Bejegyzés

Élet a generációs szakadék két partján

Készül a generációs képzési anyagunk alapjául szolgáló könyvünk, amely mint mindig, ezúttal is egyre csak bővül és mélyül, s emiatt kicsit csúszik is (március közepe helyett a hónap végére fog megjelenni). A következő két hétben néhány részletet fogok megosztani belőle, részben hogy legyen miről itt a blogon közösen gondolkodni, esetleg beszélgetni is, részben pedig “reklámozási” céllal, hogy lássátok, mire is lehet számítani majd a teljes anyagban.

Következzen tehát egy rövid részlet a generációs változások történeti áttekintéséből:

(…)

A második demográfiai átmenet elmélete Dirk J. Van De Kaa holland kutató 1997-es tanulmányából származik. Mivel nagyon érzékletesen kezdődik ez a tanulmány, a tudós kiinduló élményének leírását hadd másoljam be ide, mert ezzel az életérzéssel a felnőtt generációk tagjai közül sokan találkozhattak már:

„Múlt nyáron a legtöbb hollandhoz hasonlóan, aki vakációzni indul Franciaországba vagy Portugália déli részére, Belgiumon haladtam át. Rögtön a határ mellett egy hatalmas hirdetőtábla vonta magára a figyelmet. Egy vonzó nőt ábrázolt, a kép alatt a szlogen, amit valahogy így fordíthatnánk: „Gyorsan vezetni legalább olyan ostoba dolog, mint gyorsan szeretkezni.” Annyira elcsodálkoztam, hogy szinte lesodródtam az útról. Ki találhatta ezt ki? – ámuldoztam magamban. Ki egyezett bele ebbe az ötletbe, és helyezte el ezeket a táblákat az autóút mentén? Ki ez a lány a plakáton, és hogy történhetett ez meg éppen Belgiumban? Azóta megtudtam, hogy a táblát a Belga Közlekedési Biztonságért Felelős Legfelsőbb Tanács helyezte el, és a tizenéveseket célozta meg ezzel az okos üzenettel: valóban bölcs dolog-e a gyors hajtást a férfiasság bizonyítékának tekinteni? (…) Ez a plakát azonban (akkor) sehogy sem illett össze a belga társadalomról alkotott képemmel.”

Néhány évtizeddel ezelőtt elkezdett megváltozni a világunk, méghozzá radikálisan! Európa történelmének ezt az új szakaszát 1965-től datálják, és második demográfiai átmenetnek nevezik.

Európa első demográfiai átmenete a halálozási ráta folyamatos csökkenésével kezdődött, amely a 19. század első felében ment végbe, majd a századfordulóra a termékenységi ráta drasztikus csökkenése követte. Azután kitört és lezajlott két világháború, majd jött egy baby boom, de a hatvanas évek közepére az európai születési ráta az úgynevezett helyettesítő (replacement) érték 2,1-es arányszáma alá esett – és napjainkban már csak az 1,2-es szorzó körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a születések és a halálozások közötti egyensúly drasztikusan felbomlott, és napjainkban két felnőttre 1,2 gyermekszületés esik, ami középtávon a társadalom elöregedését, hosszútávon pedig a népesség elfogyását jelenti.

Ezen a ponton egy fontos megjegyzést hadd szúrjak közbe. Az Európában élő muszlimok termékenységi rátája 8,1 körül mozog. Figyelembe véve a keresztény nyugati civilizáció népességének folyamatos elfogyását, a kulturális-vallási versengés egy új dimenziója a két terjeszkedő vallás (a kereszténység és az iszlám) között a demográfiai verseny. Ebben pedig vaskosan vesztésre állunk – a muszlimok egészen egyszerűen „leszaporodnak” bennünket, és az iszlám jövőbeli európai dominanciájának záloga a népességbeli túlsúlyuk lesz. Azt hiszem, ezen érdemes lenne elgondolkodni, mivel az 1,2-es termékenységi ráta a keresztény családmodell értékvesztését is nagyon világosan jelzi.

Ennek a demográfiai változásnak alapvetően generációs okai vannak: az X, Y és Z generáció tagjainak életkörülményei, s az erre adott válaszaik, amelyek meghatározzák az értékrendjüket, életmódjukat és kapcsolatrendszereiket, alapvetően megváltoztak. S a mi szempontunkból mindez természetesen a gyülekezeti életet és a keresztény missziómunkát is alapvetően befolyásolja.

