Tag Archive for: posztkeresztény

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai, kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló legyen számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehetnek egy közösségben, akikkel szeretnek beszélgetni, és akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve közös dolgokat csinálnak. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program, az 20-30 éve elég volt – de ma már nem! Ha a „testvéreim” között nem lesznek valódi barátaim, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunk számára nem elégséges megtartó erő.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangélizáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot a tréningjeinken, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kellene lelkesítő főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

Mit keresnek a mai istenkeresők?

A gyülekezeteink kiüresednek. Először is számban. Hiába van már kötelező hittan, hiába tolja a jelenlegi politikai kurzus a (nagy)egyházi-vallásos szekeret, és próbál valamiféle polgári divatot csinálni a kereszténységből – nem csak az tagadhatatlan, hogy ennek még sok köze nincs ahhoz a Krisztus-követéshez, amiről a Biblia ír, hanem az is, hogy voltaképpen a célját sem éri el, hiszen az egyház legfeljebb vasárnapi látogatókkal gyarapodik, sajnos csak ritkán elkötelezett hívőkkel. Valamiféle finoman ránk erőltetett társadalmi-kulturális-politikai templomozós trendiségig csak-csak eljutunk, bár addig is legfeljebb a magyar társadalom egyre szűkülő felső-középosztályának tagjai, és inkább csak a nagyvárosokban, de félek, hogy többnyire valódi megtérés és újonnan születés nélkül.

Ráadásul nem csak az emberek fogynak a mai gyülekezetekből, de mintha Istenből is kevesebb lenne. Az evangélium bátor és egyenes hirdetéséből, a Szentlélek természetfeletti megnyilvánulásaiból, szentségből, erőből, csodákból, életek gyökeres megváltozásából, őszinte könnyekből és valódi örömből, komoly áldozatokból, működő testvéri közösségből, valódi bűnbánatból és még valódibb megbocsátásból. Vannak szertartásaink és szolgáltatásaink, hivatalaink és titulusaink, de valami miatt ez még nem elég vonzó és hiteles ahhoz, hogy az Isten nélkül élő emberek érdeklődésének ingerküszöbét egyáltalán megkarcolják.

Olvasom Thom és Joani Schultz Why Nobody Goes to Church Anymore (Miért nem jár már senki gyülekezetbe?) című könyvének egyik recenzióját, aki a szeretet négy legfontosabb bibliai megnyilvánulását ajánlja erre megoldásként:

1.) a radikális vendégszeretetet – ami a feltétel nélküli el- és befogadás hozzáállása. Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy nagyvonalúan kitárom az ajtót, hogy jöjjön, aki akar, hanem aki jön, azt valóban el- és befogadom, azt valóban feltétel nélkül szeretem és szolgálom.

2.) a félelem nélküli beszélgetéseket és közösséget – amelynek az alaphangulata a bizalom, és éppen nem az az elemi bizalmatlanság, ami szerintem a magyarok alapmentalitása. Nekem sem kell félnem attól, hogy „a bűnös pogány beszennyezi” a lelkemet vagy a templomomat, és neki sem kell félnie a millió kimondott vagy kimondatlan elvárástól, amit Isten nevében valójában mi támasztunk feléje attól fogva, hogy átlépte a küszöbünket.

3.) valódi, hiteles alázatosságot – sok hívőbe ugyanis alapból belenevelnek egy nagyon rosszul értelmezett felsőbbrendűséget, aminek az alapja az a rosszul megértett és még rosszabbul alkalmazott bibliai alapelv, hogy Isten minket szeret, őket viszont nem, mert ők a „gonosz bűnösök”, „Isten ellenségei”, akik amúgy is men(je)nek a pokolba. Ezzel a hozzáállással azonban rongyosra evangélizálhatjuk a szánkat, akkor sem tudjuk bemutatni Krisztust – rá ugyanis nagyon nem volt jellemző semmiféle lelki gőg vagy felsőbbrendűség. Sajnos az egyház a 21. századra már nagyon elfelejtette, mi is a valódi alázat – és amíg nem tanuljuk meg újra, addig maradunk leszállóágon.

