, hogy a missziót éppen az akadályozza leginkább, ha a lelki gőg és a „nagy hívőség” miatt már az emberi minimumra sem telik, és a Szentlélekre hivatkozva az alapvető viselkedési és morális normákat sem tartják be a keresztények. Tudomásul kell vennünk, hogy hiába beszélünk lelkesen Jézusról, és hiába van nagyszerű kórusunk vagy dicsőítő zenekarunk, ha közben figyelmetlenek, szeretetlenek, ítélkezők, közönyösek vagy pártoskodók vagyunk.

Carey Nieuwhof az Outreach Magazine-ban egy évvel ezelőtt összeállított egy listát azokról a közösségi jegyekről, amelyek a befogadó, misszióra alkalmas gyülekezeteket jellemzik. Ezek nem teológiai jegyek, nem az igehirdetés tisztaságát vagy az imaélet mélységét jellemzik, hanem a közösségi magatartást és a gyülekezet kifelé való nyitottságát.

1. Szeretnek a tinédzserek is gyülekezetbe járni

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a tinik szeretik az istentiszteleteket és a gyülekezetet, akkor a kívülállóknak is tetszeni fog. Talán azért, mert a tinédzserek már kinőttek a gyermeki naivitásából, már nem mindenre kényszeríthetők, már különbséget tesznek a kötelező és a választott között, már nem lehet őket bármivel megetetni, és ha nem is mondják ki, de visszajelzik, hogy tetszik-e nekik valami, vagy sem. Nem tudom, helytálló-e ez a megfigyelés, mindenesetre elgondolkodtató.

2. A gyülekezeti tagok tartalmas baráti kapcsolatokat ápolnak nem hívő emberekkel is.

A misszió lényege nem a vadidegenek leszólítása az utcán, hanem a hozzánk közel állók felé való folyamatos bizonyságtétel és szolgálat. Sok evangélizációnál láttam, hogy a gyülekezeti tagok egyedül érkeztek, mintha megint egy nekik szóló különleges alkalom lenne – és senkit nem hoztak magukkal. Azok a keresztények, akik egy gyülekezeti evangélizációs alkalomra úgy jönnek el, hogy senkit nem hoznak (kísérnek, mert nem abból áll a hívogatás, hogy kiosztok pár szórólapot!), vagy öncélú keresztény életet élnek, vagy egyszerűen nincsenek tartalmas kapcsolataik nem hívő emberekkel. Vannak olyan kegyességi irányzatok, ahol a „világiakkal való barátkozást” egyenesen bűnnek tartják – de az ilyen gyülekezetek nem is növekszenek megtérőkkel. Nem lehet nem hívő emberek nélkül missziózni – és a lényeg itt a kapcsolatok mélységén és ápolásán van, nem a listaépítésen.

3. Ítélkezés helyett el- és befogadás jellemző a prédikációkra és a személyes kommunikációra is

A nem hívő emberek nem tökéletesek (a hívők sem, csak ők erről hajlamosak elfeledkezni) – tele vannak olyan gondolkodásbeli és életviteli problémákkal és hiányosságokkal, amik miatt éppen keresik Istent és a megoldást. Ne várjuk el tőlük, hogy úgy csináljanak, mintha már évtizedek óta hívők lennének, és ne ítélgessük őket azért, mert bűneik vannak – hisz mi is így jöttünk Krisztushoz! Ne kényszerítsük őket arra, hogy olyan kulturális jegyeket, szokásokat, öltözködési vagy beszédstílust vegyenek magukra csak azért, hogy nekünk elfogadhatókká váljanak, amiket Isten egyáltalán nem vár el tőlük, csak a mi felekezetünkre vagy közösségünkre jellemzőek! Vagyis soha ne keverjük össze, és főleg ne azonosítsuk a saját elvárásainkat Istenével – mert ez a mi bűnünkké lesz, és ahelyett, hogy Isten munkatársaivá válnánk mások üdvösségre jutásában, akadályaivá válunk a missziónak.

