Bejegyzés

Jézus és a Facebook

Vendégtanulmány – kicsit hosszabb, emésztősebb – de érdemes időt szánni rá, lassan elolvasni, és mindenképpen gondolkodni is közben/utána! Várom a hozzászólásokat!

A halászattól a Facebook-ig

Sok keresztény kérdezi manapság, hogy a techno-szaki kultúránk fiatal huszonéveseit vajon miért nem érdekli annyira a gyülekezet, mint a nagyszüleiket. Ezek a keresztények azon siránkoznak, hogy sem Billy Graham, sem Bill Hybels, de még Bill Clinton sem tudta lekötni a fiatalok tizedmásodpercekre osztott figyelmét. Nyilvánvalóan senki nem mondta nekik tíz évvel ezelőtt, hogy „tessék, ilyenek a szexuális botrányok”. Úgyhogy miután bevonták üres modernkori hálóikat, amelyekről már látszik, hogy nem fogják ki velük a posztmodern halakat, a keresztények, a történelemben oly gyakran (és bölcsen) alkalmazott lépésükkel visszavonulnak a közmondásos strand-törölközőikhez, amelyek a tengerparton vártak rájuk. (Csak mellékesen, az igazi „közmondásos törölközők” megtalálhatók a helyi online keresztény könyvesboltodban. Csak véletlen egybeesés, hogy a szerzőére az van hímezve, hogy „Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek” [Példabeszédek 6:10].)

Mielőtt mi, keresztények feladtuk volna az emberhalászatot a napozás kedvéért, szerencsére eszünkbe jutott Jézus feltámadás utáni ügyes halfogása. Bölcsen úgy döntöttünk, hogy jobban tesszük, ha mégis kivetjük a hálóinkat a hajó másik oldalára, az utolsó leheletünkkel megtett erőfeszítéseinkben reménykedve, hogy így kifoghatjuk a technológia mellékfolyóiból beúszó fiatalokat, akik ügyesen elkerülték a keresztény halászhálókat az emberalkotta modernista tavakon. És ahogy Jézus ígérte a tanítványainak, a keresztényeknek ma bőséges halfogásuk van Mark Zuckerberg Facebook-ján. Valamint, a tanítványokhoz hasonlóan mi sem tudjuk, mit kezdjünk egy akkora kiber-fogással, ami már-már felborítja a keresztény hajót.

Ma viszont azzal a problémával szembesülnek a keresztények, hogy ebben a korban könnyebben fogunk ki olyan reklámcégeket, amelyek illegális adatgyűjtést végeznek, és kevésbé találunk igazi halászokat, akik az igazi halfogást növelik. Emiatt abban sem vagyunk biztosak, van-e elég erőnk behúzni a „Hálót” (azaz a „Netet”) a hajónkba. tehát mi változott az első század óta? Nem sok változás látszik azon kívül, hogy megjelent az áldott templomi orgona, mint az egyetlen dicsőítő hangszer, a Demokrata párt által lekicsinylő szóvá formált „keresztény” megnevezés, valamint az, hogy felvittünk egy embert a holdra. Bár ez utóbbi állítás az emberről a holdon, megkérdőjelezhető hitelességű. Mindazáltal Jézus Nagy Missziós parancsa, miszerint „Menjetek el e széles világhálóra, és tegyetek kibertanítvánnyá minden felhasználót, Facebook-olva őket úgy, hogy ’üdv JK-tól’!” (Máté 28:19-20 TNIV [Tökjó Neo-Internet Változat]), egyértelműen kiállta az idő próbáját.  Nem kellene minket is irányítania a Mesternek ez az alapelve, hogy „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől” (János 21:6)? Habár, a mai posztmodern világunkban kissé óvatosabban kellene megválogatnunk, mikor fogadjuk el Jézus tanácsát. Gondolj bele: a tanítványoknak még talán hasznos is volt kiráncigálni egy csomó izgő-mozgó halat, de az iPhone és az emoticonok világában nem nagyon van szükségünk ezekre a bosszantó állatokra. Ráadásul bele is gabalyodtunk a dolgokba, és már azon tűnődünk, miért nem tudjuk behúzni a hálót a hajó fedélzetére, és hogy miért van az, hogy a legjobb szándékaink ellenére is léket kapott a gondosan felépített szerkezetünk.

Emberhalászok?

Képzeld el, hogy a tó mellett vagy a nyár közepén, egy forró nyári délutánon lazsálva három barátoddal és egy láda jeges üdítővel. Hirtelen az ismerős rántást érzed a horgászzsinóron, és izgalmadban még a drága üdítőt is a tóba ejted, de azzal biztatod magad, hogy semmi baj, a zsinór másik végén van valami! A sötét körvonalak egyre közelebb kerülnek a víz felszínéhez, az egyik srác már készíti is a hálót, de hirtelen megrémülve visszahőköl! Elereszted a zsinórt (úgyhogy oda a kapás), és a hajó oldala mellett lenézve meglátod, hogy nem is harcsát fogtál, hanem egy hullát – a fülénél fogva!

Amellett, hogy a pecázóhely környékén való búvárkodás veszélyeire hívja fel a figyelmet, azt is megláthatjuk ebből a történetből, mennyire nem vicces dolog embereket halászni. A délután hátralevő részében a parton töltitek (a törölköző kényelme nélkül) vallomást tesztek a helyszínelőknek, miközben a katonai célra igénybe vett hajótok a tengert járja, további holttesteket keresve. Jézus valami ilyesmire gondolt? A mai felfogásunk szerint embereket halászni nagyobb gondot jelent, mint amennyire az megéri. Úgyhogy kitűnő teológus hallgatóként mi, keresztények, feladtuk az ősi hálós-ötletet, és egy tipikus filmjelenetet képzeltünk el, csőre töltve a Krisztustól kapott fegyvereinket és összevissza lövöldözünk a vízbe, azt remélve, hogy a halak megkönnyítik a dolgunkat, és lesznek szívesek csatlakozni hozzánk a hajóban. Sajnos rosszabbul tanulunk a filmekből, mint amennyire halászni tudunk. Ha jobban odafigyelnénk, hogy azok a fickók, akik pecabot helyett puskát használnak tipikusan a rosszfiú szerepét kapják, és általában nem barátságosak a filmekben.

Barát-kérés

Talán nem a szerző az egyetlen, aki fél az emberhalászattól, miután elképzelte, hogy Horatio Caine-nel és a helyszínelőkkel kell töltenie a délutánt. Talán a kollektív rémálomra való keresztényi képességünk adhat magyarázatot az emberhalászat csődjére. A másik lehetőség az, hogy a kultúránkat sokkal érdekesebbnek találtuk, mint Krisztust – mert miközben az ifjúság online kereste a konvertálható intelligens életet, megtalálta az online pókert, az éjszakai adásokat és a Facebook-ot, és azóta is ezzel foglalkoznak. És aztán kellő arroganciával csodálkozunk azon, hogy miért hagyják el a gyülekezetet a fiatalok, amikor az adakozó kosárba nem lehet póker zsetont bedobni, és még a legjobb lelkipásztor sem közelíti meg David Letterman szellemes egysorosait. De nem is reagálhatnánk jobban ezekre, mint úgy, ha vágyakozva visszatekintünk azokra a régi szép időkre, amikor még készpénzzel játszottunk (és fizettünk), Letterman pedig még csak bemondó volt?

Becsületére váljon néhány kereszténynek, hogy bár észrevették, hogy nem nekik kedvez a lapjárás, de mégsem adták fel, hanem inkább emelték a tétet. Mivel nem szívesen fogadták a késő esti komédiásokat a gyülekezetben, ezért kibérelték a szemközti tévéstúdiót, elkezdtek bekopogtatni az emberekhez Jézus nevében, és isteni kártérítést ígértek minden felelőtlenül összeszedett szerencsejátékos veszteségre – na ez már aztán szórakoztatóipar! Ma már azt is megteheted, hogy Peter Popoff lelkipásztor online imádkozik az üres pénztárcádért, vagy megkérheted Benny Hinnt, hogy „lökjön hátra” Jézus nevében.

A konzervatívabb keresztény ünneprontók – azok, akik nem voltunk annyira felkészülve, hogy leszámoljunk Jézussal – elkerültük a színházakat és a stúdiókat, és sajátos módon öltöztük fel a hitet. Mivel nem egyeztünk meg egységes reakcióban, ezért némelyikünk e-szundításba kezdett, egy társadalomellenes Jézussal, és arra vártunk, hogy majd elvonulnak a tévé-evangelizációs és technológiai viharok. Mások tágra nyílt szemekkel bámultunk a ragyogó új lehetőségekre, egy idilli ablakon át, és arra kértük Jézus Mikulás Krisztust, hogy tegyen egy kis virtuális ajándékot a virtuális karácsonyfánk alá, újonnan elkészült Facebook profilunkon (valahova a „Napi igevers” alkalmazás mellé, amit hűségesen hozzátettünk a saját fiókunkhoz). Megint mások közülünk úgy döntöttünk, felvesszük a harcot Lettermannal és a Facebookal, vérben forgó szemekkel, és Hadjáratos Jézussal az oldalunkon.

