Bejegyzés

A tanulni akarás nagy titka

Hamarosan elkészül a Kreatív Tanítás tréninganyagunk – és egy teljesen új struktúrában, külön webáruházban fogjuk elérhetővé tenni a régebbi, és a befejezés illetve fejlesztés alatt álló 4-5 új tréninganyagunkkal együtt. De addig is a tanulással kapcsolatban hadd osszak meg egy fontos gondolatot azoknak, akik tanítanak – legyen szó akár tanítói igehirdetésről vagy bibliaóráról, vasárnapi iskoláról, hittanról, nyelvtanulásról vagy akár az iskolai oktatásról. Mert ez az alapelv mindenkire egyformán érvényes, aki tanulni akar, éppen ezért ezzel minden tanítónak tisztában kell lennie.

A tanítás során talán a legnehezebb feladatunk a tanulni akarás felébresztése és fenntartása. Mindennemű oktatás legáltalánosabb problémája, hogy a tanulót nem érdekli (eléggé), amit meg kellene tanulnia. Testben ugyan ott van az istentiszteleten, a bibliakörön vagy az osztályteremben, de közben teljesen máson jár az esze, a “tananyag” nem érdekli, a tanulási folyamatban passzív és inaktív, hiányzik belőle a lelkesedés, és természetesen mindezek negatív hatással vannak az eredményeire is. Nem figyel, ezért nem érti meg, nem dolgozza fel, és így nem is tudja majd alkalmazni sem a tanultakat. A sor végén pedig csodálkozunk azon, hogy 8-12 év angol tanulás után sem tud valaki egy mondatot összerakni, az ötös matekost simán becsapják a bolti pénztárnál, vagy az évtizedek óta igehirdetéseket hallgató presbiter alapvető bibliai igazságokkal nincsen tisztában.

Mennyire más az, amikor valakit annyira lelkesít a tanulás, hogy teljesen magától, önkéntesen, a tanított dolgokat autodidakta módon kiegészítve veti bele magát a tanulásba, és nem csak a kötelező házi feladatokat végzi el, hanem gyakorol, mert élvezi tanulást, és lelkesíti az, amit tanulhat. Én nagyon sok mindent tanultam így az életem során, a nagyszerű tanárok tanításait autodidakta módon kiegészítve: archeológiát, mikrobiológiát, nyelveket, teológiát, üzleti tudományokat, programozást. Szó szerint könyvek százait olvastam el és jegyzeteltem ki, és mindig nagyon tudtam lelkesedni azért, amibe éppen beleástam magam. Ha érdekelt, amit épp tanultam, akkor kerestem és kutattam, időt, munkát, akár pénzt is áldoztam rá. És megtörtént, hogy írnom kellett egy három oldalas összefoglalót egy ilyen engem érdeklő témából, és ahelyett, hogy mint mindenki más, összedobtam volna egy délután alatt, inkább három hónapig dolgoztam vele, és a három helyett hatvan oldalt írtam, amit aztán diplomamunkaként is elfogadhatónak értékelt a tanárom. Mert érdekelt, mert lelkesített, mert motivált, hogy tanulhattam.

És ezzel el is érkeztünk minden tanító talán legnagyobb kérdéséhez: mi kell ahhoz, hogy motiválni tudjunk valakit a tanulásra?

Sokféle választ lehet adni erre. Minden bizonnyal nagyon sokat számít a motiváló tananyag és fontosak a kreatív tanítási módszerek is. Lényeges a tanító személyisége és hozzáállása, akár a tanítandó dolgokhoz, akár a tanulókhoz. De van valami, ami talán még ezeknél is sokkal fontosabb – és szerintem éppen ez kopott el az iskolai oktatásból egészen biztosan, de sokszor talán a gyülekezeti tanításból is.