4. A gyülekezet tagjai jó és figyelmes hallgatók

Az egyik gyülekezetemben volt egy nagyon „buzgó” atyafi, aki ha meglátott egy idegent a gyülekezetben, azonnal „rászállt”, és a Római levéllel kezdte gyomrozni őket úgy, hogy szó szerint egy órán keresztül szóhoz sem hagyta jutni őket. Több emberről is tudok, akik miatta döntötték el, hogy soha többé be nem teszik a lábukat gyülekezetbe. Ezt a testvért pedig az elöljáróságnak el kellett tiltania a nem hívőkkel való beszélgetéstől, mert szó szerint tönkretette a missziós munkánkat.

Nem attól leszünk missziós lelkületű hívők, hogy rászállunk a nem hívőkre, mint a legyek a dögre, és folyamatosan „nyomjuk nekik” az evangéliumot. A befogadó gyülekezetek tagjai szeretnek hallgatni. Figyelmesen meghallgatják a másik kérdéseit és problémáit, és konkrét válaszokat igyekeznek adni rájuk. Sőt, azt is alázatosan vállalják, hogy nem minden kérdésre Jézus és a „térj meg!” a válasz. A missziós lelkületű gyülekezetekre a meghallgatás és a törődés kultúrája a jellemző, nem a szektás agymosás, amikor csak az számít, amit én mondok, és amit a másik gondol, arra már nem is figyelek.

5. Felvállalják a küzdelmeiket és a gyengeségeiket is

Azaz nem hazudják magukat tökéletesnek és bűntelennek. Nem mutatnak egy olyan elérhetetlen, életszerűtlen és idealisztikus keresztényképet, amelynek ők maguk sem képesek megfelelni. Nem beszélnek állandóan szuperlatívuszokban, nem zárják ki azonnal azt, aki elbukott, és a prédikációk nem bűnközpontúak, hanem kegyelem és megoldás centrikusak. A vezetők nem szuperszentek, akiknek soha nincsen rossz napjuk, és tévedhetetlenebbek a pápánál is. Emlékszem, egy nagy gyülekezetben szolgáltam, és egy prédikációmban nem vettem figyelembe néhány igehelyet. Az alkalom után odajött hozzám két presbiter testvér Bibliával a kezükben, és felhívták a figyelmem, hogy két igehely miatt nem teljesen állt meg, amiről tanítottam. A következő vasárnap azzal kezdtem a prédikációmat, hogy bocsánatot kértem a gyülekezettől, mert az előző héten tévedtem pár igével kapcsolatban, és elmondtam nekik, hogyan értsék helyesen az akkori mondandómat, megköszönve a presbiter testvérek kiigazítását. Senki szemében nem lettem ettől kisebb vagy hitványabb prédikátor, sőt… Azt gondolom, megéri embernek maradni a gyülekezetben is, mert így maradunk hitelesek és követhetőek.

6. Kerülik az általánosításokat és a tipologizálást

A prédikációkban nem tartják magától értetődőnek, hogy mindenki ismeri Dávid és Góliát történetét, nem hivatkoznak bennfentesként rövidített igehelyekre, amit csak a régi hívők ráznak ki kisujjukból, és nem használnak kánaáni szlenget. De nem csak a beszédükben, az emberek megítélésében sem általánosítanak. Nem osztják típusokra a bűnösöket vagy a keresőket, hanem mindenkit a maga egyediségében látnak és szólítanak meg. Nyilván ez lassabban megy, idő és emberigényesebb missziós forma – de ez működik. Ezt hívják személyes evangélizációnak.