Mégis a világnézetünk az (bármennyire torzult is), amitől mások vagyunk a világhálón: még a világi médiaóriás, az MSNBC is elismeri, hogy „az Internettől begolyóznak az emberek”. Helen A:S: Popkins írónő számtalan webszörfözővel együtt csodálkozik azon, hogy „miért van az, hogy munkahellyel, családdal és társadalmi ranggal rendelkező emberek miért használják az Internetet arra, hogy itt vezessék le az energiájukat gyűlölettel teli szavak begépelésével, ráadásul ilyen lelkesen?” (“Watch Out. The Internet Will Cut You.”). Ezeknek a keresztényeknek a védelmében hadd mondjam el, hogy sokkal biztonságosabb egy avatarnak behúzni egyet, mint egy valódi élő embernek. A legrosszabb, amit visszakaphatsz, az hogy virtuálisan kidobnak az ablakon. Mint hűséges keresztények, megmaradtunk az online, panaszkodás, kritizálás és oda-vissza viták szintjén. A népszerű Christianity Today evangéliumi magazin azon siránkozik, hogy „az amerikai közvélemény az evangéliumi keresztényekről ritkán volt ennél torzabb”, valamint hogy „a média fáradhatatlan rámutatása az ellentmondásokra megnehezíti a hamis benyomások ellensúlyozását” (“Media In Motion”). Persze ezek a véleményalkotások nem a mi hibánkból származnak. Letértünk az utunkról, hogy beszálljunk a dühöngés-áradatba, hogy ne kerüljünk szembe a Facebook-al. Hogy utálhatnak minket, amikor ugyan olyanoknak bizonyultunk a virtuális közösségben, mint a pogányok, akiket persze mi szeretünk ostorozni a blogjainkon?

Miután azzal zaklatjuk a mai fiatal keresztényeket, hogy nem ismerik Szent Ferencet vagy Lojolai Ignácot, a neo-ludditaként elhíresült Richard G. Malloy a “Religious Life in the Age of Facebook” (Vallási élet a Facebook-Korszakban) című cikkében azt fájlalja, hogy „a mai ifjúság jobban ismeri Harry-t és Hermione-t, mint Jézust, Máriát és Józsefet”. És igaza van. Te, az olvasó, meg sem kérdezed, mi a másik neve Harry-nek és Herione-nek (Potter és Granger), bár becsületedre váljon, hogy Jézusét sem kérdezed meg (ami egyébként nem „H. Krisztus”). Véletlenségből szinte minden online lexikon rokon értelműnek találja a „Bibliatudóst” és a „neo-ludditát”. Ha Mr. Malloy tudta volna ezt, akkor Mark Zuckerberget is felvette volna a H-listájára, elismerve, hogy bár senki nem tudja, hogy néz ki, mindenki a Facebook atyjaként ismeri M.Z.-t, annak a Facebook-nak, ami a társadalmi-hálózatépítő evangéliumi mozgalom előhírnöke, ami jelenleg végigsöpör az országon, sokkal nagyobb sebességgel, mint hasonló nevű (de kevésbé reklámozott) testvére, a társadalmi evangéliumi mozgalom.

Ma az a jó hír, hogy már elég régóta – 2004 óta – a Facebook olyan hétköznapi része lett főiskolások közötti társasági embereknek, a túlzottan készséges középiskolás tiniknek és végül még a „bárcsak újra fiatalok lennénk” szülőknek, mint a hal és a kenyér a Jézussal társalgó halászembereknek. De akkor miért tartott olyan sokáig, hogy a keresztények megkapják azt az isteni hangüzenetet, mely szerint az, hogy elárasztják a Tube-ot és a Netet keresztény propagandával, még nem fogja behozni az embereket? Miközben egyes konzervatívok hajlamosak Benny-t és Peter lelkészt vádolni azzal, hogy hangüzenetüket rejtve tartják meghatározhatatlan isteni PIN kódjukkal, sokunk szomorúan nézünk az asztalra kitett desktop Jézusunkra, és nem értjük, miért felejtette el megemlíteni ezt. Az „Ez bonyolult” kapcsolati állapot a keresztények és az Internet között még Leonardo De Chirico média-nagykutyát is megzavarta. Sajnos a híresebb Leonardo túlságosan elfoglalt volt a Convert Me if You Can (Téríts meg ha tudsz) kommentjének a filmezésével, de támogatta De Chirico-t, aki az „Ethics and the Internet, Starting from Theology” („Az etika és az internet, a teológiával kezdve”) című cikkében arra figyelmeztet, hogy „kockán forog a keresztény hit az irányú képessége, hogy értelmesen és pozitívon kommunikáljon a kultúrával”. Bár amióta az internettel való kommunikálás titáni (angolul „titanic” – a ford.) feladata a keresztényekre jutott, sok keresztény online próbálkozás és önjelölt premier társadalmi hálóépítés az elé a döntés állít bennünket, hogy vagy elsüllyedünk, vagy úszunk.

A Facebook bukása

A Facebook jelenleg több ezer olyan csoporttal büszkélkedik, amely akadémiai, politikai vagy szociálisan érzékeny oldalról védelmezi a keresztény hitet. Talán a legérzelmesebb kérés a hittel kapcsolatban a képzeletbeli 4000 tagú csoport részéről érkezett: „Ha a facebook nem törli a csoportot (le a kereszténységgel) akkor le a facebook-kal!” [sic!] amely egyébként Vallásos Szervezetként van azonosítva. Mivel tele van borzalmas nyelvtani, helyesírási és mondatalkotási hibákkal, ezért ez a csoport végtelen élményt nyújt a keresztény apologetikában (bocsánatkérés nélkül). Szorosan mögötte a második helyen „A keresztény srácok azért fickósabbak, mert …” csoport jön, messze lemaradva a harmadik pedig a „10 millió tini Krisztusért (MINDEN keresztény tini a Facebookon)”, de csak azért van ennyire lemaradva, mert meglepő módon még több mint 9,9 millió tag hiányzik a célkitűzésük eléréséhez.

Mindazáltal meglepő, hogy még így sincs a keresztényeknek jobb online sajtójuk, hogy olyan sokat beszéltek arról, hogy visszakerül az „e-„ az evangelizálás szava elé. Könnyű elképzelni, hogy ha más nem is de, az olyan csoportok mint például az “AMERICAN BY BIRTH…CHRISTIAN BY CHOICE” („Amerikai vagyok, mert itt születtem … Keresztény vagyok, mert így döntöttem”) a keresztény patrióta iskolákat egy az egyben behoznák. Viszont mivel sem az iskolák, sem a társadalmi csoportok nem kérnek a keresztényekből a Facebook-on, talán itt az ideje, hogy a mai kiber-keresztények eldöntsék végre, hová is megyünk, mit is akarunk.

Beléptünk a „banda háborúkba”

Ha tényleg szeretnénk valami mást a kibervilágban és a Facebook-on, akkor a keresztényeknek meg kellene találni az egyensúlyt az újszülött (megkeresztelt) csecsemők képeinek felrakása és az ateista barátaik halálra rémítése között. Persze most csak vicceltem. (Neked nincsenek ateista barátaid.) Nazzareno Ulfo, aki egy könyvszerző és az ő szülővárosa is Názáret, úgy mint Jézusnak, arra figyelmeztet a The Challenge of Cyberculture (A kiberkultúra kihívása) című könyvében, hogy bár „a kiberkultúra elleni minden ellenséges megnyilvánulás helytelen és nem praktikus, mégis olyan kihívás elé állít minket [a kiberkultúra] mint Góliát tette Saul király napjaiban”. Fogjátok az iPhone-okat! Vajon minden názáreti ennyire ellene van a technológiának, és ennyire fél a haladástól az Ószövetséggel a kezében? Miközben talán az olvasó azon tűnődik, vajon mikor és hogyan szelte át az Atlanti óceánt (újra) az Amis bárka, és hogyan találta meg az útját Názáretbe, az érvelés kedvéért tegyünk úgy, mintha a Jézus-Ulfo tandemnek lenne valami létjogosultsága. Ha a Facebook tényleg egy technológiai keresztény-gyilkos, akkor a keresztényeknek óriási problémájuknak kellene lennie ezzel a virtuális Góliáttal, ami nem is hat sing magas, hanem világméretű.

Hogyan jelenthet ilyen veszélyt a Facebook, ami csupán azt mondja magáról, hogy „segít kapcsolatot tartani ismerőseiddel”? Persze, nem úgy tervezték, hogy e-köveket és F-bombákat dobáljanak rajta keresztül. Szerencsére, miután két órán át keresgéltem és megittam két kávét, örömmel állapítottam meg, hogy csupán a Facebook-os keresztények viselkednek ilyen tiszteletlen módon, a korában már említett „le-vele” csoport részéről és persze a pogányok, akik az egész harcot kezdték a „Le a kereszténységgel” csoportjukkal. De ki tudná megmondani a Facebook igazi célját? Szerény kezdetéből láthatóan a Facebook, a világhoz hasonlóan, jónak lett alkotva, de megcsalattatott a kígyószerű közvélemény és világuralmi vágyak által, és immár az alkotója ellen lázad. Sőt mi több, a világmindenséghez hasonlóan, a Facebook virtuálisan vagy metaforikusan beintett a megalkotójának. Azoknak írom, akiket jobban érdekel a téma, hogy a Facebook bukása 2005 szeptemberre datálható, amikor a szolgáltatást elérhetővé tették a középiskolás diákoknak is.

Názáreti barátunk szerint, nem az a keresztények legnagyobb problémája, hogy a Facebook tele van gyerekekkel, hanem az, hogy mi is benne vagyunk az egész virtuális rebellióban, ahelyett, hogy beiratkoztunk volna az értelmező táncórákra, megtanulva azokat a lépéseket, amivel el lehet kerülni a rettenetes óriást. Ha nem hagytuk volna, hogy megfélemlítsen minket Mark „Góliát” Zuckerberg kihívása, hanem a nyolcvanas évek ritmusára roptuk volna inkább, akkor nem lenne az a kényszerérzetünk, hogy lecseréljük dicsőségünket (ang.: „halo”) a Halo 3-ra (lövöldözős video-játék), vagy hogy virtuális pogányok virtuális vérét ontsuk, így védve virtuálisan félreértett hitünket. Lehet, hogy a „nyolcvanas évek ritmusa” az elektronikus popzenéről ismert nyolcvanas éveket juttatja az olvasók eszébe, de itt most az első század nyolcvanas éveire utalok, ahol Patmoszi „Ritmus” János megszégyenítette Domitianus „Sárkány” császárt azzal a számmal, hogy „Ilyen a világ vége”. Ennek ellenére néhány szerencsétlenül járt ember hallgatott csak a názáreti barátunk figyelmeztetésére, a többiek pedig ledobták dávidi parittyájukat, szentkézi-gránátjaikat és bandaháborús késeiket, hogy így menjenek át a frontvonalon – de nem azért hogy harcoljanak az óriás ellen, hanem hogy megszerezzék a híres ember emailcímét, hogy barátkérőt küldhessünk neki, vagy meghívassuk magunkat a Facebook-os bandájába.

