Bejegyzés

Bibliai írástudatlanság

Ez Thom bevezetőjének utolsó fejezete – a haldokló gyülekezetek hetedik nagy problémája. A bibliai analfabétizmus.

De mit is jelent ez?

Azt, hogy a keresztények – bár olvashatják akár tíz különböző fordításban a Bibliát – mégsem ismerik. Vagyis csak nagyon felszínesen. A legtöbb keresztény valószínűleg nem tudná elmondani saját egyháza/gyülekezete hitvallását, nem ismeri az apostoli hitvallást, és azért sem mer hitvitába kezdeni ismerőseivel, mert nem tudná korrekt és elfogadható módon megvédeni a hitét a mai pluralista, posztmodern világban. Ennek sok oka van szerintem – talán a legfontosabb, hogy a gyülekezetekben még mindig nem a „szentek felkészítése” folyik (ahogy azt az efézus 4-ben Pál megfogalmazza), hanem a szentek kiszolgálása valamiféle lelki mcdonaldsként, ahol a cél a gyorsan fogyasztható, nem túl bonyolult, és max. 30 perces szellemi hamburgerek felszolgálása. Vagy másképpen megfogalmazva a gyülekezetekben a lelkészek és tanítók etetik az embereket, ahelyett, hogy megtanítanák őket főzni, és felelőssé tennék őket abban, hogy egy idő után lássák el magukat, sőt, kezdjenek főzni a családjuknak, ismerőseiknek is…

És csak még egy gondolat ezzel kapcsolatban. Félek, hogy sokkal több bibliáról szóló könyvet, úgynevezett keresztény irodalmat olvasunk, mint Bibliát. Bár ez is ugyanazt a problémát veti fel: előre megrágott üzeneteket fogyasztunk, amit népszerű szerzők rágnak meg számunkra. Persze nem vagyok ezek ellen, sőt! Ameddig legalábbis nem szorítják ki az életünkből, és a drága időnkből magát a Bibliát.

Ezt nem ragozom tovább, kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy vajon mennyire vagyunk otthon a Bibliában? És mit kéne másképp csinálni?

Read more

A kényelem prioritása

Lassan közeledünk ennek a sorozatnak a végéhez. Thom Rainer „Essential Church” című könyvének felvezetése alapján most a haldokló gyülekezetek hatodik jellemzőjéről gondolkodhatunk el közösen. A post-sorozat a könyv felvetéseiből indul ki, de a saját gondolataimat (is) tartalmazza – sokszor csak a cím azonos, és az alapgondolat. Ezt szerettem volna tisztázni, így becsületes. :-)

Van egy kifejezés, amelyet provokatív egyházi tanítók előszeretettel használnak, amiikor a gyülekezeteiket megpróbálják kimozdítani az „állóvízből” – ez pedig a „kényelmi zóna”. Én is úgy látom, hogy a gyülekezeteink nagyon elkényelmesedtek. Amolyan jóléti kereszténységet élünk, ahol a konfrontációink csúcsát a belső gyülekezeti intrikák és a kegyességi hitviták teszik ki. Hiányzik a gyülekezeti életből az izgalom, a kockázatvállalás, a veszély – csupa olyan dolog, ami egyébként éppen meg tudná fogni mondjuk a férfiakat. A legtöbb mai keresztényt még senki nem akarta bántalmazni, sőt, talán erélyesebben meg se szólta a hitéért! (Nem a viselkedéséért, a bűneiért, stb. – hanem kifejezetten a Jézus Krisztus mellett való kiállásáért. Ma gyakorlatilag semmibe nem kerül kereszténynek lenni, nincs „ára”, amit kötelező megfizetni – mert a bibliaolvasás, az imádkozás, a gyülekezetbejárás elmaradását nem követik olyan retorziók, mint a nyilvános megszégyenítés, a pénzbírság vagy a fizikai bántalmazás… És mivel kifejlesztettünk egy olyan teológiát, amelyben minden „veszélyes” helyet „világinak” bélyegeztünk, és eltiltottuk onnan a z igazi hívőket, a legtöbb keresztény egy egész életet le tud élni úgy, hogy egyetlen éles helyzetbe nem kerül Jézus miatt. Márpedig ő nem egyszer mondott olyasmit, hogy aki őt követni akarja, annak fel kell készülnie üldözésekre, veszélyekre, nyomorúságra. Kijutott ez az Apcsel idején majd mindenkinek. Része volt ebben majd minden nagyobb egyháztörténeti személyiségnek, és bizony ma is sok olyan szituáció, hely, szolgálat van, ahol bizony egyáltalán nem kényelmes kereszténynek lenni.