4.) Isten „megérzését” – azaz valódi, kézzelfogható, átélhető istenélményeket. Az Istennel való találkozás valóságát, ami túlmutat a szavakon, a liturgián, az énekeken, az érzelmeken. Valamit, ami tényleg több, mint emberi – ami isteni, természetfeletti.

A mai istenkeresők nem akarnak címkéket magukra aggatni, csak hogy elfogadják őket, nem fogják számukra életidegen, üres és tartalmatlan ceremóniákra pazarolni az amúgy is kevés szabadidejüket, nem mindentudó, steril igazságokat kinyilatkoztató vagy életmódtanácsokat osztogató megmondóembereket akarnak látni a szószékeken és nem dobhártyaszaggató dicsőítésekre vágynak. Azt szeretnék, ha nyitott, őszinte emberek végighallgatnák és megértenék őket, és értelmes, használható válaszokat adnának a kérdéseikre és a gondjaikra. Azt szeretnék, ha elfogadnák őket még azelőtt, hogy olyanná válnának, amilyenné válni szeretnének ők maguk is. Szeretnének találkozni azzal az Istennel, aki nem csak a róla szóló szavakban létezik, hanem belemagyarázás nélkül is megtapasztalható. És nagyon szeretnének látni végre olyan keresztényeket, akik nem játsszák el előttük, hogy tökéletesek és boldogok, miközben a gondolkodásmódjuk, az indulataik és az életmódjuk semmiben sem különbözik az övékétől, hanem valódi alternatívát tudnak mutatni arra, hogy hogyan lehet és érdemes élni a mindennapokban másképpen, elégedetten, normálisan.

Ennyi elég lenne nekik. De vajon találnak-e ilyen hívő embereket és gyülekezeteket?

Múzeum vagy kórház?!

Már régen láttam ezt a videót, de csak nemrég találtam meg magyar felirattal, amikor épp azon gondolkodtam, hogy le kellene fordítani. Örülök, hogy más megtette már!

Egyetlen mondatot szeretnék kiemelni belőle:

Mi a gyülekezet? Múzeum a jó embereknek – vagy kórház a betegeknek?!

És egy elgondolkodtató kérdés, ami a videóban így hangzik: „Vajon Jézust beengednék ma a gyülekezetbe?” – Én inkább azt kérdezem: őszintén, örülnénk annak, ha eljönne, és „rendet rakna” nálunk is?!

A vallás(osság) újonnan születés nélkül a legnagyobb ostobaság és a legfeleslegesebb teher az ember életében! Soha nem értettem igazán a vallásos embereket: magukra vesznek egy rakás törvényt, viselkedési szabályt, és nyögnek közben, mert valahogy nem szívből jön. A lényeg hiányzik.

Az egyháznak óriási a felelőssége – miközben a pénteki tréningünkre készülök, amit hittanoktatóknak tartunk, folyamatosan ez jár a fejemben: ha a megtérés és újonnan születés üzenetét, a Jézussal való személyes kapcsolatot kihagyjuk a prédikációinkból, a gyülekezeti és a személyes életünkből vagy épp a hittanóráinkról, és csak kereszténység-tant, egyházi kultúrát és etikát tanítunk és terjesztünk, éppen az egyház ad egy olyan hamis biztonságtudatot a vallásos embereknek, ami nem csak e földi életüket nyomorítja meg, de a halál utánit is veszélybe sodorja! Így lesz az eredeti jó szándékból a pokol felé kikövezett széles út.

Ha még nem láttad, mindenképpen nézd meg ezt a videót:

Hab a tortillán – 2. rész

Kimaradt pár nap, tréningeztünk, húzós volt… de ha megkésve is, jön a folytatás:

5. A hosszú farok

A TREND: Chris Anderson magyarul is megjelent „Hosszú farok” című könyvében egy olyan gazdasági modellt mutat be, amelyben a piacvezető márka már nem egy multi, hanem a „többi”. Vagyis a piac kisebb részén néhány nagy márka osztozik, míg a nagyobbikon több ezer vagy tízezer. Ez elsősorban az internetes kereskedelem terjedésének köszönhető.