Hírek Feed

Úgyhogy talán az a mi kiberproblémánk, hogy a keresztények azt hitték, csak úgy mint a világ többi része is, hogy elbújhatunk a képernyő mögé, a profilok és a műanyag, festett kibernetikus Jézusképek mögé, és azt gondolhatunk, mondhatunk és csinálhatunk, amit csak akarunk, akinek csak szeretnénk (vagy gyűlölnénk), mert hát „úgysem olyan mintha igazi lenne”. Azt gondoltuk, hogy azok a profilképeink, amin homályos szemű Názáreti Jézus van kitárt karokkal, pirospozsgás Jézus Mikulás Krisztus egy nagy kosár ajándékkal, vagy akár Orlando Bloom Hadjáratos Jézus oltalmazza „A menny királyságát”, majd elég sokáig elvonják az olvasók figyelmét a szeretetteljesnek nem mondható irományokról, amik az üzenőfalunkon olvashatók. Igaz, hogy a keresztények is rájöttek, hogy a képek ezer szóval is felérnek (és azok sem mind kedvesek), a képek után következő szavak sokkal egyértelműbben beszélnek. És még mindig azon csodálkozunk, hogy lettünk olyanná, mint a kibervilág – vagy éppen visszataszító a számára.

Mint a Facebook világának hátramaradó része is, úgy tűnik a keresztények is hitetlenkedve kezdenek rájönni, hogy ami online történik, az nem marad ott. A virtuális Facebook közösség egy nagyon is valóságos hatóerő, ami azoknak a szemléletét és viselkedését formálja, akik miután eljönnek otthonról a Facebook mellől, a képernyőn olvasottakat kivetítik azokra, akiket az utcán látnak. És mint minden nyilvános dolognál, itt is sajnos a huligán, nagyszájú ünneprontók hívják fel magukra a figyelmet, és rombolják le a pozitív elképzeléseket rólunk, a többiekről – különösen azokról, akik csendesen végzik az ilyen jó munkákat.

Státusz frissítés

Ami a Facebook-ot illeti, nekünk keresztényeknek el kell fogadnunk azt a kibervalóságot, hogy az antiszociális Názáreti Jézus abból adódott, hogy megszűntünk azokért az emberekért élni, akiket ő szeretett. Jézus Mikulás Krisztus nem tud lejönni a kémény csövén, mert nem is létezik, és ha létezne is, nem e-ajándékokkal kényeztetne minket, mert akkor nem kapnánk meg azt az ajándékot, amit ő adott: önmagát. A Hadjáratos Jézust pedig évekkel azután találták ki, hogy itt élt a földön az Ember Fia, és ráadásul senkinek nincsenek emlékei arról, hogy ő csatával bevette volna Jeruzsálemet. Azt a Jézust fogják vonzónak találni a Facebook-osok, amelyik halakat fogott és a vízen járt. ha a keresztények ki mernek lépni a hajóikból – ha abbahagyjuk a halakra való lövöldözést, felébredünk názáreti álmunkból, felnézünk az autogramos könyvből, vagy lelassítjuk a királyságért való rohamot – ha felnézünk önmagunkból és kilépünk a vízre a Webmasterrel, az online és az offline világ még akár meg is tapasztalhatná azt, Aki szereti a halakat és az embereket, ahogy éppen feléjük lépdel, hogy találkozzon velük. Ha elég gyorsan cselekszünk, még akár a partra is kihúzhatjuk a kapást, mielőtt elsüllyed a hajónk.

Adrian De Lange – Catapult Magazine

A fordítás a kiadó engedélyével történt, és a cikk eredetileg a TONHAL Portálon jelent meg.

Tizenöt dolog, amit Isten utál az egyházban

Átnéztem egy prédikáció-sorozatot egyik kedvenc tanítómtól arról, mit is utál Isten az egyházban. Neki 12-es listája volt, bár kicsit tallózva a neten ez a téma többeket is érdekelt már, és találni rövidebb-hosszabb gyűjteményeket is. Hát én is elkészítettem a magam listáját – ha lesz időm, kidolgozom majd egy tanítás-sorozattá, mert talán tanulunk a görbe tükörből.

Szóval az én listám:

1. Szellemi gőg és a „világ(iak)” lenézése.

2. Intolerancia – főképpen a bűnös ember azonosítása a bűnével

3. Közöny – kifelé és befelé egyaránt. Misszióról szóló szöveg van, de igazából a saját “testvérem” sorsa sem érdekel

4. Elkülönülés – világtól is, egymástól is (felekezetesdi versengés)

5. Alkalmi elkötelezettség – vagyis a hívőkre nem lehet számítani

6. Vallásos klónok vagy zombik (uniformizmus) – szektás agymosás

7. Langyos kereszténység: középszerűség és unalmasság. Ez talán az éneklésen / dicsőítésen mérhető le leginkább…

8. A tradíciók rabszolgasága – rugalmatlanság. A szokás nagy úr – néha nagyobb Istennél is.

9. Hiteltelen, korrupt vezetők. Nem az a baj, ha valaki elbukik, hanem ha valaki “megengedi magának”, hogy bűnös legyen, miközben másokat könyörtelenül elítél

10. Önző felhalmozás, maguknak való gyűjtögetés (anyagiak, eszközök, tehetségek, épületek, stb.) Méghogy a keresztények az embertársaikat szolgálják?!

11. Keresztény szubkultúra.  A marslakók valószínűleg kultúraközelibbek és életszerűbbek lennének, mint sok keresztény vagy gyülekezet.

12. Kánaáni nyelv

13. Képmutatás

14. Bigottság és fanatizmus (vagyis az ész nélküli hit)

15. Vallásos őrjöngés (karizmániákusság, minden dolog elszellemiesítése)

Bizonyára van még más is. Lehet folytatni a sort… talán tényleg tanulunk belőle.

A keresztény copyright a Sátán műve?!

Szólok az elején: ez nem lesz rövid cikk! De talán érdemes elolvasni és átgondolni!

Legyünk őszinték: legtöbben töltünk le, láttunk már, és nézünk olyan filmeket, videókat, amelyekért nem fizetünk. Hallgatunk másolt vagy letöltött zenét. Van fénymásolt könyvünk. És igen, a jogalap minderre, hogy „saját célra mindez ingyenes”. Én sem vagyok kivétel – ez az igazság. Persze én is azt mondom, mint valószínűleg a legtöbben, hogy „nincs rá pénzem, ha megtehetném, megvenném…”. De én tényleg így is gondolom. Amikor filmklubozni kezdtem, akkor eldöntöttem, hogy minden filmet, amivel szolgálok, megvásárolok. Szó szerint több százezer forint értékű DVD gyűjteményem van – bedobozolva. Egyszer-kétszer használtam őket amikor evangélizáltunk – mert így volt törvényes, és így volt nyugodt a lelkiismeretem. Legalább a szolgálatomat ne lopott anyagokból építsem. Így gondolkodtam. Ma már elő sem veszem ezeket a DVD-ket, csak rakosgatom erre-arra, mára „holt” befektetéssé lett, mert mostanában nem filmklubozok. De nem bánom, így gondoltam helyesnek. Egyszer talán újra szükség lesz rájuk, akkor jó lesz, hogy legálisan csinálhatjuk. Több ezer kötetnyi könyvem van. Mert ebbe fektettem a pénzemet. És fizettem már szoftverekért, tréninganyagokért, amiket akár le is tölthettem volna torrent oldalakról. Persze nem vagyok szent (sem milliomos) – nem mindegyikért! Még mindig használok olyanokat, amiket nem tudtam megvenni. De a szívem mélyén úgy érzem, ez nem helyes. Nem kell ehhez kereszténynek sem lennem. És álmodok arról, hogy szépen sorban mindent ki tudok majd fizetni és legálisan meg tudok vásárolni, amire szükségem van, és nem lesznek „lopott” dolgaim. Mert én úgy látom, semmi nincs ingyen. Valakinek legalábbis mindig és mindenért fizetni kell. Még az evangélium sem ingyenes – legfeljebb a mi számunkra. Krisztusnak és az Atyának nagyon-nagyon sokba került. Így működik az élet. Legalábbis én így hiszem.

Aztán nemrég én is rátaláltam a neten a legnagyobb keresztlény filmletöltő adatbázisra – mármint kis hazánkban. Rengeteg ismerősöm használja, saját célra is, de gyülekezeti szolgálatra is. Ismerek torrent oldalakat, töltöttem le már én is filmeket – ez még nem lepett meg. De találtam itt egy számomra döbbenetes „teológiai” érvelést is a copyrightról, a keresztény szellemi termékek jogairól és áráról. Megmondom őszintén, levegőt sem kaptam, amikor elolvastam. Azért, mert bár nem tudok maradéktalanul helyesen cselekedni ebben a témában, de a szívem mélyén szégyellem emiatt magam, és ahogy mondtam, helytelennek tartom – és ez az érvelés pontosan az ellenkezőjéről szólt. Sőt!