Node – nehogy szélsőséges irányba gondolkodjunk – az átlag magyar gyülekezeti életben hol lépünk ki a kényelmi zónánkból? Hol fizetünk, és legfeljebb mennyit azért, hogy bizonyságot tehessünk Jézusról? Húsz éve vége már a komcsi időnek, amikor még volt súlya és ára annak, ha valaki hívő akart lenni – de ma?! Emlékszem még arra, amikor szkinhedek vagy épp romák akartak megverni, amikor az utcán dicsőítettem Istent, amikor a börtönben nekem akartak jönni a rabok, amikor prédikáltam, amikor odaadtam a gitárom egy vadidegen szipusnak az utcán, cserébe a zacskójáért, és egy hét múlva visszahozta nekem, vagy amikor 93-ban a honvédségnél tábori papnak csúfoltak, és a saját kopasztársaim vertek el seprűnyéllel, mert én voltam az egyetlen keresztény… azok voltak a szép idők :-) Sokszor gondolok arra, hogy mennyi jót hozott egy-egy üldöztetés a gyülekezeteknek – és hogy miért kell mindig ezt megvárni ahhoz, hogy kimozduljunk a kényelmi zónánkból?

(Holnap befejezzük ezt a sorozatot!)

Read more

A jelentéktelen konfliktusok kimerítenek

Milyen grafikákat vagy betűtípust tegyünk a meghívókra? Székek vagy padok legyenek a gyülekezeti teremben? És milyen színűek? Vasárnap 4 órakor vagy 5 órakor kezdődjön az istentisztelet? Tradicionális egyházi zene vagy modern dicséretek? A lelkésznek kell öltönyt viselnie vagy nem? Lehet prédikálni 60 percet is, vagy csak 30-at? Milyen burkolat legyen az előtérben? Felolvassuk-e az adakozásokat, vagy sem?

Egy sor egetrengető kérdés…

És sajnos rengeteg idő, energia, lelkesedés megy el, folyik el, pazarolódik el ilyen, és ezekhez hasonló abszolút jelentéktelen dolgokon a gyülekezetben. És ebben az a tragédia, hogy sok gyülekezeti tag inkább vitázik ilyesmiken, akár még „indulatba is jön”, de ha megkérdeznék, ki hányszor böjtölt a megtérőkért, kinek tesz épp bizonyságot, kit tanítványoz, valószínűleg nagy hallgatás lenne a válasz.

Hihetetlen, mennyi apróságon tudnak keresztény emberek vitatkozni ahelyett, hogy a leglényegesebb dolgokra szánnák oda magukat! Gyülekezeti tanácskozások számtalan órája pocsékolódik el ahelyett, hogy ezeket az értékes időket a közbenjárásra, szolgálatra, a közben megszerzett tapasztalatok megosztására, a stratégiai együttgondolkodásra fordítanánk!

Ahogy Thom megfogalmazza: ezek a belső konfliktusok megfojtják a gyülekezeteket, és ez a rengeteg mellébeszélés és hiábavalóság beárnyékolja az egyház valódi küldetését és célját.

A fejlődő gyülekezetekben az ilyen típusú problémákat egyetlen ember egyetlen döntése megoldja, nem pazarolnak el vitákat és szavazásokat ilyen jelentéktelen dolgokra, mert a gyülekezetnek sokkal fontosabbra kell koncentrálnia: az emberek evangéliummal való elérésére. Hogy milyen színű legyen az imaterem fala? Azt meg bízzuk egy belsőépítészre.

Thom így fogalmaz: „A jelentőségteljes gyülekezetek nem engedik be az embereiket a személyes apróságokban való villongások posványába, hanem egyesítik a gyülekezet tagjait a lelki-szellemi fejlődés, és a Nagy Küldetés betöltésének közös céljai körül!”