A TANULSÁG: A fogyasztók elvárják a választékot és a testreszabott megoldásokat. És nem csak a műszaki berendezések piacán, hanem a vallás-piacon is. Ez van – lehet nem szeretni, de kár figyelmen kívül hagyni, hiszen mi is a körülöttünk élő emberek figyelméért küzdünk. És a piacvezető a lelki-szellemi piacon is a „többi”. Már nem a tradícionális egyházak dominálnak, hanem a „többiek” – a kereszténység megannyi újonnan alakult ága, független gyülekezete, nem beszélve a nem keresztény vallásokról. Nekünk egy ilyen környezetben kell képviselnünk Krisztust és szolgálni kortársainkat – akik már nem uniformizálhatók sablonokba olyan könnyen, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt.

6. Kiszervezés

A TREND: Az anyagi javak vagy a tudástőke már nem függ a földrajzi határoktól. Ma a gazdaság egyik alapnormája a gazdaságosabb termelés. Ennek egyre nagyobb részét szervezik ki a fejlett világból a fejlődőkbe, ahol a tehetség és a hatékonyság a legfontosabb érték.

A TANULSÁG: mit szervezhet ki egy gyülekezet? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor semmit. Ha azonban kicsit szűkítjük az alapelvet, és azt kérdezzük, mit kellene kiszerveznie a lelkésznek, a vezetőnek ahhoz, hogy a vezetésre tudjon koncentrálni, akkor bizony ez már igen húsbavágó kérdés. Persze így ez már nem a kiszervezésről szól, hanem a delegálásról, mint vezetői készségről és módszerről.

7. Google, a mindenttudó

A TREND: a Google és a többi keresőmotor felaprózta az egész világot, megváltoztatta az információs irányokat és kommunikációs szokásokat, és lehetővé tette, hogy mindenki megtalálja azt, amit keres.

A TANULSÁG: A gyülekezetbe látogatóknak is rengeteg kérdésük van, de nincs keresőmotorjuk. Meg kell tanulnunk nagyon érzékenyekké válni a keresők kérdéseire, „kereséseire”. A teológiai kommunikációnak is irányt kell váltania: már nem arról kellene szólnia az igehirdetéseinknek, ami a tudós lelkészek érdeklődéséből és gondolkodási sémáiból fakadnak – hanem amit az emberek kérdeznek és keresnek.

Másrészről: ami nincs benne a Google-ban, az szinte nem is létezik. A másik nagy kérdés tehát, hogy mi mit teszünk elérhetővé a keresők számára? Milyenek a honlapjaink, a virtuális üzeneteink és bizonyságtételeink? Mit talál a Google Istenről, Jézusról, a kereszténységről, a saját gyülekezetünkről? Semmit? Az nagy baj! Nem azt, ami valós és értékes válaszokat jelent? Az is baj! Ez online PR és marketing – egy fontos szakma, még akkor is, ha gyülekezetről van szó. Az egyháznak pocsék a PR-ja – és a Google mindenkinek a szemébe vágja rólunk azt, amit nem kéne, és nem találja azokat a fontos üzeneteket, amiket még nem töltöttünk fel, nem tettünk elérhetővé a „keresők” számára.

LESZ MÉG TOVÁBB IS…

Mit tanulhatunk a mai Európán kívüli ébredésekből?

Tizenöt éve kísérem figyelemmel a nemzetközi missziós mozgalmakat. Tudom, hogy Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában sok ébredés volt az elmúlt húsz évben, és Kínában, Indiában vagy legújabban a muzulmán régiókban ma is rengetegen térnek meg. De az az igazság, hogy bár gyönyörködöm Isten munkájában, alapvetően nem hoz lázba, ami tőlünk távol történik! Mert meg vagyok győződve arról, hogy nálunk, az európai és észak-amerikai keresztény civilizációban teljesen más jellegű misszióra van szükség, mint a világ nem keresztény részén. Az a többnyire pünkösdi-karizmatikus ébredési hullám, amely óriási érzelmi hullámokkal jár együtt, és sok esetben valóságos természetfeletti megnyilvánulásokban konfrontálódik a más vallásokkal, az alapvetően keresztény nyugati kultúrában nem fog ébredést hozni az egyházba. Bár nálunk egészen másfajta változásokra van szükség, mindenképpen tanulhatunk a távoli földrészeken történő ébredésekből.

Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:

1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei

A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és „kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.

2. Elkötelezett imaélet

Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.

3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról

Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.

4. Működő természetfeletti csodák

Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!

5. Nagyon erős házicsoportos struktúra

Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.

6. Karizmatikus vezetők vezetnek

Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.

Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.

Húsvétot ünneplő keresztények Koreában

Mikor változtatunk a reakcióinkon?!

Sokat olvasgatok a neten, és belebotlottam egy cikkbe, egy elgondolkodtató, ateisták által készített dokumentumfilm kapcsán. A Jesus Camp-ről volt szó, és az oldal is ateista, amelyiken a cikket találtam – de most nem a filmről, még csak nem is az oldalról akarok írni. Elolvastam a cikket, amely a film által szélsőségesen bigottnak bemutatott kereszténységet kritizálja. Ez idáig oké, van benne elég sok igazság, és egy ateista oldaltól mi mást lehetne várni. Aztán elolvastam a hozzászólásokat is, és ott találtam egy „keresztényi” hozzászólást – ide másolom:

„a kereszténység sokkal több ennél. ti meg szánalmasak vagytok és üresek, rosszindulatúak, megkeseredettek. lélekrohasztó az oldal, sok sérült aggyal, inkább menjetek ki a szabadba, rátok férne egy agyszellőztetés!!!”

Megdöbbentem.

Persze sokszor olvastam már hasonló kirohanásokat keresztények és ateisták közötti vitákban – ez csak valószínűleg az utolsó csepp volt a pohárban. Ez lenne a kereszténység?! Mert akkor én is szégyellem magam. És szinte minden vitafórumon vagy portáloldalon meg lehet találni az ilyen kirohanásokat. Ha egy nem hívő ember ennyire primitíven mocskolódik nyilvánosan, mert érvei nincsenek, akkor legfeljebb magát minősíti. Azonban amikor egy keresztény csinálja ugyanezt, azzal magát a kereszténységet járatja le.

Mostanában sokat foglalkozok PR-ral. Épp tegnap olvastam az egyik könyvben, hogy Letterman az egyik tévés műsorában szennyvíznek minősítette az egyik híres amerikai ásványvízmárkát. Csak egy fél mondat volt, három másodperc – csak a nagy nyilvánosság előtt. A cég persze azonnal beperelte a tévécsatornát, és az hiába ajánlott fel azonnal kétmillió dollár értékű reklámcsomagot kárpótlásul, az ásványvíznek szinte lőttek, az eladások drasztikusan zuhantak és a cég óriási veszteséget könyvelhetett el.

A Biblia azt tanítja, számot kell adnunk minden szóról, amit kimondunk vagy leírunk – és ez alól nem ment fel bennünket az sem, hogy megváltottak vagyunk. Az ítélet alól felmentett bennünket Krisztus váltsága – de attól függetlenül Isten előtt még számot kell adunk az életünkről. És bár Krisztus megváltott, ez nem jelenti azt, hogy többé nincs felelősségünk, bármit tehetünk vagy mondhatunk! Mert igenis van jelentősége egy-egy ilyen internetes kommentnek is! És biztosan nem az, hogy közelebb viszi Istenhez az olvasóit!

Tegnap a feleségemmel megnéztünk egy nagyszerű dán filmet. To verdener – A kiközösített a címe. (Köszönet Infaustusnak a fordításért!) Abban is csak legyőzni akarták a „hívők” a nem hívőt. Bár a Jehova Tanúiról volt szó, mégis utána arról beszélgettünk, hogy gyökereiben mennyi minden hasonlít arra, ahonnan mi jöttünk. És túl sokszor látom, hogy a keresztények nem képesek sem szeretettel és elfogadással, sem intelligens párbeszéddel megnyerni embereket. Ráadásul furcsa mód minél inkább „evangéliumibb” vagy karizmatikusabb valaki, annál könnyebben ront neki annak, aki másképp gondolkodik. Pedig éppen ők azok, akik jobban ismerik a Bibliát, akik komolyabban akarják venni a hitüket, akik „tüzesebbek”. De sajnos ezzel a tűzzel sokszor csak megégetnek, elégetnek, felperzselnek embereket, kapcsolatokat, vagy épp internetes fórumokat.