7. Rugalmasak és alkalmazkodók

Van egy mondás, hirtelen nem jut eszembe, kitől származik: „Boldogok a rugalmasok, mert nem törik el a gerincük”. A misszió-centrikus gyülekezetben nem hisznek fiókból előrántható receptekben, amelyek mindenkinék egyformán beválnak majd. Nem a programokban bíznak, még csak nem is a lelkész lehengerlő prédikációjában vagy valamiféle sablonos „megtérő-imádságban”, hanem a Szentlélek egyének által és személyesen működő munkájában. Az ilyen gyülekezetek tudomásul veszik, hogy az evangélium üzenete az, ami örökérvényű, nem a hirdetésének a módja és körülményei, és tudják azt is, hogy a körülöttünk lévő kor és környezet folyamatosan változik, amihez alkalmazkodnunk kell, ha el akarják érni a kortársaikat. Nem azt várják el, hogy a megtérni akarók hozzájuk igazodjanak és alakuljanak, hanem velük együtt ők is folyamatosan Krisztushoz akarnak igazodni – ami bizony esetenként igen nagy különbség!

8. Végezetül: a misszió nem programpont, hanem életmód

Nem csak az evangélizációs héten vagy a vasárnapi alkalmon missziózunk, hanem otthon, a munkahelyen, az iskolában, a barátaink között is úgy élünk, hogy az életünk Istenre mutató felhívás legyen mindenki számára. Nem csak az a misszió, ha Bibliával a kezünkben Jézus haláláról magyarázunk valakinek, hanem az is, ha elmosogatunk helyette, ha vállalunk olyan munkát is, amiért semmilyen ellenszolgáltatást nem kapunk, vagy csak kedvesen válaszolunk egy velünk kiabálónak. A misszióhoz nem kell szórólap, dicsőítő zenekar, lelkipásztor vagy hivatásos evangélista – csak figyelmes és az elveszettekért valóban szolgálni is kész szív.

Nyilván sokat lehetne még írni – mára ennyi lesz a megemészteni való üzenet. A kérdés pedig ott van a címben: vajon mi készen állunk a megtérni vágyók befogadására? Vajon választanak-e bennünket lelki társnak és lelki otthonnak?

Mit keresnek a mai istenkeresők?

Kategória:

A gyülekezeteink kiüresednek. Először is számban. Hiába van már kötelező hittan, hiába tolja a jelenlegi politikai kurzus a (nagy)egyházi-vallásos szekeret, és próbál valamiféle polgári divatot csinálni a kereszténységből – nem csak az tagadhatatlan, hogy ennek még sok köze nincs ahhoz a Krisztus-követéshez, amiről a Biblia ír, hanem az is, hogy voltaképpen a célját sem éri el, hiszen az egyház legfeljebb vasárnapi látogatókkal gyarapodik, sajnos csak ritkán elkötelezett hívőkkel. Valamiféle finoman ránk erőltetett társadalmi-kulturális-politikai templomozós trendiségig csak-csak eljutunk, bár addig is legfeljebb a magyar társadalom egyre szűkülő felső-középosztályának tagjai, és inkább csak a nagyvárosokban, de félek, hogy többnyire valódi megtérés és újonnan születés nélkül.

Ráadásul nem csak az emberek fogynak a mai gyülekezetekből, de mintha Istenből is kevesebb lenne. Az evangélium bátor és egyenes hirdetéséből, a Szentlélek természetfeletti megnyilvánulásaiból, szentségből, erőből, csodákból, életek gyökeres megváltozásából, őszinte könnyekből és valódi örömből, komoly áldozatokból, működő testvéri közösségből, valódi bűnbánatból és még valódibb megbocsátásból. Vannak szertartásaink és szolgáltatásaink, hivatalaink és titulusaink, de valami miatt ez még nem elég vonzó és hiteles ahhoz, hogy az Isten nélkül élő emberek érdeklődésének ingerküszöbét egyáltalán megkarcolják.

Olvasom Thom és Joani Schultz Why Nobody Goes to Church Anymore (Miért nem jár már senki gyülekezetbe?) című könyvének egyik recenzióját, aki a szeretet négy legfontosabb bibliai megnyilvánulását ajánlja erre megoldásként:

1.) a radikális vendégszeretetet – ami a feltétel nélküli el- és befogadás hozzáállása. Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy nagyvonalúan kitárom az ajtót, hogy jöjjön, aki akar, hanem aki jön, azt valóban el- és befogadom, azt valóban feltétel nélkül szeretem és szolgálom.