Read more

Egy gondolatnyi társadalomfilozófia

A társadalomfilozófusok kétféle liberalizmusról beszélnek – már ami a nyugati társadalmakat érinti.

Az első, klasszikus liberalizmus olyan dolgokat hozott, mint a nők vagy afro-amerikaiak szavazathoz való joga, a szabadságjogok elismerése, a szabad vallásgyakorlat, a más politikai vagy vallási nézetek tolerálása, a kereskedelem liberalizációja.

Aztán a Második Világháború után elkezdődött egy folyamat, amit többen a „Második liberalizmusnak” neveznek. Ez ha jogilag nem is egységesen, de társadalmilag legalizálta az istenkáromláshoz való jogot, mint a valláskritika szélsőséges megnyilvánulását, a drogfogyasztást, a pornográfiát, a prostitúciót, mint „foglalkozást”, a tinédzserek jogát a fogamzásgátlókhoz, az abortuszhoz vagy eutanáziához való jogot, a homoszexualitás egyenjogúságát.

liberalism

Sokan megfogalmazták Samuel Huntington óta, legutóbb Dinesh D’Souza A Christianity Today-ban megjelent cikkében, hogy tulajdonképpen ez a második liberalizmus az, ami annyira hergeli például az iszlám fanatikusokat. A nyugatellenességük valójában az erre való vallásos reakciójuk.

Egyszóval vannak, akiket mindez felhergel.

Akik felháborodnak, kiakadnak, belázadnak, akik akár háborút is indítanak ez ellen.

Persze a keresztényeket ez hidegen hagyja.

Ők nem lázadnak, nem akadnak ki, nem indítanak háborút…
…hiszen az öngyilkosság lenne.

Ugyanis a második liberalizáció is a „keresztény nyugat” „terméke”. Vagy „gyermeke”. Vagy az identitása. Vagy a lelki-szellemi hőmérője.

Read more

Befelé forduló szolgálatok

A haldokló gyülekezetek negyedik jellemzője, hogy szinte teljesen befelé élnek. Önmagukat táplálják. A szolgálataik 80-90-100%-a a hívőkért van. Mindenféle imacsoportba, bibliatanulmányozásba, tanítványság-tanfolyamba, kóruspróbába zárkóznak, az istentiszteletek sokszor másfél-két-kétésfél óra hosszúak a szavalatok és lelki hozzászólások miatt – mert nem mernek kimenni az életbe, az utcára, a munkahelyekre, hogy ott kerítést fessenek, szemetet szedjenek, betegeket ápoljanak (nem a gyülekezet betegeit!), klubokban, kocsmákban, diszkókban prédikálják az evangéliumot. A templom/imaház négy fala a biztos menedék – és már nem az Úr. És alig marad idő az evangélizálásra. Évi egy-két szervezett alkalom. És a haldokló gyülekezetet onnan lehet azonnal felismerni, hogy még ezeken az agyonszervezett evangélizációkon sem éri el a kívülállók, a látogatók száma a jelenlévő gyülekezeti tagokét sem!

Tehát: vedd sorba a gyülekezeted alkalmait, és számold össze, hány olyan „Misszió”, program, alkalom, kiscsoport, rendezvény van, ahová
– kifejezetten hívsz kívülállókat
– rendszeresen megjelennek kívülállók
– látogató-orientált a témaválasztás, a stílus, a hangnem, a program?

Sajnos nekem is az az érzésem, hogy a mai kereszténység kimenekül a világból – ahelyett, hogy meghódítaná azt az evangéliummal. A „világ” ellenséges terület – és nem munkaterület. A gyülekezetek szubkultúrák, amelyek önmagukért élnek, miközben arról beszélnek, hogy a világ elvész körülöttük.

Természetesen nem arról van szó, hogy nincs létjogosultsága a befelé irányuló szolgálatoknak.

Ezt nem állítja Thom Rainer sem a könyvében – és én sem ezt mondom. De azt hiszem annyi mindenképpen jogos, hogy ahol az arány legalább nem 50-50% a kifelé és a befelé irányuló VALÓSÁGOS szolgálatok és alkalmak között, ott baj van. Céltévesztés. Bűn.