Szeretném vita tárgyává tenni ezt az érvelést, amihez hasonlót már másutt és mástól is halottam – mivel én magam is érintett vagyok ebben a témában. Nem csak abban az értelemben, ahogy eddig írtam róla – hanem a másik oldalról is. Mint kiadó, író, szerző, tanító, mint keresztény „szellemi munkás”.

De mindenekelőtt íme, az érvelés – szó szerint bemásolom ide:

„…Mivel a művészet jelenleg ilyen hatalmas arányokban termeli ki magát, előállt egy új probléma a szerzői jogszabályozás (copyright) terén. A felhasználók meg szeretnék szüntetni de a kiadók, akik ebből hatalmas vagyonokra tesznek szert, ellenállnak, körömszakadtáig. És sajnos ez keresztény vonalon sem különbözik a világitól. Polgári törvényekre hivatkozva keresztények is felteszik a copyright címkét a termékeikre és evvel lényegében kisajátítják maguknak azokat a termékeket amiket általában közpénzen hoztak létre (tized, adományok, gyűjtés) és sok esetben búsás haszonra tettek szert.

A copyright lényege az a bírósággal való fenyegetés. És mivel a Biblia nem engedi meg a keresztények közötti pert, főleg nem a világi bíróság előtt (más nincs), a copyright a kereszténységben elvesztette jelentőségét. A keresztény copyrightnak egyetlen fontos jelentősége a világiakkal szemben van.
Nem szabad engedni, hogy keresztény anyagok csak úgy megjelenjenek világi környezetben pl. mint gúny tárgyaként. A kereszténységen belül viszont nincs semmi jelentősége. Ezért harcolunk mi a szerzői jogszabályok részleges megszüntetéséért a kereszténységen belül (evangelizációs célokra).

Nézzünk egy példát: kiadok egy könyvet. Az emberek megveszik és akinek nincs rá annyi pénze, az átkopírozza. Ha ő megelégszik fotómásolatokkal, legyen az Úré a dicsőség. Ha kiadok egy CD-t, annak ára megtérül már 100 eladott példány után. Ha bele akarom kalkulálni a stúdióköltségeket és a zenészek fizetését is, akkor még további 200 cd-t kell eladnom és mindenki jól járt. Viszont vannak együttesek, akiknek a cd-jük tízezer számra fogy és a profit már túlnőtt minden elképzelésen. A kiadvány pedig ugyanúgy maradt 20 dolcsi, mint a kezdet kezdetén. Ezeket a spekulációkat, kufárkodásokat szeretnénk áttörni, mint Alapítvány. Megszüntetni a szerzői jogot (ez egy hamis kifejezés, a szerzői jogot már felvásárolták a kiadók, akik általában kis összeggel fizetik ki a zenészt, jó előre, és semmi beleszólása sincs a termékbe) evangelizációs felhasználásokra. Mert nem az ellen vagyunk hogy árulják az üzletekben (sőt ez csúcs, hogy ott is vannak), hanem az ellen vagyunk hogy egy hamis címkével lezárják a keresztények elől az utat arra hogy modern eszközökkel evangelizálhassanak. Ha egy normális gyűjteményt akarnál összeszedni keresztény zenékből és filmekből, több ezer dolcsira lenne szükséged. Ha a szabály szerint akarnál eljárni, akkor minden egyes alkalommal az eredetit kellene ajándékba adnod. Ezt még Jézus sem tenné és nem is tette. Hiszen amikor megsokszorosította a kenyereket és a halakat (az eredeti példányokat), hálát adott értük és átkopírozta őket (az eredetit beimádkozta Isten Királyságába és onnan ömlöttek az utánzatok, szinte végtelenül). Evvel elégítvén meg az éhes sokaságot.

A copyright az hasonlít egy folyóhoz ahol az emberek határozzák meg a folyómeder útját. Arra halad ahol már eleve sok a víz. Üszkös partok, szomjas népek általában mellőzve vannak. A gátak emberek által vannak építve, de maga a víz az Istené.

Egy igazi keresztény játékfilm az egy prófétikus látás arra a világra, amiben élünk. Hatalma van milliók szívét Isten felé fordítani. Hasonlít egy gyertyafényhez e sötét világban. Senki pedig, ha gyertyát gyújt, nem teszi rejtekbe, sem a véka alá, hanem a gyertyatartóba, hogy a kik bemennek, lássák a világosságot. Lk 11,33
Az evangélium fel lett árcédulázva, pedig meg lett parancsolva hogy ingyen adjátok (mert ingyen vettétek). Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se réz-pénzt a ti erszényetekbe, Se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se pálczát; mert méltó a munkás az ő táplálékára. Máté 10:8

Egy keresztény kiadványt két részre lehet bontani: a fizikai részre, ami eladható, elajándékozható, sokszorosítható, visszavonható, változtatható stb., és a szellemi részre, ami elidegeníthetetlen, mert része egy olyan szellemi örökségnek, ami Isten Királyságában gyökerezik. A copyright-ot nem lehet ráhúzni mind a kettőre, mert ez másodikat ingyen kaptuk és parancsba van adva az ingyenes továbbadása. Ha végeznénk egy kis oknyomozást a kereszténység elerőtlenedésének okai körül, le kellene mennünk a gyökerekhez, egészen Isten bibliában említett ellenségéig, Sátánig. Isten akarata az, hogy visszatérjünk hozzá. Mivel tudná ezt Sátán megakadályozni? 1.) A megtérés útjába áll. 2.) Az újjászületés útjába áll. 3.) A ránk ruházott hatalmat veszi ki a kezünkből. 4.) Megbilincseli az evangéliumot (akár copyright-al) vagy annak hirdetését.

Evvel most nem azt akarjuk sugallni, hogy minden keresztény kiadvány, amit árulnak és védve van, a Sátán műve, távol legyen. De ha megnézzük, a nemzetközi keresztény filmipar immár legalább 40 éves múltra néz vissza, több száz filmet produkált, de ezeket a filmeket Magyarországon (és más szegényebb országokban) nem látta eddig még senki. És ez nem a véletlen műve! Ez egy tudatosan előkészített terv része volt eddig. Azok az országok lettek a körbe bevonva akik meg tudták fizetni a százezreket és milliókat (dollárban). A készítők annyira belemerültek az anyagi vonzalmakba, hogy nem foglalkoztak a filmek szellemi örökségét tartalmazó részeivel. Elkészítették a filmeket és azt látták hogy mindenhol árulva vannak. Arra már nem terjedt ki a figyelmük, hogy az esetek nagy részében tiszta nyereségre alapozott kiadók vették át az irányítást. Ezek a pénzéhes üzletemberek rettegést és félelmet oltottak be minden emberbe már a copyright puszta említésére, szerte az egész világon. Tolvajnak kiáltva ki azokat, akik megszegik az ő szabályaikat. És az, hogy világi szinten mit tesznek, az legyen az ő dolguk. De a keresztény szellemi örökségünket nem fogjuk átengedni ilyen indulatokkal telt emberkéknek (mert semmi közünk hozzájuk). Tehát a mi látásunk szerint ezeket a filmeket bármikor megmutathatod barátaidnak, megoszthatod velük, beszélhetsz, írhatsz róla.”

(A konkrét hivatkozást mégis inkább kitöröltem… Nem a konkrét szerző számít, hanem a szemlélet, ami máshol is megjelenik keresztények körében.)

Elgondolkodtam mindezen. Most a másik oldalról.

Szeretnénk kiadni egy nagy jelentőségű dokumentumfilmet. Két év után végre megkaptuk az amerikai kiadótól a jogengedélyeket, már csak a jogdíjat kell kifizetnünk. 1000 példányra kb. 500.000 Ft. Nyilván alapvetően ez a copyright összege illetve szerepe – legalábbis az eredeti kiadó felé. Ez számunkra rengeteg pénz (egyelőre még nincs is meg).

Nekünk a filmet le kell szinkronizálni (dokumentumfilmeknél hangalámondással, plusz a feliratozás). Ennek az összege- amatőr színészekkel, baráti stúdióárakon is – kb. 300.000 Ft. Legalábbis csak remélni tudom, hogy ennyiből megússzuk.

A harmadik tétel a kiadvány sokszorosítása. 1000 példányban tokkal-vonóval együtt ez megint kb. 400.000 Ft.

Tehát eddig 1,200.000 Ft-nál tartunk költségek terén – és ebben nekünk, mint kiadónak egyelőre egyetlen forint hasznunk sincsen.

Mennyiért vásárolnák meg a DVD-t a keresztények? (Most feltételezzük, hogy valóban megvásárolják, és nem másolják.) Azt gondolom, maximum 3000 Ft-ért lehetne eladni. Ez bruttó ár – vagyis ebből rögtön le kell vonni az áfa összegét – tehát ez nettó 2400 Ft. A keresztény könyvesboltok és terjesztők 30-40%-os árréssel dolgoznak – számoljunk most csak 30%-kal. Vagyis a kiadói ár 1680 Ft.

Ahhoz, hogy mint kiadó, ne bukjunk bele anyagilag a kiadásba, a kiadott 1000 példányból 715 db DVD-t el kell tudni adni! És ekkor még nincs semennyi hasznunk – vagyis ingyen dolgoztunk. Kockáztattunk és befektettünk több mint egymillió forintot, ami fél évig nem hoz semmiféle hasznot. Utána pedig – „szálljunk el” egy pillanatra, és feltételezzük, hogy eladjuk az összes (!) kiadott példányt, lesz 136.800 Ft nyereségünk. Amiből adót és járulékokat fizetünk, így talán megmarad a fele. 70.000 Ft. Ennyit nyerünk. Rengeteg munkával, számunkra óriási befektetéssel és kockázattal – ha szó szerint az összes kiadott DVD-nket meg is vásárolják.