2.) a félelem nélküli beszélgetéseket és közösséget – amelynek az alaphangulata a bizalom, és éppen nem az az elemi bizalmatlanság, ami szerintem a magyarok alapmentalitása. Nekem sem kell félnem attól, hogy „a bűnös pogány beszennyezi” a lelkemet vagy a templomomat, és neki sem kell félnie a millió kimondott vagy kimondatlan elvárástól, amit Isten nevében valójában mi támasztunk feléje attól fogva, hogy átlépte a küszöbünket.

3.) valódi, hiteles alázatosságot – sok hívőbe ugyanis alapból belenevelnek egy nagyon rosszul értelmezett felsőbbrendűséget, aminek az alapja az a rosszul megértett és még rosszabbul alkalmazott bibliai alapelv, hogy Isten minket szeret, őket viszont nem, mert ők a „gonosz bűnösök”, „Isten ellenségei”, akik amúgy is men(je)nek a pokolba. Ezzel a hozzáállással azonban rongyosra evangélizálhatjuk a szánkat, akkor sem tudjuk bemutatni Krisztust – rá ugyanis nagyon nem volt jellemző semmiféle lelki gőg vagy felsőbbrendűség. Sajnos az egyház a 21. századra már nagyon elfelejtette, mi is a valódi alázat – és amíg nem tanuljuk meg újra, addig maradunk leszállóágon.

4.) Isten „megérzését” – azaz valódi, kézzelfogható, átélhető istenélményeket. Az Istennel való találkozás valóságát, ami túlmutat a szavakon, a liturgián, az énekeken, az érzelmeken. Valamit, ami tényleg több, mint emberi – ami isteni, természetfeletti.

A mai istenkeresők nem akarnak címkéket magukra aggatni, csak hogy elfogadják őket, nem fogják számukra életidegen, üres és tartalmatlan ceremóniákra pazarolni az amúgy is kevés szabadidejüket, nem mindentudó, steril igazságokat kinyilatkoztató vagy életmódtanácsokat osztogató megmondóembereket akarnak látni a szószékeken és nem dobhártyaszaggató dicsőítésekre vágynak. Azt szeretnék, ha nyitott, őszinte emberek végighallgatnák és megértenék őket, és értelmes, használható válaszokat adnának a kérdéseikre és a gondjaikra. Azt szeretnék, ha elfogadnák őket még azelőtt, hogy olyanná válnának, amilyenné válni szeretnének ők maguk is. Szeretnének találkozni azzal az Istennel, aki nem csak a róla szóló szavakban létezik, hanem belemagyarázás nélkül is megtapasztalható. És nagyon szeretnének látni végre olyan keresztényeket, akik nem játsszák el előttük, hogy tökéletesek és boldogok, miközben a gondolkodásmódjuk, az indulataik és az életmódjuk semmiben sem különbözik az övékétől, hanem valódi alternatívát tudnak mutatni arra, hogy hogyan lehet és érdemes élni a mindennapokban másképpen, elégedetten, normálisan.

Ennyi elég lenne nekik. De vajon találnak-e ilyen hívő embereket és gyülekezeteket?

A leggyakrabban eltékozolt missziós lehetőségeink

Kategória:

Sokszor volt részem abban, amikor egy ismeretlen gyülekezetbe látogattam el, hogy az istentisztelet előtt senki, szó szerint senki nem jött oda hozzám köszönteni. Senki nem kérdezte meg, ki vagyok, nem mondták, hogy milyen jó, hogy eljöttem, senki nem akart beszélgetni velem, nem hogy Jézusról, de még az időjárásról sem. Lement az istentisztelet anélkül, hogy megszólítottak volna, és hiába tébláboltam még egy darabig, kíváncsian várva, valaki észrevesz-e egyáltalán, de a gyülekezet tagjai kedélyesen beszélgettek egymással, mintha én ott se lettem volna.