Sokszor elhangzott már, hogy az üldöztetés mindig jót tesz az egyháznak – kizavarja a hívőket a templomaikból az emberek közé.

Ez kéne most is.
Nagyon.

Read more

Isten üzenetét nem tudjuk aktuális módon hirdetni és képviselni

Két fogalmat szeretnék tisztázni.

Az egyik a RELEVÁNS. Ez azt jelenti: fontos, jelentőségteljes, az adott témához hozzátartozó, az összefüggésbe beleillő.

A másik az AUTENTIKUS: hiteles, hitelt érdemlő, objektíven is igazolható, hozzáértő.

Azt hiszem, ez a kettő nagyon lényeges tulajdonsága az evangéliumnak. És azt hiszem, ez a kettő nagyon problémás ma a magyar egyházban.

Mikor nem releváns egy üzenet?

Akkor, amikor nem elég jelentős ahhoz, hogy igyuk minden szavát, hogy jegyzetfüzettel vonuljunk a tanításokra, mert ott olyan fontos, lényeges dolgokat kaphatunk a Szentlélek által a tanítótól, amelyekre muszáj – mondom MUSZÁJ – emlékezni, azt muszáj továbbadni, muszáj róla beszélni! A releváns tartalom fontos, nélkülözhetetlen, életmentő, figyelmet fenntartó, megosztásra méltó tartalom, amely érint, megszólít, megvizsgál, gondolkodásra és cselekvésre késztet, döntéseket présel ki belőlünk.

Mikor nem autentikus egy üzenet?

Amikor nem szól semmiről, vagy nem arról szól, amit megnevez céljaként.

Példák. Tanítás a misszióról. Nem autentikus, ha olyan ember tanít róla, aki maga nem vezet embereket Jézushoz. Akit nem hallgat néhány olyan ember, aki miatta van ott a hallgatóságban. Bibliatanulmányozás – nem túl autentikus a bibliai háttér, a kortörténet, az eredeti nyelvek, a hermeneutikai szabályok ismerete nélkül. Ne értse félre senki: enélkül is szólhat Isten Lelke – csak nem autentikus a tanítás. Vagy: tanítás a politikáról – nem autentikus, ha olyan ember beszél róla, aki semmilyen közéleti szerepet nem vállal, nincs közösségi (nem gyülekezeti), társadalmi tapasztalata és kapcsolata, tudása és rálátása. És nem is érdekli a napi politika.

Mindegy mit sorolok: ha hiányzik a hozzáértés, a tárgyi felkészültség és tudás, akkor csak felszínességbe és közhelyességbe torkollik a tanítás. És azt hiszem, sokaknak van elegük a semmit mondó prédikációkból, amik egyszerűen megismétlik a felolvasott bibliai igeszakaszt, csak kicsit bő lére eresztve és kiszínezve.

A magma részéről nem hiszek abban, hogy a keresztény üzenetet el lehet intézni annyival, hogy mindegy mit mondunk, csak Jézusról szóljon. Hát, ez is az egyik oka, hogy itt tartunk, ahol tartunk. Vagy egy lelkésztől hallottam sok évvel ezelőtt, amikor “méltatlankodtunk”, hogy nem szólnak szinte semmiről az igehirdetései, hogy az a fontos, hogy mindenki legalább egy-egy morzsát találjon az igehirdetésben – annyi mindenkinek kell, hogy jusson. Hát igen, csakhogy nem a morzsákért megyünk el az istentiszteletre – hanem jól akarunk lakni. Mert szükségünk van Isten Igéjére!

Az a gyülekezet, amelyik nem kérdezi meg állandóan, hogyan kapcsolhatjuk össze az örökérvényű és nem változó evangéliumot a folyamatosan és hihetetlenül széleskörűen változó kultúrával és társadalommal – érdektelenné, unalmassá – irrelevánssá válik! Ahol hetek, hónapok telnek anélkül, hogy a prédikációk része lenne a napi kultúra, politika, közélet, média, gazdaság – a munkanélküliség, az EU, a globális környezeti problémák, a gazdasági recesszió, a depresszió – ott az emberek egy darabig elhallgatják azokat a régi szép történeteket, amelyeknek az életükhöz és a mindennapjaikhoz semmi közük nincsen már rég, aztán előbb-utóbb továbbállnak.