Ekkor példányszám eladása legalább hat hónapot jelent. Hiszünk a kiadványban, tehát feltételezzük, hogy fél év alatt el tudjuk adni a lemezek nagyobb részét. Persze ha tévedtünk, ha nem kell, ha inkább másolják, akkor buktunk. Ezzel talán bukik a cégünk, oda az egzisztenciánk, munkanélküliek leszünk, stb. stb. Persze, ezek szélsőséges következmények, de akár lehetségessé is válhatnak. És akkor nincs több kiadvány, nincs több lehetőség a szolgálatra, a munkára – sőt, azért, mert adni akartunk valamit a magyar kereszténységnek, lehetséges, hogy tönkremegy az életünk, a vállalkozásunk, a jövőnk.

És most elgondolkodhatnék azon, hogy megéri-e nekem mindez?! Főleg akkor, ha a keresztényekre nem vonatkoznak a törvények, ha még „teológiájuk” is van arra, hogy fizetni valamiért majdhogynem bűn! Mert nem az a baj, hogy lesznek, akik lemásolják, mert valóban nem tudják kifizetni. Hanem az, hogy aki ki tudná, az SEM AKARJA! Mindig lesznek olyanok, akik valóságosan nem tudják kifizetni a DVD-t, a könyvet, a képzést – vagy akármi mást. Nem róluk van szó. Hanem azokról, akik megtehetnék – akik ennél sokkal többet költenek sokkal haszontalanabb és értéktelenebb dolgokra – de erre nem akarnak költeni. Mert ami keresztény, annak nincs pénzbeli értéke számukra. Vagy csak mert ilyen a „teológiai” meggyőződésük.

Méltó a munkás a maga bérére…?! Egyáltalán?!

Sokszor ütköztem már bele ilyesmibe a munkám, szolgálataim során. Miért kell fizetni a Tonhal Portál használatáért?! Bár a prédikációk ingyenesek. De a misszió, a gyülekezetépítés közügy! Miért kérünk pénzt…?! Sokaknak leírtam, hogy nem a prédikációt vagy az evangéliumot áruljuk. Azok ingyenesek. Viszont emberek főállásban, munka mellett programoznak, fordítanak, adatbázist töltenek… A Tonhalban szó szerint évek munkája van! Volt olyan hónap, amikor a munkatársainknak a napi 6-8-10 órás munkájáért 3-500.000 Ft-ot is ki kellett fizetnünk. Mert meg kell élniük, számlákat kell fizetniük, enniük kell és a családjukról gondolkodniuk. Lehet csinálni ilyesmit szolgálatból – de 10.000 prédikációt feldolgozni, 800 tanulmányt lefordítani (ez több mint 10.000 A4-es oldal) már nem lehet. Vagyis ha valaki vállalja, akkor máris küldöm a következő 10.000 oldalt! – Azt pedig már csak zárójelben kellene megjegyeznem, hogy sajnos a Tonhal bővítése le is állt, pont azért, mert a 2000 felhasználója közül alig 30-an járultak hozzá a fenntartásához és működtetéséhez havi 1000 Ft-tal.

A keresztények szeretnék, ha minden ingyen lenne. Persze, tényleg jó lenne. De akkor mi lesz azokkal, akik mindezt „előállítják”?! Nekem van olyan tanulmányom, amelynek az összeállítása és megírása kb. 120 munkaórát vett igénybe! Ha dolgozok napi 8 órát egy munkahelyen, hazamegyek fáradtan, foglalkozok a családommal, akkor ez a tanulmány soha nem készül el! Vagy legalábbis fél évet vesz igénybe! De a bibliaiskolai anyagunkban 70 ilyen tanítás van.

Tréningeket szervezünk. Fizetni „kell” értük. Miért? Mert a tréning anyagának összeállításában rengeteg munka van. 100-200 munkaóra. A vendégelőadóknak honoráriumot „illik” fizetni. Az utazáshoz benzin kell, sajnos hiába vagyok keresztény, nem tankolhatok ingyen egyetlen kútnál sem. A teremköltséget ki kell fizetni. Mert ott áramot fogyasztunk, azt takarítani kell – és annak is költségei vannak. Szükséges a tréningre laptop, projektor, videókamera – ezek sincsenek ingyen. Jegyzetek, frissítők, stb. stb. Nem sorolom.

Ha minden ingyen lenne, ha nem kötelező fizetni, ha a keresztények fel vannak mentve ez alól, akkor valószínűleg nem jelennének meg könyvek, zenei anyagok, filmek – mert ezek előállítási költsége nem térül meg az első 100, de még a 300 példánynál sem!!! És így természetesen nem lenne mit lemásolni ingyen!!! Mert akkor nem lenne idő felkészülni, anyagokat írni, tartalmas szellemi munkát végezni. Nem építenénk adatbázisokat sem, és legfeljebb ingyenes, g-portálos honlapja lenne minden gyülekezetnek, amelyik nem olyan „szerencsés”, hogy van a tagjai között webprogramozó.

Jézus vajon tényleg az ingyen-világot hirdette? Vajon valóban azt jelenti a „kereszténység”, hogy minden ingyen van?! Hogy a keresztény ember munkája nem ér semmit?! Hogy nincs joga a bérhez azért, mert olyan munkát végez, amiből a keresztény testvérei gazdagodnak?!

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nyerészkedjünk a hitünkből. Hogy a vallás csak egy biznisz, amiből jól meg lehet élni munka nélkül is. Nyilván vannak ilyenek is. De nem gondolom, hogy ez lenne az átlag. Főképpen nem Magyarországon. Ha a magam példáját nézem, bizony sokszor napi 10 órát is dolgozom, és még távol vagyok attól, hogy legalább nullán legyek anyagilag. A “keresztény biznisz” eddig inkább veszteséges – nem hiszem, hogy ebből fogok bármikor is meggazdagodni. De persze nem is erről szól – ezért is szolgálat. Ez az életem, a szenvedélyem, az örömöm, az elhívásom. Csinálom, mert ez a dolgom. És bízok Istenben, aki eddig is megsegített, és a barátaimban, akik eddig is támogattak.

De ha tévedek, ha többen vannak azok, akik ugyanígy gondolkoznak, akiknek krisztusi joguk, hogy ne fizessenek semmiért, amihez az evangéliumnak köze van – akkor azt hiszem, mégsem adom ki a DVD-t, nem tartok tréningeket, nem csinálok honlapokat, inkább elmegyek pénzt keresni a „világba”, ahol megbecsülnek legalább annyira, hogy adnak fizetséget a munkámért, és megvárom, amíg ingyen lesz majd minden, amíg lesz lehetőségem befektetés, áldozat, hozzájárulás nélkül élvezni mások munkájának, befektetésének, áldozatának gyümölcseit.

Najó, ez vicc – persze, hogy nem csinálok ilyet. És hiszem, hogy az ilyen vélemények mellett is van értelme dolgozni, kockáztatni, befektetni abba, hogy az evangéliumnak (ami ingyen van) megfelelő, igényes, hatékony, kreatív, működő eszközöket és csatornákat hozzunk létre (ami soha nincs ingyen!).

Azt gondolom, a lényeg a felelősség és a kölcsönösség. Hogy nem használom ki a másikat – én a fogyasztó azt, aki dolgozik nekem és értem, hogy legyen mit „fogyasztanom”. A zenész,a  művész, az író, de akár a lelkész adja a tanulmányait, a munkáját, a tehetségét, az idejét, sokszor heti 40-60 órában, önmagát, néha a magánéletét is. Nekem pedig kellene érte fizetni 2000 Ft-ot. Vagy 5000-ret. De ez nem éri meg, ezért nem kell fizetni, ez lehet ingyen – inkább elmegyünk a McDonaldsban, és elköltjük ezt a pénzt hamburgerre, mert az nincs ingyen, azért tényleg fizetni kell.

A fenti érvelésben az áll: ezek a filmek nem jönnek be Magyarországra – és mintha ez valamiféle összeesküvés-elmélet eredménye lenne. Pedig lehet, hogy csak azért nem jönnek be, mert eszünk ágában sincs megfizetni az árát. Mert senkinek nem éri meg behozni és kiadni ezeket a filmeket, mert mi magyar keresztények, úgysem vennénk meg. Legalábbis annyian nem, amennyi fedezné a költségeket. Én (vagyis mi az APCSEL29-nél) rengeteg könyvet adnék ki, ha lenne rá pénzem, és tudnám, hogy meg is veszik őket. Mert megszakad a szívem azért a rengeteg értékes anyagért, ami angolul a keresztények rendelkezésére áll, amikre égető szükségünk lenne nekünk is a saját missziómunkánk építésében – de valakinek le kell fordítani, ki kell fizetni a jogdíjakat, a nyomdaköltségeket, a szállításokat, az adókat, amik könyvenként milliós nagyságrendű összegek. És ha nem lesz pénz erre, ha a keresztények nem adják a saját pénzüket erre, ha nem fektetne be pont ilyen „szent dolgokba” – akkor nem lesznek számukra elérhetők ezek a nagyszerű anyagok. Akkor mindannyian csak veszíteni fogunk!

Szóval, mit gondolsz erről?!

Kell-e fizetni azért, ami keresztény?! Vagy Jézus valóban azt tanítja, hogy minden ingyen van a keresztényeknek?!

Megkértem a fenti állásfoglalást publikáló alapítvány munkatársait, hogy válaszoljanak itt a blogon a cikkemre. Ugyanígy megkértem pár keresztény zenész, művész, üzletember barátomat is, hogy szóljanak hozzá, hogyan látják ők ezt a témát. De várom a Te véleményedet is!