Megmondom őszintén, mivel tizenöt éven keresztül főképp tanítani, vezetőket képezni jártam szinte minden felekezet számtalan gyülekezetében, ez mindig egyfajta teszt volt számomra. Hiszen hiába mondja egy gyülekezet, hogy „ég a misszióért”, vagy „Isten szeretetével szolgál az emberek elé”, ha még arra sem képesek a tagjai, hogy egy oda látogatót észrevegyenek és megszólítsanak. Pedig minden egyes ember, aki valamilyen okból úgy dönt, hogy átlépi a gyülekezetünk küszöbét, egy két lábon járó missziós potenciál, aki ráadásul még „házhoz is jön” hozzánk – akit a Szentlélek Isten előkészített arra, hogy szolgálhassunk felé. De félek, hogy rengeteg ilyen lehetőséget szalasztottunk el amiatt, mert fontosabb volt az éppen aktuális hátfájásaink, pletykáink megbeszélése, mint egy istenkereső ember Jézus felé segítésének segítése.

A személyes bizonyságtételre tanítani kell a keresztényeket – ez a vezetők felelőssége és feladata. De hadd osszak meg néhány konkrét gyülekezeti szolgálati lehetőséget, ami segíthet a látogatóink „megragadásában”:

1. „Ajtónálló szolgálat”

Ez azt jelenti, hogy vannak olyan testvérek, akiknek az a szolgálatuk, hogy az istentiszteletre érkezőket az előtérben fogadják és köszöntsék. Egy jól működő gyülekezetben ez egy szolgáló csoport, amelynek a tagjai hetenként váltják egymást. Olyan emberek legyenek „ajtónállók”, akiknek a személyisége nyitott és barátságos, és a hétköznapi életben is könnyen barátkoznak. Persze nem kell rögtön „testvéri csókkal” ölelgetni egymást, vagy rögtön az előtérben megtérésre hívni senkit, elég egy pár mondat, hogy a látogató érezze, itt észre veszik és számon tartják őt, örülnek neki, figyelnek rá. Ez már csodákat tehet.

2. Gyülekezeti kávézó

Mielőtt bárki megijedne: elég egy sarok, pár asztallal. Eleinte. Angolszász gyülekezetekben elterjedt, hogy az istentisztelet végén le lehet ülni beszélgetni a szolgálatról, az üzenetről, egy kávé, tea, üdítő mellett. Jól esik egy kis felfrissülés, és ha van egy hangulatos hely, ahol kényelmesen beszélgethetünk, az rögtön otthonossá és befogadóvá teszi a gyülekezetet egy kívülálló szemében is.

3. Közvetlen, interaktív  istentisztelet

Sok cikkben írtam már arról, hogy a mai emberek nincsenek hozzászokva az egyoldalú kommunikációhoz. 2014-es évet írunk, az interaktív mobil kommunikáció korában élünk, ahol mindenbe „beleszólásunk van”. És istentiszteletre sem közönségként akarunk részt venni, hanem közösségként (ez az egy betű óriási különbséget jelent!). Meggyőződésem, hogy a „nép” feje feletti megközelíthetetlen szószékekről szónokló „nagytiszteletű urak” a mai kor emberétől sokkal távolabb vannak, mint azok, akik velük egy szinten, közöttünk és akár velük beszélgetve tolmácsolják Isten üzenetét. És csak egy legutolsó érv a közvetlenségre: Jézus is ezt és így csinálta!

4. „Új vagy itt?” stratégia

Megint „tipikusan amerikai” módszer – de nem mindent kell zsigerből elutasítanunk, amit nem mi találtunk fel, legalább gondoljuk át és próbáljuk ki. Arról van szó, hogy a gyülekezet „szervezetten” odafigyel azokra, akik először jönnek az istentiszteletre, és valamilyen üdvözlő ajándékot adnak, vagy köszöntő „szertartást” találnak ki nekik, akár az istentisztelet keretén belül is. Vannak, ahol külön brosúrát kapnak, ami bemutatja nekik a kereszténység alapjait, a gyülekezetet, és a kifejezetten nekik ajánlott, „belépő” szolgálatokat és programokat. Az amerikai gyülekezeti honlapokon pedig szinte mindig van egy „New here” vagy ‘I am new” menüpont, ugyanezekkel a tartalmakkal. Nagyon hasznosnak tartom és ajánlom.