Tehát a terápia: RELEVÁNS ÉS AUTENTIKUS GYÜLEKEZET!

Read more

Az evangélizáció szenvedélyének elveszítése

Részben írtam erről már tegnap is. (Thom nem, de sebaj :-)

Szóval a haldokló egyház szívében lévő missziós tűz már csak nagyon haloványan parázslik.

A mai keresztények elveszítették az evangélium hirdetésének szenvedélyét. És ezt felváltotta valamiféle apatikus közömbösség, amellyel az elvesző világra és emberekre néznek. Lekötnek a saját belső, és sokszor valljuk be, teljesen lényegtelen, piszlicsáré ügyeink, amikbe olyan szívesen beletemetkezünk, nehogy fel kelljen vállalni annak a kockázatát, hogy az evangéliumot hirdessük a szomszédainknak vagy a munkatársainknak.

Ma az evangélizációnak (sajnos nem túl gyakori) kegyelmi ajándéka van – és sokan fellélegeznek, hogy akkor jó,mert akkor nyilván ez az ő feladatuk. A kiváltságosoké. Vagy a lelkészeké. Azonban Jézus a misszióparancsot nem a túlbuzgó fanatikusoknak mondta, hanem az MINDEN keresztény egyetemes és elsődleges küldetése! Vagyis a missziómunkában való aktív és valóságos részvétel nem opciója Isten országának, hanem magától értetődő jellemzője.

Sok oka van annak, hogy az európai kereszténység haldoklik. Okolhatjuk érte a középkori egyházat vagy a posztmodernt, a politikát vagy a Sátánt – de nekem meggyőződésem, és egyben szomorú tapasztalatom is, hogy a misszió hiányának elsődleges oka a misszió hiánya. Vagyis egészen egyszerűen az, hogy a keresztények nem hirdetik az evangéliumot, sokszor még a saját megtérésükkel sem verik fel még a családjukat sem. Az evangéliumot betettük a “magánügyek” címkéjű fiókba, és legfeljebb akkor halászunk elő valamiféle tanúságtételt, amikor már nagyon ráncigálják a fiókunkat. (Sajnos ilyen túl ritkán van…)

Szóval visszatérve Thom könyvére: a haldokló egyház már nem beszél Jézusról a nem hívőknek – csak maguk között diskurálnak Róla. A gyülekezet belterjes, ha jön egy-egy látogató, úgy kell noszogtatni valakit, hogy szólítsa már meg, és a misszió legfeljebb moralizáló prédikációs téma a szószékről, vagy régi szép emléke elődeink tetteinek – de kevés mai hívő ember életének valósága.

Vagyis szenvedélye.

Igen, ez a jó szó: szenvedélye.

Amíg ezt nem nyerjük vissza, csak haldokolni fogunk tovább! Az evangéliumhirdetés szenvedélyét. Vágyát. Lázát. Türelmetlen izgalmát.

Arról már nem is beszélve, hogy nem csak “intézményi” szinten haldoklunk emiatt, hanem a lelkünkben is. Mert a lelkünket nem a nagy teológiai mélységek éltetik, én nem ebben hiszek, hanem az Istennel való közösség, és az Istennek való “rendelkezésre állás”.

Szerintem nincs a világon nagyszerűbb érzés annál, mint amikor valaki a szemedbe néz, és azt mondja: köszönöm, hogy általad ismerhettem meg Jézust! Megmentetted az életem!

Na ez az, amiért érdemes élni, érdemes kereszténynek lenni!

Read more

A piac három alappillére

Hogyan működik egy jó üzlet? Az olyan, amelyik nem csak a gyors meggazdagodásra törekszik, hanem hosszú távon értéket is akar teremteni.

Három pillére van minden értelmes munkának:

1. Fejlesztés – amikor értéket teremtek

2. Paicra vezetés – amikor ezt az értéket eladom

3. Ügyfélszolgálat – amikor a vevőimmel foglalkozok

Emögött a három sor mögött hihetetlenül nagy tudás- és tennivalóadag rejlik. De aki talpon akar maradni, különösen válságos időben, annak ezt a három pillért folyamatosan építeni, pörgetnie, újítania kell. Különben lemarad, elmarad,  a konkurencia elmossa és eltűnik a piac kérlelhetetlen süllyesztőjében.