Nemsokára megjelenik a Tárház Magazin új száma. A hét elején fordítottam az egyik cikket, ami éppen erről szólt: a szeretetteljes apologetikáról. A cikk írójának egyik ateista ismerőse be se akarja tenni a lábát többé gyülekezetbe, mert a keresztények, akikkel találkozott, egyetlen kérdésére sem válaszoltak, semmibe vették a véleményét, a kételyeit, csak megtéríteni akarták. Bedarálni őt Isten országába. A másik ismerőse viszont már megtért. Mert egy olyan házicsoportba került, ahol befogadták őt annak ellenére, hogy ateista volt. A kérdéseire megkeresték a válaszokat. Szerették – de ez nem csak a „szent szöveg” volt, hanem komolyan vették őt, nem megváltoztatni hanem szolgálni akarták, és valóságos barátságot, teljes értékű közösséget vállaltak vele. És a „ti, keresztényekből” egy napon „mi, keresztények” lett.

Én is pont így tértem meg. És annyira sajnálom azokat a nem hívő embereket, akik beleszaladnak az ilyen hozzászólásokba, akit elkap egy-egy ámokfutó jézus-mániás, akár online, akár a való életben, aki csak annyit lát a keresztényekből, hogy agresszív agymosók, akik szemében csak az a normális ember, aki ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mint ők.

Változtatnunk kellene a reakcióinkon. És meg kellene tanulnunk, hogy az ilyen hozzászólásokkal semmilyen értéket nem teremtünk! Ez nem bizonyságtétel Jézusról, nem az az indulat, amit krisztusinak lehetne nevezni, ezzel inkább csak árt mindenkinek: leminősíti a kommentelőt magát is, az ateista olvasót csak megerősíti a keresztényekről való negatív véleményében, árt a missziónak és az evangéliumnak is, és végső soron Istennek is!

Az interneten mindenki azt mond, amit akar. Nincs felelősség, csak nyilvánosság. És ennek a kettőnek a következményei. De lenne pár javaslatom azoknak a keresztényeknek, akik kommentelni akarnak – akár keresztény, akár ateista fórumokon:

– Érvekre érvekkel válaszoljunk. Érvek nélküli gyalázkodásra pedig sehogy!

– CSAK ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes – azt mondjuk. Filippi 4,8

– Minden egyes komment bizonyságtétel – a hitünkről, a bibliaismeretünkről, az istenképünkről, az elkötelezettségünkről, és legfőképpen az emberekhez való hozzáállásunkról!

– Vállaljuk fel, hogy kik vagyunk! Ne bújjunk ki a szavaink és a hitünk iránti felelősségvállalás alól!

A cikket átvette a mindennapi.hu – hozzászólások olvashatók ott is!
Ha érdekelnek, kattints a logóra!

A leakciózott kereszténység

A modern marketing négy kulcsa* keresztény szempontból – 1. rész: Az ár

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Bizalmi index: mire elég a 14. hely?!

A GFK piackutató cég évente elkészíti és publikálja a legfontosabb szakmák bizalmi indexét. Húsz szakmát mérnek, 15 európai és pár európán kívüli országban, közel 20.000 fő megkérdezésével. A felmérés lényege: kikben bízunk, és kikben nem.

Íme a legutóbbi, 2010-es lista:

Ami bennünket ebből érinthet, a 14. helyre csúszott papság. (A politikusok 9%-áról nem is érdemes beszélni…)

Az emberek fele nem bízik az egyház vezetőiben. Gondolom ezzel együtt magában az egyházban, a kereszténységben sem. Bár lehet, hogy nem ennyire egyértelmű a kettő összekötése. Mindenesetre egy fontos dolgot ne felejtsünk el: nem szimpátia-index, hanem bizalmi! Vagyis nem arról van szó, hogy egyetértünk-e velük, hanem hogy mennyire megbízhatók, hitelesek, autentikusak, milyen mértékben fordulnánk hozzájuk, ha szükség lenne rájuk.

Ebből a szempontból elég gáz ez a 14. hely, és az 50%.