nametag5. Névkitűző

Nyilván nagyobb gyülekezetek van értelme ilyet használni – bár tudom, hogy ez is nagyon idegenül hangzik, különösen a tradicionális gyülekezetekben. De legalább a szolgáló és presbiter testvérek használhatnák. Néhány érv mellette: 1.) sokszor azoknak se tudjuk a nevét, akikkel évek óta egy gyülekezetbe járunk. Mert és ezért nem beszélgetünk velük. Így legalább meg tudjuk szólítani egymást. 2.) A látogatók rögtön látják, kiknek tehetik fel a kérdéseiket, ha a vezetők legalább hordanak ilyet, vagy az övék meg van jelölve. 3.) Lehet ez kedves felhívás keringőre beszélgetésre. Ne feltétlenül béna és hivatalos kitűzőkre gondolj, meg lehet ezt kreatívan is csinálni. 4.) Ha mindenkinek van ilyen kitűzője, annak van egy lélektani hatása is. Ugyanis egy olyan légkört alakul ki, amiben „meglátjuk” egymást, és már rögtön nem saját magunkkal leszünk elfoglalva, hanem meg tudunk nyílni mások felé. Főleg, ha van erre idő és tér is.

6. Facebook

Ez megint korjelenség. Ha a gyülekezetben megismerkedünk az oda látogatókkal, és lehetőleg egy-két napon belül egy kedves üdvözlettel, megjelöljük őt a facebookon is, az szintén sokat jelenthet a közösségépítésben. Nem kell lerohanni a gyülekezeti promókkal, elég csak megköszönni, hogy vasárnap eljött.

7. A „következő lépés” megtervezése

Az üzletkötők első alapszabálya, amit meg kell tanulniuk, hogy nem érhet véget úgy egy megbeszélés, hogy ne rögzítettük volna, mikor találkozunk legközelebb. Legyen a gyülekezetnek olyan missziós előszobája, egy házicsoport, egy kifejezetten bevezető jellegű tanítás-sorozat, amire meghívhatjuk azokat, akik először látogatnak el a gyülekezetünkbe. Legyen erről egy meghívónk, egy szórólapunk, és ne felejtsük el ezt kedvesen át is adni. Nem „rátraktálni” az ismeretlenekre, hanem úgy meghívni őket, hogy el is akarjanak jönni.

És végezetül…

Újra és újra le kell írnom, hogy mindezek „csak” emberi ötletek és eszközök arra, hogy ami rajtunk múlik a missziómunkában, azt minél jobban tehessük. De ezek nem helyettesítik az elveszettek iránti féltő szeretet valódiságát a szívünkben, az értük való egyéni és közös imádkozást, a Szentlélek vezetésére való figyelést. Mindent kezeljünk a maga helyén – de akkor mindent. És ami viszont a mi felelősségünk, abban ne röstelljünk tanulni, fejlődni, változni – elvégre nem a magunk vagy egymás szórakoztatásáért váltott meg Krisztus a kereszten, hanem azért, hogy munkatársai legyünk az emberek üdvösségre segítésében. És ez azzal kezdődik, hogy megszólítjuk őket.

Egy marketinges lecke evangélistáknak

Kategória:

Létezik egy elég általános szabály, törvényszerűség vagy alapelv, amelyet mind a marketingeseknek, mind az értékesítőknek a legtöbb tréning elején el szoktak mondani: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk egyszerre mindenkit elérni! A leggyakoribb és legnagyobb erőforrás pocsékolás oka az a tévhit, hogy a nagy számok törvénye mindig bejön – vagyis minél több embert érünk el, annál hatékonyabbak leszünk. Csakhogy ez tévedés.