Na ennyit a nagy filozofálgatásból. Lássuk, mire jó ez a gondolat-buborék.

Van egy “termékünk”: az evangélium.A legjobb termék a világon, mert

a.) az ember legnagyobb lelki szükségeit tölti be

b.) van rá 100%-os és kétezer éves és jópár tíz/százmillió fős garancia

c.) teljesen ingyenes

Van egy piacunk – méghozzá egy meglehetősen nagy célpiac!

Vannak munkatársaink, “eladóink”: ezek a keresztény emberek.

És most jön a lényeg!

Mert az az igazság, hogy nem a “termékünkkel” van a baj (merthogy baj van, döglik a kereszténység, legalábbis a nyugati “keresztény” világban, azt csak az nem imseri be, aki túlnaív vagy túl demagóg!) – szóval nem a “termékkel” van a gond, az evangélium soha nem fog elsüllyedni semmiféle süllyesztőben – de a gyülekezetek igen! Talán felekezetek is, de ez most nem számít. Szóval a helyzet az, hogy felmérések alapján Európában és Amerikában egyaránt több gyülekezet szűnik meg évente, mint ahány indul. Egyre nagyobb arányú az elkresztényesedés, és van egy olyan fogalom, amit érdemes megtanulnunk, mert egyre többet hallani, és még többet fogjuk a közeljövőben: ez a POSZTKERESZTÉNYSÉG – a kereszténység utáni kor a nyugati világban.

De mindig elkalandozok.

Szóval az igazi probléma a gyülekezetekkel van, akikre Isten rábízta a “terméket” és a “szolgáltatást”. Úgyhogy azt hiszem, meg kell tanulnunk ezt a három egyszerű lépést, hogy talpon maradjunk:

1. Fejlesztés – nem az evangéliumot kell fejlesztenünk, az jó úgy, ahogy van! Hanem azt, ahogyan képviseljük, kommunikáljuk, bemutatjuk. Az épületeinket, kívülről-belülről, a technikai eszköztárunkat, a retorikánkat, a kommunikációs csatornáinkat, a missziós eszközeinket és módszereinket. És mindezekhez tanulás, fejlődés, nem csak teológiai téren, hanem a kultúránk terén is! Úgy látom, a kereszténység általában jelentősen le van maradva a saját korától és kultúrájától! És ez nem azt jelenti, hogy mi másról is beszélünk, más az üzenetünk tartalma – hanem hogy szekuralizált hitünk van,és az a világ, amelyben élünk, lakunk, dolgozunk nem hasonlít arra, amiben az istentiszteleteinket tartjuk! Fejlesztés – fejlődés! Egyik kedvenc idézetem: “Ha azt hiszed,hogy megértél, akkor kezdesz el rohadni!”(Bocs, ha nyers /az igazság/!)

2. Piacra vezetés – el kell érnünkaz embereket! Én az elmúlt 15 évben, a gyülekezetek között dolgozva-szolgálva azt tapasztaltam, hogy nem az a legnagyobb baj, hogy rosszul evangélizálunk, hanem hogy nem evangélizálunk. Várjuk, hogy a megtérők repüljenek be a gyülekezetbe, mint a sültgalambok. A misszió csak néhány lelkes tag szenvedélye egy-egy gyülekezetben – és már régen nem mindenkié. El kell érnünk az embereket az evangéliummal – mert jó a termékünk, és nekik szükségük van rá! Stratégia kell hozzá,marketing, PR, ésszerűeség, tervezés, látás – mert az, hogy hívők vagyunk, nem jelenti azt, hogy már nemkell gondolkodnunk, terveznünk, kiviteleznünk  sem!

3. Ügyfélszolgálat – vagyis az embereink, a tagjaink, a látogatóink nagyon-nagyon tudatos “menedzselése”. Ebben is van mit tanulnunk – bár ezek mind elsősorban szemléletbeli kérdések.

Na hirtelen ennyi – nem akarok több oldalas tanulmány írni a blogba. Várok a véleményeket – kommunikáljunk! Tanuljunk egymástól!