Ez pedig a lelkesítő és motiváló cél. Ugyanis senki nem szeret tanulni önmagáért a tanulásért! Nem szeretünk tanulni csak azért, mert tanulni kell. Azt szokták mondani, hogy semmit nem szeretünk megtanulni,ami kötelező. És ebben nagy igazság van, a legtöbb mai oktatási modell (és sajnos tanár) ugyanis a legfontosabb dolgot fejeltette már el: hogy a tanulás soha nem cél, hanem mindig csak eszköz! Eszköze valaminek, amit a megtanult ismereteken és készségeken keresztül el tudunk érni. Sokszor azért megy nehezen a tanulás, mert nem látjuk értelmét annak, ami  miatt tanulunk. Az a diploma, ami úgysem segít bennünket jó munkához, nem lelkesít. Az a bibliaismeret, aminek nincsen érezhető és tapasztalható hatása a hétköznapjainkra, a családi állapotunkra vagy a munkánkra, nem lelkesít. Azok a tanórák, akár hittanórák, amin olyan dolgokat kell megtanulnunk, amit aztán soha sehol nem tudunk felhasználni (sokszor ahelyett, amire viszont égető szükségünk lenne), nem lelkesít! Ha az, amit tanulunk, nem visz bennünket előre, nem élünk át a tanulás eredményeképpen sikerélményeket, nem tapasztaljuk az eredményeit, akkor az a tanulás nem lelkesít. Ez van, ezt kell minden tanítónak megértenie és tudomásul vennie.

A tanulásnak ezek szerint van egy fontos előfeltétele. A tanítónak azt kell bemutatnia és bebizonyítania, hogy amit tanítani akar, annak van haszna és célja, méghozzá motiváló, lelkesítő, gyakorlatba ültethető, valóságos értelme és haszna. Mert ha nincs, akkor nem is érdemes tanítani.

És ezen a ponton mindenkinek, aki úgy olvassa ezt a cikket, hogy valamit tanít, akárhol és akármilyen formában, érdemes lenne most egy pillanatra nagyon őszintén átgondolnia: mire jó az a tanulóinak, amit tanít nekik? Mihez tudnak vele kezdeni? És ami talán még ennél is fontosabb kérdés: tudják-e ők is, hogy mihez tudnak kezdeni vele? Hogy mire lesznek képesek általa? Miben és hogyan lesznek többek, jobbak, boldogabbak, eredményesebbek, szentebbek?

A Kreatív tanításról szóló tréninganyagban ez is egy fontos elem – mert nem elég csak sok jó módszer, ha a folyamat legelejéről hiányzik az, ami miatt valaki szívvel-lélekkel fog részt venni a tanulás folyamatában: a lelkesítő és motiváló, tanulásra és akár komoly áldozatokra is önként és örömmel késztető cél.

Ellenőrző lista nyilvános beszéd előtt

“Imádok a semmiről beszélni. Ez az egyetlen téma, amit ismerek.” Oscar Wilde

Mások előtt beszélni, másokat tanítani, befolyásolni nagy kiváltság és nagy felelősség. Isten üzenetét közvetíteni még nagyobb. Van benne mennyei rész, ami a Szentlélek munkája, és amit mi a saját emberi bölcsességünkkel vagy előadói rutinunkkal soha nem leszünk képesek pótolni. De van benne egy olyan emberi rész is, amit Isten tőlünk vár el. Ez a mi felkészülésünk eredménye. A kettő így lesz egész, ahogy hallottam valakitől: Isten az áldásait mindig félkészen adja. Mi vagyunk a másik fele.

A keresztény kommunikátorok egy része lebecsüli a mennyei részt, és azt gondolja, a tudomány, a kiművelt retorika, a patetikus szónoklat, a kánaáni szóhasználat a jó prédikáció kulcsa. Profi szónokok, akik bárhol és bármikor képesek bármennyit beszélni, de elfelejtenek imádkozni a hallgatóikért, talán soha nem böjtöltek még egy-egy üzenetért, nem a Szentlélek vezetésére hagyatkoznak, hanem a saját maguk számára fontos üzeneteket akarják mindenáron elmondani – vagy csak prédikálnak rutinból, egy előre megírt vezérfonal alapján. Spurgeon azt tanította: az igehirdető legnagyobb felelőssége, hogy naprakészen tudja, mit is akar Isten az ő népének asztalára tenni. Vagyis a legtöbb ima és isten előtti tusakodás nem azért kell, hogy tudjuk, mit mondjunk – hanem hogy tudjuk, egyáltalán miről kell beszélnünk. Mert mi nem források vagyunk, csupán csatornák. Az Üzenet Istentől jön. Ha ezt nem vesszük komolyan, az üzenetünk “lelketlen” lesz – talán okos, logikus, érdekes – de hiányozni fog belőle valami megfoghatatlan plusz, a Szentlélek meggyőző ereje.