Az első és a második demográfiai átmenet, vagyis e két kor közötti nagy különbséget egy egymással szembenálló fogalompárral lehet a leginkább meghatározni, s ez az altruizmus és az individualizmus ellentétpárja.

A másodikat talán mindannyian értjük, az individualizmus az egyén elsőbbségét jelenti a közösség „rovására”, az altruizmust azonban érdemes definiálnunk, mert ez egy kevésbé ismert fogalom:

az altruizmus egy közösségen (definíciószerűen: populáción) belül, az egyedek illetve egyének közötti viszonyulást jelenti, amely során a közösség tagja akár a saját kárára is segíti a közösség másik vagy többi tagját. Ennek legalapvetőbb megnyilvánulása az egy családba tartozók összetartása, amely akár a teljes önfeláldozás szintjéig is terjedhet.

Megint csak egy közbevetés: a gyülekezet jellegéből fakadóan altruista közösség. Ha nem az, ha már csupán individuumokból áll, akkor megszűnik Krisztus Testeként funkcionálni, és csupán egy kiüresedett emberi intézménnyé korcsosul. Ez a lényege a bibliai koinónia kifejezésnek, amely ezt az összetartozást és egymásért élést fejezi ki, s amelyet a bibliai ógörög nyelv kizárólag az Istennel való életközösségre, házasságra és családra, valamint a gyülekezeti közösségre használ. Ezek azok a közösségi dimenziók, amelyek jellegükből fakadóan csak akkor működhetnek, ha altruisták.

Amikor a koinónia kifejezésről tanítok, általában használok egy nagyon szimbolikus illusztrációt. A gyülekezetet egy nagy tál víz jelképezi. Az épület, az intézményes keret maga a tál, a gyülekezet tagjainak a közössége pedig a tálban a víz. Megkérek valakit, hogy egy pohár vízzel, ami a saját életét jelképezni, csatlakozzon a gyülekezethez. Ilyenkor két dolog szokott történni – az egyik az altruista, a másik az individualista „megoldás” a csatlakozásra. Vannak, akik a pohár vizet beleállítják a tálba – és vannak, akik a pohárból a vizet öntik bele a tálban lévő többi vízbe. Amikor a pohár kerül a tálba, az abban lévő víz nem kerül kapcsolatba a többivel: nincs feloldódás, egyesülés, nincs elköteleződés és önfeladás sem. Az a pohár víz bármikor kivehető a tálból, és megmarad. Ellenben ha beleöntjük a saját poharunkban lévő vizet a tálban lévőbe, soha többé nem tudjuk ugyanazt visszamerni, amik korábban voltunk. Nagyon szép kép ez a koinónia lényegére – vagy szárazabb, tudományos kifejezéssel élve az altruizmusra.

De térjünk vissza az eredeti témánkhoz – a bibliai alkalmazással később még úgyis részletesen foglalkozunk.

Az első demográfiai átmenetet az urbanizáció, a szekuralizáció és az iparosodás határozta meg. A középkorra jellemző családi gazdálkodói kultúrát, amely a gyermekben a legolcsóbb természetes munkaerőt látta, felváltotta a bérért és fizetésért való foglalkoztatás. Az utódok a szabadon kihasználható termelőerőből a jövő befektetést igénylő lehetőségeivé léptek elő. Ez önmagában óriási léptékű szemléletváltást és társadalmi változást jelentett, hiszen alapjaiban változott meg a felnőtt és gyermek generációk viszonya: korábban a gyermekekre a szülők boldogulása miatt volt szüksége a családnak, ezután viszont a szülő munkálta a gyermeke boldogulását azzal, hogy az oktatásába és a minél korábbi önállósodásába fektette a saját erőforrásait.

A társadalmi átrendeződés következtében a fiataloknak már nem kellett várniuk az önálló családalapítással addig, amíg a szüleik meghaltak, s ők megörökölték az önállóságuk lehetőségét. Elkezdett csökkenni a házasodási életkor, megjelentek az egyedülállók, akik egyenrangú szereplőivé váltak a társadalomnak, és elindult a tudatos születésszabályozás, amelyben a hangsúly a családonkénti gyermekek száma helyett azok életminőségének javítása felé tolódott át.