1 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Amiken mindig kiakadnak a “világiak”

(még mindig utálom ezt a szót :-)

Van pár olyan dolog, amivel szinte nonstop “botránkoztatjuk” a nem keresztényeket a környezetünkben. Kicsiben és nagyban, a szószékről és a hátsó sorokból, egyéniben és felekezetiben – szóval sajnos mindenhol. Ezek nagyon általános negatívumai keresztény  kultúránknak és viselkedésünknek.

Íme a TOP5 – vagyis az öt “csúcstartó” (legalábbis a saját tapasztalataim alapján):

1. “Nem értem, hogy az egyik keresztény miért ócsárolja a másikat…!”

Hihetetlenül népszerű sportot tudunk űzni abból, hogy szidjuk a testvéreinket. Kit a vélt vagy valós bűnei miatt, kit a tanításai és a nézetei miatt. A másik felekezetűt, a másképpen imádkozót, a más zenei stílusért rajongót… Szerintem nincs még egy közösség, amelynek a tagjai annyit bántanák egymást szavakkal, mint a keresztények.

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene! (Filippi 4,8-9)

2. “Nagyon zavar ez az “én vagyok a szent, te vagy a bűnös világi” attitüd…!”

Ez a lelki gőg nagyon visszataszító a nem hívők számára. Amikor csak azért nézik, szólják vagy kezelik le őket, mert még nem tértek meg. Amikor a prédikációkból, bizonyságtételekből kihallatszik, hogy aki nem keresztény (és lehetőleg ugyanolyan felekezetű, mint a beszélő), az értéktelen!

A nem hívő embereknek nagyon elegük van abból, hogy olyan keresztények nézik le őket sok esetben, akik az élet számos területén semmi komolyat nem tudnak felmutatni. Nem az a bajuk, hogy megmondják nekik, hogy Krisztus nélkül még nincs rendben az életük, hanem hogy ha azt kommunikálják nekik, hogy ez azzal egyenlő,hogy semmit nem is ér az életük!

Jézus soha nem tekintett egyetlen embert sem értéktelennek!

3. “A keresztényeknek csak az a fontos,  hogy mi meghallgassuk az ő üzenetüket – de ők nem hallgatnak meg bennünket!”

Hát sajnos az evangéliumhirdetés a legtöbb “evangélista” számára nem áll másból, mint  “lenyomni Jézust az áldozat torkán”. Csak beszélünk, csak az a fontos, amit mi akarunk mondani, a másikat pedig az Isten Igéje “nevében” lesöpörjük a terepről. Egy evangélizációs “folyamatban” a beszélgetőpartnerünket nagyon ritkán tekintjük egyenrangú félnek. És ne gondoljuk, hogy ezt ő nem fogja érzékelni!

4. “Kioktatnak a saját életemről, anélkül, hogy ismernének…!”

Hát igen, nagy szakértők vagyunk abban, hogy ránézésre kiolvassunk egy tekintetből egy egész életet! Micsoda önhittség!!!  A keresztények hihetetlenül tudnak általánosítani, és mindenkit bedobálnak egy-egy igeverssel ellátott fiókba. Találkozunk egy drogossal, és rögtön szakértőkké válunk a függőségekkel kapcsolatban, és máris dobáljuk az igeversekbe csomagolt közhelyeket, mintha mindent tudnánk annak az embernek az életéről. Hogy mivel kel és mivel fekszik, hogy mire gondol, mielőtt belövi magát… Vagy leszólítunk valakit, és elkezdjük mondani neki, hogy Jézus minden gondját el tudja feledtetni,és örömmel tölti be a szívét…és lehet, hogy az a szerencsétlen most jön egy temetésről. Amikor elváltam, hirtelen jöttek a telefonhívások, az e-mailek, és mindenki osztotta a tanácsokat, ítélgetett – olyanok is, akiket még csak nem is ismertem! Vagy olyanok, akikkel évek óta nem beszéltem. De ők nagyon otthon érezték magukat az én életemben, néha már úgy éreztem, hogy jobban, mint én. “Kitalálták” a gondolataimat, az érzéseimet, a motivációimat, a döntéseim okát, ők magyarázták nekem, hogy én mit miért tettem vagy nem tettem… hihetetlen volt. Hihetetlenül elkeserítő és elszomorító.