Az a bizonyos lecke így szól: az emberek 90%-a nem vevő ránk. Lehet, hogy nem ér rá, rossz a kedve, máshol jár az esze, nem vagyunk szimpatikusak neki, éppen most nem érzi szükségét annak, amit kínálunk neki, nem bízik bennünk, stb. stb. Ezerféle indokot lehetne mondani, miért, a lényeg, hogy nem vevő. Ez van. Hiába is győzködnénk őket, teljesen felesleges lenne a rájuk szánt idő. És ennek akkor van igazán  jelentősége, ha belegondolunk abba, hogy van egy óránk, amit bizonyságtételre tudunk szánni, és egy teljesen elutasító ember erőszakos térítgetésére fordítjuk, és emiatt nem jut időnk arra, aki viszont „készen állt” volna arra, hogy meghallgasson minket.

Aztán van az a bizonyos 1%, akiknek az arcukra van írva, hogy meg lehet szólítani őket, és mindegy is, mit mondunk nekik, már az első pillanatban megnyertük őket. Az ilyen emberek nincsenek sokan, de egy tapasztalt értékesítő azonnal kiszúrja őket. Ők a „könnyű célpontok” – rájuk azért nem kell sok energiát fordítani, mert nekik a kicsi is bőven elég. „Elő voltak készítve” – kár is túlragozni.

És van a maradék 9% – akiket a marketingesek „lehetséges vevőknek” neveznek. A lecke pedig úgy szól, hogy ha jól akarunk sáfárkodni az erőforrásainkkal, akkor az összes időnk és energiánk 80%-át erre a 9%-ra fordítsuk – a maradék 20 mehet mindenki másra.

A missziómunkánkat mindig a lehetséges megtérők csoportjára kell fókuszálnunk! Kell egyfajta józan céltudatosság, hogy a meddő vitatkozásokat pillanatok alatt lezárjuk, nehogy miattuk szalasszuk el azokat, akiket Isten előkészített a velünk való találkozásra.

Hogy kik a lehetséges vevők? Ez missziós szolgálatonként és bizonyságtevő egyénenként más és más. Azok, akikkel szót tudunk érteni, mert hasonlóak a körülményeink, a gondolkodásunk, mert ismerjük és értjük őket, mert hitelesek vagyunk számukra, mert „felkészültünk belőlük”… Lassan tényleg végére érek a Gerilla evangélizációs tréninganyagnak, abban sok szó lesz erről. De az egészen biztos, hogy nem az utcán siető „vadidegenek” között kell őket keresni, hanem a baráti körünkben, a mobiltelefonunk címjegyzékében vagy a facebookos ismerőseink között.

Tehát nem tudunk mindenkit és bárkit elérni az evangéliummal. De ez nem is a mi dolgunk. A „mindenki” és a „bárki” Isten, az evangélium és az egyház számára létező kategóriák, nem a miénk. A miéinknek mindig van nevük, foglalkozásuk, és általában valamilyen valós kötődésük hozzánk. Azokat pedig, akik ezen a körön kívül esnek, hagyjuk meg nyugodtan az ő ismerőseiknek. Isten majd megtalálja a hozzájuk közel eső evangélistát!

A látogatóbarát istentisztelet

Kategória:

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

Hollywood a szószéken

Kategória:

church_movieAmikor Jézus tanított, leggyakrabban példázatokat használt – történeteket, életképeket, szituációkat. Tudta, hogy így sokkal könnyebb megérteni az igazán fontos üzeneteket.

A filmek mai példázatok – jól ismertek, könnyen megérthetők és átérezhetők, és “kéznél vannak”. Mindannyian nézünk filmeket – de ritkán gondolkodunk el az üzenetükön, az általuk felvetett élethelyzeteken, ritkán keressük meg a tanulságait. És talán még ritkábban beszélgetünk róluk – mert a filmezés a legtöbb ember számára magányos kikapcsolódás. Nekünk azonban eszközzé válhat a kezünkben, olyan eszközzé, amely hasznos illusztrációja lehet az evangélium üzenetének, és amely segíthet kapcsolatokat kialakítani, közösséget építeni a körülöttünk élőkkel.

Hogyan?