Beszéljük meg a szavazást: van-e összefüggés…?

Van összefüggés a gyülekezet létszámbeli növekedése
és a lelki egészsége között?

Érdekes volt a szavazás menete – még ha nem is túl nagy szavazói létszámról van szó. (Gyorsan beszúrom: köszönöm minden vélemény-nyilvánítónak a részvételt!!!)

Eleinte folyamatosan nőtt az egyértelmű igen szavazatok száma, majd egy ponton szinte megállt, és a „nem egyértelmű” szavazatok végül is átvették a vezetést.

Szóval jelenleg, 34 szavazatnál egyelőre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel szavazni erre a kérdésre.

Szeretném hívni azokat, akik szavaztak, hogy beszéljük meg az eredményt – illetve a válaszokat.

Vitanyitó és gondolatébresztő „pozícióból” kezdem én:

Azért szavaztam igennel, mert ezt látom biblikus válasznak. Az Online Bibliaiskola tananyagában van egy teljes rész a „növekedés törvényének” szentelve, de ez több mint 10 A4-es oldal sűrűn teleírva, ezt nem tudom egy blogpostba bemásolni. Csak pár igevers ebből az anyagból, nagyon vázlatosan (az online biblaiskola pedig hamarosan elérhető lesz!):

Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között. Máté 13:31-32

Az egyház – és a gyülekezet – a „mennyek országa földi megnyilvánulása, mióta Jézus felment az Atya jobbjára. Bennünket „hagyott itt”, hogy megjelenítsük, képviseljük az Atyát, hogy folytassuk és beteljesítsük az ő (Jézus) munkáját. Tehát a „mennyek országa” az Isten fennhatósága, uralma és munkája ebben a világban. Erre pedig a növekedés a jellemző!

Amikor valaki hallja a mennyek országának igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Máté 13:19-től.

Ugyanez az alapelv személyes szinten:

Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. Sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz első. Máté 10:29-31

Muszáj, hogy legyen növekedés, mert ez Isten törvényszerűsége – akkor is, ha a növekedés nem „vegytiszta”. Reális Istenünk van, aki ezt is jól tudja:

Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! – felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.” Máté 13:24-30

 

A növekedés eszközei mi vagyunk:

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 1Korintus 3,6-7

 

A növekedés fix pont – a vita arról szólt, hogy milyen eszközön keresztül történik. Pál ezt a kérdést zárja le azzal, hogy a növekedés mindig Isten munkája.

És itt már egyre konkrétabban haladunk az egyház felé – Efézus 4:16:

Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Vajon „minőségbeli” vagy „számbeli” növekedésről van szó? Mert ez az alapvető kérdés.

Nyilván a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. De éppen ebben van a megoldás: a KETTŐT NEM LEHET ELVÁLASZTANI EGYMÁSTÓL! Vagyis nincs minőségbeli növekedés számbeli növekedés nélkül! Minél „jobb” hívők vagyunk, annál több ember számára lesz vonzó Krisztus követése a környezetünkben, annál több ember felé szolgálunk… vagy nem?! A tanítvánnyá érés lényege az evangélium megosztása – az nem valamiféle öncélú személyiségfejlesztési gyakorlat!!!

A legfontosabb kérdés: MI A CÉLJA az egyháznak? A gyülekezeteknek?

Jézus misszióparancsa az evangélizálásról és tanítvánnyá tételről szól – vagyis az emberek megmentéséről! „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá…” – ez bizony létszám-növelésről szól! Szerintem sehogy máshogy nem lehet értelmezni.

Sajnos az egyház leszokott erről – vagy nem szokott hozzá. Nem a misszióért, az emberek megmentéséért élünk – hanem önmagunk fenntartásáért. Nem az emberek megmentése a cél, hanem az intézmény-rendszer fenntartása és kiszolgálása. A pénzünk, energiánk, időnk nagy részét adminisztrálásba, intézmény-fenntartásba, épület-karbantartásra, befelé forduló, önmagunknak szóló szolgálatokba öljük – és gyakran a szomszédainkat sem ismerjük, és talán még soha nem tettünk bizonyságot nekik arról a Jézusról, aki nélkül rájuk a kárhozat vár (illetve már most abban élnek).

FONTOS: az egész téma a GYÜLEKEZET növekedéséről szól – tehát nem az egyes keresztényről! Mert az teljesen jogos, hogy a gyülekezetben nem mindenki evangélista. Egy test vagyunk, és vannak olyan “testrészek”, akiknek a szolgálata háttérszolgálat, nem fog mindenki megtéréseket “levezényelni”. De a gyülekezetnek együtt igenis megtérések eszközévé kell válnia! Én ezt látom biblikus modellnek.

Csak egy utolsó gondolat ezzel kapcsolatban, szintén egy igeszakasz kapcsán az Újszövetségből – ami az én szemléletemet az éltem egy pontján alapjaiban változtatta meg:

A tálentumok példázatában Jézus annak a szolgának, aki „csak” megtartotta azt, amije volt, azt mondta: „gonosz szolga…!” Mert Isten országába nem fér bele a növekedés elmaradása!

Az apostolok cselekedeteiben folyamatosan visszhangzik egy mondat-részlet: „…nőtt a tanítványok száma…”

Félek, hogy a „nem egyértelmű” válaszok mögött a gyakorlati tapasztalat áll – és nem a Biblia. A szomorú valóság áll – a bibliai lehetőségek helyett. Mert sajnos tényleg nemigen nőnek a gyülekezeteink. Ez tény. És persze nem szeretnénk rosszul érezni magunkat emiatt. Lehet ráfogni a kultúrára, a korra, a végidőkre, a „talál-e hitet az emberfia azokban az időkben”igeversekre (amik szerintem nem egészen erről a kérdésről szólnak)– valahogy megmagyarázni, elsősorban magunknak, hogy miért is nem térnek meg az emberek a környezetünkben, a gyülekezeteinkben.

Ahogy nézem a világmissziót, akár az afrikai, ázsiai ébredéseket, akár az észak-amerikai kultúra-centrikus gyülekezeteket – akik misszió-központú keresztény életet élnek, növekednek. Másképpen fogalmazva AZOK NÖVEKEDNEK MEGTÉRŐKKAL, akik kifejezetten és erőteljesen missziós, evangélizációs jellegű kegyességet és kereszténységet élnek meg. Ahol a gyülekezet tagjai hirdetik az evangéliumot a munkatársaiknak, a szomszédaiknak, a környezetükben, és ahol a megtérőket erre tanítják, felhatalmazzák és visszaküldik a „világba”, hogy ők is hirdessék tovább az embereknek az evangéliumot.

Sokat tudnék erről írni, majd az online bibliasuliban „kiélem” magam – addig is várom a véleményeteket!

Győzzetek meg, hogy létszámbeli növekedés nélkül – azaz megtérők nélkül is – lehet egészséges, biblikus egy keresztény, krisztusi gyülekezet!

Természetesen ezzel nem akarom elítélni azokat, akik így szavaztak, inkább szeretném megérteni, miért gondolják így – és szeretném motiválni, bátorítani a missziót, ami mindig az emberek megtérését jelenti.

És csak egy leges-legutolsó idézet, ha jól emlékszem Spurgeontól (majd megkeresem a pontos forrást):

„Ha egy gyülekezet hirdeti az evangéliumot, és az emberek megtérnek, akkor Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében. Ha azonban minden mást csinál, de az evangéliumot nem hirdeti, és nem térnek meg az emberek, akkor a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.”

SZÓLJ HOZZÁ!

Nyolc trend, amely meghatározza a világmissziót

Ez a post Eric Swanson Leadership Network-ben közzétett cikke alapján született. Eric 50 olyan vezetővel készített interjút erről a kérdésről, akik meghatározzák a világmissziót, nagy gyülekezeteket és missziós szolgálatokat építettek fel. A válaszok összegzését próbálom meg bemutatni egy-egy gondolatban.

future

1. KÖLCSÖNÖSSÉG

Már most egyre inkább meghatározó, hogy a kereszténység, a nyugati és keleti, a tradicionálisan keresztény Európa és Észak-Amerika valamint az újonnan „megevangélizált” Ázsia és Afrika kölcsönösen hatnak egymásra. Már nem csak a keresztény nyugat fejt ki hatást az alapvetően nem keresztény világra, hanem az ottani misszionáriusok és gyülekezetek visszahatnak ránk is, megújítva és inspirálva a kétezer éves, intézményesedett és felszínessé vált nyugati kereszténységet. A gyülekezetek, a keresztény vezetők egyre inkább tanulnak egymástól, és elkezdik kiaknázni a különbözőségükben rejlő erőforrásokat.

2. PARTNERKAPCSOLATOK

Bár hasonlít az előzőre, mégis más. A partnerség valós munkakapcsolatot és életközösséget jelent a benne résztvevők között. Egyre inkább trend a vezető missziós szolgálatok között az együttműködés, az egymás kiegészítése, és különböző, érdekek, célok, módszerek körül összejött önkéntes kapcsolódások.

3. A VEZETŐKBE VALÓ INVESZTÁLÁS

A vezetők határozzák meg a jövőt. Megfigyelhető, hogy bárhol látunk komoly eredményeket, felépülő szolgálatokat és gyülekezeteket, annak élén mindig találunk egy-egy karizmatikus, erőteljes, szenvedélyes vezető egyéniséget. Nincs ebben semmi különös, Isten a Bibliában is mindig vezetőkön keresztül vezette a népét. A jövő misszióját is azok a gyülekezetek fogják előre vinni, amelyekben előtérbe kerül a vezetőkbe való koncentrált invesztíció! Ahol kiemelten fontosnak tartják a vezetők képzését, felkészítését, ahol időt, pénzt, alkalmakat nem sajnálva befektetnek a következő generációk kulcsembereibe. (Épp ma lektoráltam egy vezetésről szóló másik cikket, amelynek lényege, hogy az igazi vezetők idejüknek legalább a felét önmaguk fejlesztésébe invesztálják, míg a másik felét az utódaik és munkatársaik fejlesztésébe! Enélkül a szemlélet nélkül nem lesznek jó vezetőink – jó vezetők nélkül pedig nem lesznek jó gyülekezeteink!)