Ez nem azt jelenti, hogy senki nem szólhat bele az életembe. De legalább ismerjen egy kicsit. Legalább legyen részese az életemnek. Legyen a barátom. És itt a lényeg: a nem keresztény emberek sokszor úgy érzik, hogy ők nem többek a keresztények számára, mint munkaeszközök, akiken dolgozni kell egy felsőbb utasításra. Csak épp nincs valódi befektetés, valódi életközösség, valódi kapcsolat. Csak feladat van, célkitűzés: “meg kell térned!”

“Ne megtéríteni akarjanak! Legyenek részesei az életemnek, legyenek a barátaim, akikre számíthatok, álljanak mellettem akkor is, ha nem fűződik hozzá “missziós érdekük”, és mutassák meg a saját életükben Krisztust! Így sokkal könnyebb lenne!”

5. “Ők sem veszik komolyan, amit hirdetnek…”

A nem keresztényeknek nem az a legnagyobb bajuk, ha látnak elbukni egy hívő embert. Lehet, hogy sokkal reálisabban és őszintébben beismerik, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy gyarló és bűnös, hibás emberek vagyunk, mint sokszor a keresztények.Nem a bukással van a bajuk – azt meg tudják bocsátani (ezt is a saját példámból tudom – vagyis onnan is.)

Az zavarja őket igazán, hogy ha a keresztények hülyének nézik őket azzal, hogy azt feltételezik, hogy mivel az illető nem hívő, úgysem látja át azokat az ellentmondásokat, amelyeket teljesen tudatosan és szándékosan választ valaki.

Mondok példát – szintén a saját bukásommal kapcsolatosan – tanulságképpen. A válásom miatt a hívő barátaim nagy része szinte azonnal dobott. 15 év szolgálat után szinte egyik napról a másikra kiközösítettnek, kidobottnak, selejtesnek, mindenestől értéktelennek éreztem magam, mert majdnem mindenhonnan ez áradt felém. És ebből elég sokat érzékelt a környezetem is. És egy nem hívő barátom (akit korábban sikerült már elcsábítani gyülekezeti csendeshétvégére) azt mondta nekem: “Na látod, ezért nem leszek én keresztény! Elbuktál és ezért még mélyebbre taposnak, ahelyett, hogy felemelnének a földről. És ha veled így bánnak,mit várhatnék tőlük én, a kezdő keresztény..”

Ne értsetek félre,  nem magyarázom én a “bizonyítványom” – de utána még beszélgettünk tovább, és pont ezt mondta el: a keresztények szinte az egyetlen emberi közösség, amely azonnal eldobja a saját sebesültjeit. És ezt látják ám a nem hívők is. És nagyon visszarettenti őket az az alternatíva, hogy mi lesz velük, ha elbuknak. Kevés a jó és szép példa arra, amikor egy gyülekezet odaáll a bűnös mellé, és valóban emeli, segít az életének a rendezésében.

Szóval…

Van három olyan dolog, amit a keresztényeknek, nekünk sugároznunk kellene az EMBEREK felé –  nem Isten felé, az más, most nem erről van szó. Az emberek felé,és főleg azok felé, akiknek szolgálni akarunk.

1. Alázat

2.Tisztelet a másik ember iránt

3. Elfogadás – azaz valódi, reális, feltétel nélküli szeretet

Lemondani a “mindentudásunkról”, a kliséinkről, a begyakorolt válaszainkról, a lelki gőgről, abbahagyni az ítélkezést,és megtanulni értéket találni minden emberben, akár elbukott keresztény, akár nem hívő. Meg kell tanulnunk hallgatni, szolgálni nyomulás nélkül, és a nem hívő emberekre úgy tekinteni, mint emberi lényekre, akik Isten számára a legfontosabbak. És ők nem “missziós célpontok”, nem “imatárgyak”, hanem hús-vér emberek, akik éreznek, akik mögött évtizednyi tapasztalatok, emlékek, jó és rossz döntések állnak…

Azt hiszem, az ébredés egyik első feltétele, hogy megváltozzon a viszonyulásunk embertársaink felé.

És tapasztalatom szerint ők már nagyon várnak erre… ránk!
Németh Krisztián barátom készített ebből a postból egy PREZI-t – itt a link.

Read more