1.) Egy-egy jelenetet kiválasztva és levetítve az igehirdetéseket látványosan illusztrálhatjuk. Ez a látogatókban nagyon pozitív benyomást kelt, mert világossá teszi számukra, hogy a gyülekezet halad a korral, aktuális és naprakész módon és tartalommal szólítja meg a hallgatóit.

2.) Kiscsoportokban, házicsoportokban – közösségépítésre. Nagyszerű beszélgetések, kötetlen esték tölthetők el egy-egy film közös megnézésével, és utána az átbeszélésével. A filmekhez készült segédanyagok alapján nagyon egyszerű az ilyen kiscsoportos beszélgetések levezetése – amelyek egyaránt lehetnek nyitott előszobái a gyülekezetnek, vagy éppen a bibliai és teológiai üzenetek mai alkalmazásának felütései.

3.) Ifjúsági alkalmakon a fiatalokat talán éppen a filmek által lehet a legjobban “megfogni” – felkelti a kíváncsiságukat, leköti az érdeklődésüket, és kifejezetten vonzónak fogják tartani, ha a bibliai igazságokat vagy az őket érintő témákat általuk is ismert filmek alapján dolgozhatják fel.

4.) Filmes evangélizációkon – ami a misszió egy új, kifejezetten posztmodern formája. A film levetítése után arról egy rövid evangélizációs előadást tarthatunk, majd meghívhatjuk a látogatókat a gyülekezetbe, vagy valamilyen utógondozó csoportba. Nagyon hatékony missziós forma, amelynek egyre nagyobb a szerepe a kultúraközeli, evangélizációs szemléletű gyülekezetek életében.

5.) A mai emberek rengeteget tévéznek-filmeznek, ami alapvetően “magányos” kikapcsolódási forma. Ha azonban felkészülünk a filmekből, és együtt mozizunk, alkalmat teremthetünk a filmek közös feldolgozásához, a sokszor egyébként is ritka, tartalmas családi beszélgetések megszületéséhez.

6.) Megtehetjük, hogy kiválasztunk egy filmet, amelyet a gyülekezet egy vasárnap délután közösen megnézhet, és a következő héten a közös filmélményt felhasználva prédikálhatunk egy olyan témáról, amelyet a film bemutatott. A közös filmélmény a tanításunk közös kiindulási pontjává válhat.

7.) A személyes evangélizáció egy speciális formája lehet, hogy a filmet otthon, a barátaink, szomszédaink, iskola- vagy munkatársaink meghívásával nézünk meg, majd a segédanyagokat felhasználva egy tartalmas beszélgetésben könnyedén szóba tudjuk hozni az evangélium üzenetét is.

8.) A filmek bizonyos jeleneteit felhasználva hittanórákon, iskolai foglalkozásokon is a fiatalok számára izgalmas és érdekes beszélgetéseket kezdeményezhetünk. A filmek segítségével színesíthetjük a tananyagok esetenkénti szárazságát, és meglephetjük tanítványainkat – egészen biztosan értékelni fogják!

9.) Ha a gyülekezetnek van hírlevele vagy újsága, rendszeresen bemutathat egy-egy filmet, amelyet a moziban vagy a tévében láthatnak az olvasóink, de akár a gyülekezetből is ki lehet “kölcsönözni”. Ezzel megtaníthatjuk, hogyan lehet eljutni a filmek megnézésétől az üzenet megértéséig, majd azon keresztül akár a bibliai igazságokig. Az általunk biztosított segédanyagok alapján könnyű lesz ilyen cikkekei is írni!

És csak egy jelzés a végére: jövőhét végén startol az APCSEL29 új oldala, a Hollywoodi prédikációk. Nyitáskor 250 mozifilmhez lesznek beszélgetésindító kérdések és cikkek, tanulmányok, a régi klasszikusoktól a 2014-es mozifilmekig, amit azután hetente fogunk bővíteni, és természetesen annak is utánajártunk, hogy jelenleg milyen törvényi szabályozás vonatkozik a gyülekezeti filmklubokra és filmvetítésekre.