4. A JÓ HÍR ÉS A JÓ TETTEK KOMBINÁLÁSA

Ez olyan dolog, aminek nem lenne szabad újdonságértékűnek lenni a kereszténység számára, hiszen a Biblia, és különösen Jézus el sem tudja képzelni a jó hírt az annak megfelelő és azt demonstráló jó tettek, cselekedetek nélkül. Mégis valami új plusz jelentése van most ennek a szókapcsolatnak. Jó tetteken kifejezetten a globális problémák, a szociális, egészségügyi, politikai, ökológiai, társadalmi, kulturális problémák és szükségek felé odaforduló, és azok megoldásában tevékenyen részt vállaló kereszténységet értem. A jövő misszióját nem a világgal szembenálló, hanem az azzal életközösséget, sorsközösséget vállaló egyház fogja vezetni.

5. NAGYOBB SZABÁSÚ ANYAGI FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

A globális és társadalmi problémák felé való nyitás, a világ életében való részvétel és aktív segítségnyújtás sokkal nagyobb pénzügyi kihívás elé állítja az egyházat is. De szerencsére nem az anyagiaktól kell függenie a hitünknek és az elkötelezettségünknek – hanem épp fordítva van! Döbbenetesen jó dolgot találtam a napokban a neten, ami kifejezi ezt a „trendet”: egy gyülekezet öt millió dolláros (ez kb. 1 milliárd forint!) gyűjtést kezdett egy olyan híd megépítésének finanszírozására, amelyre az egész városnak nagy szüksége lenne – és már az ötöde össze is gyűlt!
Ha nem csak beszélni akarunk arról, hogy jobbá tehetjük a világot, hanem tenni is akarunk érte – ehhez pénz kell, ráadásul sok pénz! Gyógyszerre, kórházra, haiti segélyekre és még számtalan más projektre. Jézus azt mondja: „Ahol a szívetek, ott van a kincsetek (pénzetek) is.”

6. ÜZLET ÉS MISSZIÓ

Az előző két pont magával hozza ezt is: egyre inkább összeolvad az üzlet és a misszió. Pontosabban az üzlet egyre inkább a misszió eszközévé válik – különben nehezen lehetne megvalósítani az előbbieket. Vagyis üzletemberek a vagyonukat, kapcsolataikat, vállalkozásaikat Isten országának építésére szánják, és egyre több gyülekezet kezd bele munkahelyek teremtésébe, üzleti vállalkozásokba, hogy pénzt „termeljen”, amit majd visszaforgathat a missziómunkába. Ez alapvetően protestáns vonás, amelynek a reformációban gyökerezik. A gyülekezetek célirányosan szolgálnak üzletemberek felé, s azok a megtérésükkel óriási potenciált hoznak be a missziómunkába.

7. FÓKUSZÁLÁS

A rengeteg szétszórt, koncepció nélküli, mindenbe bele-belekapó missziói rendszertelenség helyett a jövőt meghatározó gyülekezetek és szolgálatok lézerpontosságú fókusszal működnek. Látásuk és jövőképük van, amelyhez hosszú-, közép- és rövidtávú célokat rendelnek, azoknak megfelelő stratégiákat dolgoznak ki, és céltudatosan dolgoznak. Azok a gyülekezetek, amelyeknek nincsen identitásuk, nincsenek pontosan körülírható célkitűzéseik, egy egyre jobban terjedő szakkifejezés szerint DNS-ük, amely meghatározza és egyben leírja a szolgálatukat és az önazonosságukat – egyre jobban fognak veszíteni a jelentőségükből. A jövő gyülekezetei koncentrálják az erejüket, fókuszálják a figyelmüket, és törekednek a hatékonyságra.

8. TECHNOLÓGIA

Az evangéliumnak szárnyalnia kell – minden lehetséges kommunikációs eszközön és formában! Ott kell lennie minden újításnál, és az elsők között kell minden rendelkezésünkre álló eszközt a legfontosabb üzenet továbbítására használnunk. Így volt ez a nyomtatásnál, a rádió vagy a televízió terjedésénél. Ma pedig így kell lennie az internet, a web2 és a web3 forradalmában is! A jövőt meghatározó gyülekezetek ízig-vérig benne élnek a korukban: otthonosan használják mindazokat a technológiákat, amelyeket a hétköznapi életben is mindannyian használunk. Ez egy külön szakma és szemlélet, amelyet ha nem tanul meg az egyház, óhatatlanul lemarad a kortársaitól, és nem lesz kinek evangéliumot hirdetnie.

Nos, végiggondolva mindezeket, bennünket az APCSEL29-nél Isten csak még jobban megerősített a küldetésünkben és az identitásunkban, a szolgálatunkban és a jövőnk tervezésében. Szeretnénk ebben segíteni, élen járni hazánkban – szolgálni mindazzal, amit Urunk ajándékként, tálentumként, lehetőségként, értékként nálunk helyezett el, az Ő dicsőségére, és egyházának, népének szolgálatára.

Read more

A tanítványság újragondolása

discipleship

Megint statisztika… nem a számokban van az igazság, de a számok azért visszajeleznek valamit az igazságból. Brad Waggoner The Shape of Faith to Come című könyvéből pár (amerikai) adat (mit csináljak, ha nincsenek magyar adatok – bár nem hiszem, hogy túl nagyok lennének az eltérések ezekben a kérdésekben):

1.) A rendszeres gyülekezetlátogató (!) protestáns hívőknek mindössze 16%-a olvassa minden nap a Bibliát. A “kemény maghoz” hozzájön még 20%, akik “hetente pár alkalommal” veszik elő a Szentírást.

2.) 23%-uk tartja általános érvényűen igaznak az életére nézve ezt az állítást: “Ha szembesülök azzal, hogy valamely döntésem, tettem vagy személyiségjegyem ellentétes Isten Igéjével, és bűnös Isten szemében, akkor mindent kész vagyok megtenni, hogy megváltoztassam azt, vagy magam megváltozzak.”

3.) Az evangéliumi hívőknek mindössze 29%-a osztotta meg a hitét és a bizonyságtételét legalább egyetlen emberrel! Tehát hat hónap alatt egy bizonyságtétel: kevesebb, mint harmada a hívőknek!
Az ilyen számokon elgondolkodva már nincs is miért csodálkozni azon, hogy nincsenek ébredések – sőt, sokkal inkább csak a széthullás, a háttérbe szorulás vagy a közöny növekszik. Nem is kell ehhez a Sátán, az Antikrisztus, az utolsó időkkel is ráérünk még, bőven elég a saját magunk kihűlt, szenvedély nélküli rutin-kereszténysége.

Az ilyen egyház már veszélytelen. Lehet múzeum, kirakat, idősek klubja vagy épp zárt szubkultúra – de már nem az,a minek lennie kellene.

És még egy elgondolkodtató dolog ebből a könyvből: a hívők 55%-a vallotta azt, hogy lelkileg növekedett az elmúlt egy esztendő alatt a hitében és a szolgálataiban. Ez már önmagában is sokat mondó, de a csattanó mégsem ez. “Statisztikailag mérhető módon” (és tudom, ezt most lehet vitatni) mindössze 3,5% (!) a valóságosan látható, igazolt és valóságos növekedés. Vagyis ez azt jelenti, hogy 100 gyülekezeti tagból 55 azt mondja magáról, hogy lelkileg jól van, sőt, növekedett is – valójában mindössze 3-4 emberen látszik, hogy most előbbre járnak a hitükben és a szolgálatukban, mint egy évvel korábban. A maradék 51 “beképzeli magának” a növekedés – vagyis azt hiszi, hogy amit átél, az a lelki-szellemi növekedés.

Még egyszer mondom, nem a számokban hiszek. De az arányok elgondolkodtatóak – mert némi igazságtartalom csak van bennük. Önvizsgálatra késztetnek. És annak az átgondolására, hogy mit is jelent tanítványnak lenni és tanítványként élni. Mert szörnyű lenne, ha az utunk végén kellene rájönnünk, hogy egész végig csak a garázsban berregtünk, rángattuk a kormányt – de voltaképpen ki se álltunk az utcára – az egészet csak “beképzeltük” – vagy eljátszottuk. És lehet, hogy nagyon beleéltük magunkat közben, de ez mégiscsak berregés volt – nem haladás.

Read more

Veszélyes gyülekezet 6. – Az evangélium hitelének visszaszerzése

Ez egy olyan probléma, amivel szembe kell néznie a posztmodern- és posztkeresztény társadalomban élő egyháznak – és így minden helyi gyülekezetnek, illetve minden egyes keresztény embernek. Az evangélium hitele a nyugati kultúra szemében elveszett. Részben egy kifejezetten keresztény ellenkultúra hatására – mint pl. a new age, a posztmodern, az okkultizmus, részben pedig az egyház hiteltelenné válása miatt, amit a kívülállók jól/rosszul (?) azonosítanak az evangéliummal. Mindenesetre mind a tradicionális keresztény „vallás”, amit a népegyházak képviselnek, mind az erőteljesen amerikai beütésű „evangélikál” vagy evangéliumi vonal, amit nálunk is az evangéliumi-és karizmatikus kisegyházak visznek – társadalmi szinten nemigen tudja már elérni az emberek ingerküszöbét. Mindannyian belekerültünk egy fiókba, amely fel van címkézve, és kialakult az egyházzal-evangéliummal-Jézussal szembeni cinikus apátia, mint légkör vagy közeg, amelyben nekünk evangéliumot kellene hirdetnünk.