Ez a kor – nyilván mindezek okozójaként és okozataként – magával hozta a társadalom szekuralizálódását és liberalizálódását is, amely már nem demográfiai, hanem társadalomfilozófiai változást jelentett, s amelynek lényegét illetve következményeit szerintem máig nem tudta feldolgozni az egyház. Ebből fakad a nyugati kereszténység missziós impotenciája, hogy nem képes megtalálni a saját helyét ebben a megváltozott világban, s nem találja az utat a saját kortársaihoz sem, így mindezek hiányában az ideáljaiból és múltjából próbál túlélni, az ellenhatásként megszülető liberális, bibliakritikus teológia pedig inkább csak tovább rontotta a helyzetet, mintsem javította volna.

Érdemes megállnunk itt egy pillanatra, és belegondolni abba a hihetetlenül mély generációs szakadékba, amit ezek a változások magukkal hoztak a változást éppen átélő idősebb és fiatalabb nemzedékek számára. Az apák még egy olyan korban szocializálódtak, amelyben a gyermekek „küldetése” a család egysége, a családban és családért való munka és a közös családi örökség növelése volt, a fiak viszont már úgy tekintettek a saját szüleikre, mint akiknek az ő taníttatásuk és önállóságuk biztosítása a kötelességük, és a közös családi örökséget a szülők halála után apró darabokra osztották fel egymás között. A mai generációs különbségek ugyanebből az élményből fakadnak: a jól ismert világ működése, értékrendje és célkitűzései megváltoznak, és a változások két partján álló generációk már alig értik egymást, mert ugyanazt a változást teljesen ellenkező oldalról látják és élik át.

(…)

Posztmodern gyülekezet

Hogyan néz ki a klasszikus egyházmodell?

A gyülekezet épít egy templomot, általában sokkal nagyobbat, mint amekkorára valójában szüksége lenne, és amit ki tudna használni. Óriási költségekbe veri magát, csak azért, hogy birtokolhasson valamit, (egy ingatlant). Az erőforrásait kövekbe és falakba fekteti. Az életből és a valódi kapcsolatokból kiszakítva szakemberek képeznek a teológiai intézményeikben, és javarészt olyanokból képeznek lelki vezetőket, akik a gimnáziumi padból ülnek át a teológia padjaiba, nagyrészt élet- és munkatapasztalat, valamint megélt emberi és családi kapcsolatok nélkül vagy előtt. Rengeteg időt és szellemi energiát fordítanak az ortodox tanítás csiszolására és őrizgetésére, amelynek a betartását jutalmazzák, a megszegését pedig kárhoztatják. Alapvetően hierarchiára és intézményrendszerre épülő közösségeket építenek, befelé élnek, szubkultúrát alkotnak, és általában statikusak és rugalmatlanok, lassan vagy egyáltalán nem reagálnak a körülöttük zajló változásokra, sőt, ezt inkább erénynek tartják, mint problémának.

A 21. század emberének gondolkodásmódjával, életfelfogásával és elvárásaival, dinamikus egyéni és sokszínű közösségi életével azonban ez az egyházmodell nem igazán kompatibilis.

A mai emberek szkeptikusak minden általános igazsággal és „nagy elbeszéléssel” szemben (amilyen például a Biblia is). Sokkal inkább hallgatnak a barátaikra, mint a megmondó emberekre, a tekintély számukra nem olyan objektív tényezőkből áll, mint a végzettség, szakértelem, elismertség, hírnév, hanem kifejezetten szubjektív elemekből, a személyes benyomásaikból és tapasztalataikból, legfeljebb a közvetlen környezetük véleményéből áll. A szituációk forgatagában élnek, ezért elutasítanak minden konzerv igazságot, számukra nincsenek minden helyzetben ugyanúgy alkalmazható és érvényes megoldások. Fejlett erkölcsi érzékük van, de nem tartják problémának, ha a mindennapi életben át kell lépniük rajta – az egymásnak ellentmondó igazságokat teljesen magától értetődően fel tudják dolgozni. Hatalmas információéhségük van, ugyanakkor bizalmatlanná váltak minden tömegmédium iránt. Napról-napra élnek, hozzászoktak az állandó változásokhoz, és nehezebben tudnak alkalmazkodni az állandósághoz, unalmasnak és egysíkúnak tartják azt. Elutasítják azt, hogy egy-egy szubkultúrába szorítsák őket, sokkal inkább cross-cultural életmódot folytatnak (bocsánat, erre nem igazán tudok magyar kifejezést), vagyis párhuzamosan csapódnak többféle szubkultúrához, de egyikhez sem kötődnek túlságosan mélyen.