Mi lehet ennek az oka?!

És mit csináljunk, hogy ez megváltozzon?!

Mert ha ez nem késztet azonnali változásokra és változtatásokra egyházakat, egyházi vezetőket, ha most nem születnek azonnali megoldási javaslatok és stratégiák az emberek bizalmának visszanyerésére, ha vezetőink még csak komolyan se vesznek egy ilyen társadalmi visszajelzést, akkor ugyan mit akarunk mi ebben a világban?!?!?!

Bizalom nélkül a kutya se fogja komolyan venni az üzenetünket, hiába életbevágó, életet mentő, hiába a világ legfontosabb üzenete!

Shopdropping – avagy bolti odalopás ideológiai céllal

Alternatív missziós lehetőség? …! …?!

A fogyasztói kultúra ellen való tiltakozásnak létezik egy nagyon érdekes fajtája egyes nyugati országokban – a shopdropping. Ez azt jelenti, hogy az aktivisták bizonyos dolgokat helyeznek el nagyobb áruházak termékei között a polcon, amelyek valamiféle üzenetet hordoznak. Ezeket a termékeket általában a meglepett „megtaláló” vásárlók haza is vihetik.

Az Egyesült Államokban egyre népszerűbb ez az „ideológiai szórakozás”, amely egyáltalán nem valamiféle most szárnyra kapott hóbort. Az első komolyabb összehangolt odalopásos akciót a Barbie Felszabadítási Csoport hajtotta végre még 1989-ben a gyerekjátékok által sújkolt szexizmus elleni tiltakozásul. (Megbabrálták a beszélő Barbie-kat :-)

A leghíresebb akciót az utóbbi időben a kaliforniai Packard Jennings hajtotta végre, miután hónapokon át dolgozott egy Anarchista G. I. Joe játék katona megalkotásán. Azóta San Franciscóban több játékboltban felbukkantak a figurák, amelyek éppen úgy néznek ki, mint az eredeti játékok. A becsomagolt bábuhoz kiegészítők is járnak: egy gázmaszk és két Molotov-koktél. Az akció célja a vásárlók ráébresztése a fogyasztói társadalom hibáira.

Az origo megkérdezte a Tesco és az Auchan áruházláncolat minderről, illetve egy vezető marketingcégnél is érdeklődött, de eddig hazánkban nem történt ilyen akció.

És amin elgondolkodtam:

ez talán szélsőséges, de mindenképpen meglepő eszköz az a figyelemfelkeltésre. Túl nagy az információs és médiazaj körülöttünk, a mai ember egyre nehezebben vesz észre bármit is. Mi lenne, ha elkezdenénk evangéliumi ajándékokat odalopni az áruházak polcaira, hogy felhívjuk az emberek figyelmét: nem csak a boltokban kapható fogyasztási cikkeket kell gyűjtögetniük, hanem vannak az ételnél, italnál, ruházatnál magasabb rendű, értékesebb „javak” is, amelyeken még csak vonalkód sincsen.

Nem is tudom, mit kellene odalopni, azt nem gondolom, hogy kis Bibliákat – bár lehetne akár ezzel is próbálkozni. Cd-t, DVD-t, evangélizációs kockát, Jézus-bábut, valami érdekes, hasznos, jópofa, meglepő dolgot, amelynek van valamiféle evangéliumi üzenete is. Termékeket nem címkéznék át, mert az szerintem más emberek megtévesztése, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem bűncselekmény – szóval megharagítani nem kéne senkit. De az embereknek okozhatnánk némi meglepetést olyan kis ajándékokkal, amiket otthagyunk nekik, hadd találják meg. Ha elviszik, ez a kis odalopós akciónk talán még eszközzé is lehet Isten kezében, hogy megszólítson embereket.

Hm…, változó idők, változó módszerek. ideje alkalmazkodni :-) A traktátus már biztosan nem nyerő. Próbálkozzunk akkor másképp. De mit is lopjunk oda az embereknek…?

Tegyünk kis papír cetlit a kenyerekre a vonalkód mellé, amin az áll: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Ez jónak tűnik…

Csak a múlt század traktátusait ne rakosgassuk ki sehova…