Azt hiszem arra lenne szükség – mindig itt kötök ki lassan, bármilyen témájú postba is fogjak – hogy a megoldás egy olyan „kereszténység” lenne, amely egyszerre ortodox a Bibliához való ragaszkodásában, és multikultúrális-technokrata-asszimiláló-és-asszimilálódó a környezetéhez, a saját helyi kulturális- és társadalmi közegéhez való viszonyában. Tudom, hogy mindig ez volt a cél, de az utóbbi évszázadban szerintem ezt valahogy elveszítette az egyház. Vagy a kulturális közegét, és ezzel az embereket „engedte ki a kezéből”, vagy a Bibliát, mint mércét. ahogy én látom, bár lehet, hogy tévedek, sem a történelmi egyházak, sem az úgynevezett evangéliumi közösségek nem maradtak fenn az utóbbi 30 év változásainak viharán. Különben tele lenne a sajtó (és nem a gyülekezeti könyvesboltok, hanem a világi média!!!!) az ébredések híreivel.

Veszélyes gyülekezetté csak az tud válni, amely egy határozott értékrendet tud határozottan és konzekvensen (és mindeközben szeretettel és kegyelmesen) képviselni a mai értékzavaros világban, és amely ezernyi kapcsolódási ponton csatlakozik össze az őt körülölelő társadalommal és kultúrával – vagyis az emberekkel. Értékhűség és kapcsolódási pontok – ez a kettő kell az evangélium hitelességének visszaszerzéséhez. Szerintem.

Read more

Veszélyes gyülekezet 5. – Az újralátogatók elérése

Olyan társadalomban élünk (mi magyarok, „nyugatiak”), amelyben szinte mindenki „keresztény”. Ha az evangélumi kontextust nézzük, akkor is elmondható, hogy az emberek nagy része már legalább egyszer meg lett szólítva egy evangélizáció vagy evangéliumi gyülekezet részéről. Legalább egyszer már lett megtérésre hívva. (Bár erről nagyon szívesen vennék egy friss és magyar közvéleménykutatást – lehet, hogy megcsinálom…)

Tehát nem arról van szó, hogy olyan emberek felé kell evangélizálnunk, akik „semmit nem tudnak” és még „soha nem tapasztalták meg” Istent. Tehát nem keresőkről (seekers) hanem „újra-keresőkről” (post-seekers) van szó. És azt hiszem, feléjük egészen másképpen kellene szolgálnunk, kommunikálnunk.

Ez elsősorban a mai 30-40 éves városi generációra vonatkozik, az úgynevezett „boomer”-ekre. A 80-asok és a 90-esek (akik ekkor születtek) már egy-egy egészen más nemzedék. Feléjük megint teljesen másképpen kell szolgálnunk – és ez megint csak tovább bonyolítja a gyülekezetek arculatát, gyülekezeti szolgálatait és kommunikációját. Ilyen jelentős kulturális- és gondolkodásmódbeli különbségek ilyen szoros nemzedék-váltásokkal a korábbi évszázadokban nem voltak jellemzőek. A boomereknek mindenesetre már van valamiféle egyházi tapasztalatuk és emlékük. Nekik nem ismételhetjük mindig ugyanazokat az alapelemeket.

Alapos, széleskörű és őszinte önreflexióra lenne szükség ma az egyházban, hogy egyáltalán képbe kerüljünk, hogy mi az oka annak, hogy az egyszer már „megtaláltak” miért nem „maradnak meg”? Miért ennyire kicsi a beépülés és elköteleződés-, illetve másik oldalon a túl hamar (még a megtérés előtt) történő kihullás aránya? Mert nem biztos, hogy az a legnagyobb probléma, hogy nem tudjuk elérni az embereket, hanem sokkal inkább az, hogy nem tudjuk meggyőzni őket arról, hogy maradjanak, térjenek meg, vegyék komolyan, csatlakozzanak. És ezért mindig kezdenünk kell elölről, és mindig csak a legelső lépést ismételgetjük nekik – amit már úgyis ismernek.

Read more

Veszélyes gyülekezet 3. – Szembenézni a homoszexuálitás felvetette problémákkal

Egyre több a szexuális téren jelentkező zavar a társadalomban – és nem tudunk tenni semmit az ellen, hogy mindez le ne szivárogjon az egyházba is, hiszen abban is emberek vannak, akik ebben a világban élnek. Ráadásul új „tagokat” kellene „halásznunk”, megtérőket – de csak egyetlen tavunk van erre: a saját civilizációnk. Túl sokáig dugtuk a fejünket a homokba, és ha azt nézzük, hogyan változik a kultúránk, akkor ezek a problémák nemhogy enyhülni fognak, hanem sokkal inkább erősödni. Ezek a kérdések egyre inkább társadalmi súlyú kérdésekké válnak – éppen ezért itt az ideje, hogy egyben egyházi kérdésekké is váljanak – és nem egy vállrándítással elintézhető, hanem konstruktív és valóságos elmozdulást hozó súlyos kérdéssé!

Alapvetően a homoszexualitásról van most szó. És nem arról, hogy a homoszexualitás bűn-e vagy sem „teológiai” értelemben, hanem hogy mihez kezdünk keresztényekként egy olyan nyugati civilizációban, amelyben már nem probléma a homoszexualitás. Hogyan fog megnyilvánulni az életünkben az a nagyon fontos bibliai alapelv, hogy a bűnös nem azonos a bűnével, és az embert szeretnünk kell, a bűnét azonban nem. De hogyan fogjuk ezt elválasztani egy homoszexuális embernél?!

Készült egy amerikai felmérés, amelyben megkérdezték a (nem homoszexuális!) nem hívőket, hogy csatlakoznának olyan gyülekezetbe /egyházhoz, amelyik elítéli a homoszexuálisokat (!), és nem szívesen fogadja be őket a tagjaik közé. Azoknak, akik jelenleg egyáltalán nem járnak semmiféle gyülekezetbe, a 83%-a azt válaszolta, hogy ilyen kirekesztő szellemiségű gyülekezetbe semmiképp nem menne el, és a kereszténységgel szimpatizáló, alkalmi templomlátogatók 53%-a is azt nyilatkozta, hogy nem kötelezné el magát ilyen gyülekezet mellett.

Innentől kezdve a kérdés már nem arról szól, hogy mihez kezdjünk a melegekkel, hanem hogy az egyház milyen képet mutat önmagáról, ha az emberek befogadásáról, az emberekhez való viszonyulásáról van szó. Ugyanis jelenleg az van, hogy a „teológiánk” miatt hús-vér emberek számára tesszük elérhetetlenné a gyülekezeti közösség lehetőségét. Ez pedig a mi „nagy szeretetünket” hiteltelenné teszi az egész világ előtt – már nem csak a melegek előtt!!! És ez az igazi probléma! Arról már nem is beszélve, hogy például az alkoholistákat „megtűrjük” – vagyis valamilyen szempontok alapján válogatunk a bűnök között, és különböző kategóriákat állítunk fel.

Nem tudom, érthető-e, mire gondolok a felvetésemben? Pengeélen táncolunk – de EMBEREKRŐL van szó. Nekem is van nem egy homoszexuális ismerősöm, akik pontosan tudják, hogy nekik nincs helyük, nincs esélyük sem arra, hogy Krisztust megtapasztalják, AMÍG HOMOSZEXUÁLISOK. De kérem, nem úgy van, hogy Krisztus a bűnösöket fogadja magához, és éppen ebben a közösségben fognak megváltozni, megtérni? Jelenleg a gyülekezetben nem lehetnek „tagok”, vagyis a közösség aktív, „bennfentes” tagjai homoszexuálisok – csak majd miután megtérnek. De akkor hogy térjenek meg?! Ha csak valamilyen távolsági missziókban vehetnek részt?

Sajnos a legtöbb homoszexuális ma el sem tudja képzelni, hogy felszabadultan jól érezheti magát egy gyülekezetben, hívők között. Nem tudja elképzelni, hogy tényleg örülnek neki, hogy valóban befogadják, még őt is, még így is. Éppen ezért nem fog talán soha megtérni. Mert MI – az egyház – nem adtunk rá esélyt neki. Csak kioktattuk, hogy „térjen meg a bűnéből”!

Miért utálják az emberek az egyházat? – Dan Kinball-nak ezzel a címmel jelent meg egy nagyon tanulságos könyve illetve filmje (amit szeretnénk behozni Magyarországra az APCSEL29 keretében). Például mert ítélkezik mások felett, miközben ő maga is tele van hibákkal és vétkekkel. Ha valakinek van valamilyen jellemhibája, attól még bemeríthetjük, mert el tudjuk képzelni, hogy ezzel együtt is teljes szívéből szeretheti Jézust – és bízunk abban, hogy majd a megszentelődése során, ahogy növekszik a hitében, majd a jellemhibájából is kigyógyul. De egy szexuális hibával ezt például már nem tudjuk elképzelni. Egy homoszexuálisnak nincs joga Krisztust teljes szívéből szeretni…

Veszélyes kérdés, tudom. Remélem érthető, hogy ez a post nem a homoszexualitás legalizálásáról szól – hanem a homoszexuális emberek felé való keresztény viszonyulásunkról. Ez a kettő nagyon más – és óriási hiba, hogy a mai magyar kereszténység nem tudja a kettőt elválasztani egymástól. De muszáj kimozdulnunk onnan, ahová beragadtunk, különben a magatartásunkkal ellökjük magunktól azokat is, akik nem is homoszexuálisak – csak emberek.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, kérlek írjátok meg!

Read more