A posztmodern gyülekezetek az erőforrásaikat nem épületekbe fektetik, hanem emberekbe. Nem birtokolni akarnak, hanem szolgálni. A lenyűgöző ólomüveg ablakok helyett inkább wifire költenek, a forma helyett a tartalomra koncentrálnak, legyen szó a liturgia leegyszerűsítéséről vagy a prédikáció stílusának megváltozásáról. Pátosz helyett hatékonyságra törekednek.

Az istentisztelet számukra nem kivonulás a hétköznapokból egy csöndes, világtól védett helyre, hanem az evangélium beárasztása a hétköznapok forgatagába, oda, ahol az emberek élik a mindennapjaikat. Számukra az imádkozásra vagy az igehirdetésre éppúgy megfelel a nappali szoba, a McDonalds étterem, egy kávézó vagy pub, a városi park vagy a játszótér, mint a templom – ugyanazzal a természetességgel teszik meg ugyanazt, amit a klasszikus egyházak tagjai vasárnaponként a templomban csinálnak. A szertartásokon való passzív hallgatás helyett részt vesznek felebarátaik mindennapjaiban, és beszélgetnek, segítenek, szolgálnak. Ahelyett, hogy egyetlen lelkipásztor vasárnapi prédikációját hallgatnák hetente egy alkalommal, amely mivel egyszerre akar megszólítani minden korosztályt, hívőt és nem hívőt, a gyülekezet teljesen eltérő élethelyzetben lévő tagjait, mindig felszínes és közhelyes lesz, inkább megkeresik az interneten azokat a tanításokat és üzeneteket, amelyek őket érdeklik és érintik, és nem heti egy prédikációt, hanem akár naponta többet is meghallgatnak. A misszió pedig számukra nem valamiféle intézményesített tevékenység, hanem a saját barátaik és ismerőseik megsegítése. Nem osztogatnak traktátusokat az utcán vadidegeneknek, inkább azokkal törődnek, akiket amúgy is ismernek.

A posztmodern gyülekezetekben nem prédikálnak az emberek feje fölött kilométerekre lévő, betarthatatlan ideálokról, hanem egyszerű szavakkal, de nagyon gyakorlatias módon a mindennapok keresztény megélésében próbálnak segíteni. A hangsúly a dogmákról áttolódik a gyakorlati teológia felé. És ha valaki másképp gondolkodik bizonyos hitigazságokról, attól még ugyanolyan testvérként tekintenek rá, és a különbözőségek helyett inkább azt tartják számon, amiben egyetértenek.

Mivel magam is voltam ilyen posztmodern gyülekezetnek a tagja, építője, a személyes tapasztalatom is az, hogy az ilyen közösségekben sokkal nagyobb a lelki éhség és igényesség, mint a tradicionális egyházakban. Az ilyen közösséget a tagjai megbecsülik és támogatják. Meglepően komoly áldozatokat készek hozni, anyagiakban, időben, önkéntes munkában. Ráadásul a megszokás és közömbösség helyett sokkal jellemzőbb az öröm, a lelkesedés, a motiváltság.

Ez a szembeállítás természetesen nem felekezetekről szól, mert minden felekezetben vannak tradicionális és dinamikus, általam most „posztmodernnek” nevezett gyülekezetek. Az első fókuszában inkább a megőrzés áll – a régi tradíciók, a gyökerek és az abba belegyökerezett egyháztagok megőrzése. Nincs ezzel baj. De nagy szükség van a „másik fajta” közösségre is, amelynek a fókuszában az elérés áll – az Istentől egyre jobban távolodó emberek elérése, akiktől a hagyományos egyház már túlságosan messze elmaradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

* A posztmodern jelzőt most kissé szabadon használtam, tudom, hogy már túl vagyunk rajta… :-)