A keresztény igehirdetők, tanítók egy másik csoportja az emberi oldalt becsüli le, mint felesleges világi praktikát. Nem készülnek, nem kutatnak, jegyzetük sincs, csak mondják, amiről úgy gondolják, a Szentlélek közvetlen kijelentése. Ennek a veszélye egyrészt a felszínesség, másrészt a szubjektivitás, vagyis hogy az üzenet nagyon nagy részben az átadójának személyétől függ, és talán a legfontosabb: sajnos könnyen elvéthetjük a dolgot! Túl sokszor hiányzik a Szentlélek gyümölcse az üzenete mögül, és túl sokszor hiányzik az erő a hangerő mögül. Bár Istennek van hatalma közvetlenül szólni egy-egy emberen keresztül, ez a prófétaság lényege – de azért ne felejtsük el, hogy az általános kijelentés a Szentírás maradt!

Szentlélek és a templomául szolgáló ember. Imádság és felkészülés. Hit és cselekedet. Ezek mindig kiegészítik egymást.

Néhány ellenőrző kérdés, mielőtt beszélni, prédikálni, tanítani kezdenénk – és túl vagyunk az imádkozáson:

1. Mit akarok elmondani?

A 21. század információ-özönében a legfontosabb a tartalom. A tartalmas tartalom. Mert túl sok a kéretlen, a felszínes, az érdektelen, a nem megfelelő, a haszontalan, a semmitmondó üzenet!

Csak azt hirdesd és tanítsd, aminek valóban súlya van! Amit fontos tudnia minden hallgatódnak. A prédikálás, a tanítás, vagy akár a közéleti megnyilvánulás nem a Showder klub, aminek csak annyi a célja, hogy szórakoztasson. A hallgatóid nem RÁD kíváncsiak, hanem az üzenetre, ami NEKIK fog segíteni.

Jegyezd meg: fontos és jó üzeneteket ma nem nehéz találni. Ha Te unalmas, érdektelen és lényegtelen vagy, nem fognak hallgatni csak azért, mert ezt Isten nevében teszed! A Biblia prófétáit és tanítóit lehetett szeretni vagy utálni, követni vagy kiüldözni egy-egy városból, mert soha nem voltak lényegtelenek és semmitmondók!

2. Miért is akarok beszélni?!

Mi a MOTIVÁCIÓ, ami az üzenetem mögött BENNEM van?! Miért akarok pont arról tanítani, prédikálni, amiről akarok, vagy mi motivál bizonyságtételre?!

Az egyetlen helyes motiváció az, hogy azért mondjuk, amit mondunk, mert az a hallgatóink számára a növekedés és célba érkezés lehetőségének egy újabb lépését jelenti!És mindegy, hogy ez a növekedés és célba érkezés épp mit jelent: megtérést vagy megszentelődést, egy probléma megoldását, választ egy égető kérdésre vagy épp pályaválasztást. Sokféle módon és területen kell növekednünk, hogy végül célba érjen az életünk: a hit, a családunk, a karrierünk, az egészségünk, a kapcsolataink csak néhány ilyen dimenziója az életünknek. Azokra az üzenetekre fogunk figyelni, amelyek ebben segítenek nekünk.

3.Mihez fognak kezdeni azzal, amit elmondok?

A legtöbb nyilvános beszéd legnagyobb hibája, hogy elméleti marad. Hasznos, építő, bölcs – csak épp fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, hogyan valósítsam meg a saját életemben. Hiányzik belőle az ALKALMAZÁS MÓDJÁNAK BEMUTATÁSA!

A jó üzeneteket megértik az emberek. A jobbakat megcsinálják. Az az üzenet, amit nem tudunk megcsinálni, nem sokat ér: csak a fejünk fog nőni tőle.

Fontos, ahogy a kérdésemet megfogalmaztam: először ugyanis azt írtam, hogy “mihez LEHET kezdeni azzal, amit elmondok?” De ez nem a jó kérdés! Mert a jó hozzáállás az, hogy azért kommunikálok, hogy az üzenetemet meg is valósítsák! Ehhez viszont nekem megjelölnöm a célokat is! Mihez fognak kezdeni vele? Tudnom kell a választ, sőt, eleve a célból kell kiindulnom: előbb kell megjelölnöm azt, hogy hova kell eljutniuk – csak azután tudom megmondani, hogyan tudnak oda jutni! Ez az alkalmazás-központú üzenet!

4. Mitől fognak “tűzbe jönni”?!

Ez a kérdés az INSPIRÁCIÓRÓL szól. Nem elég célt és utat mutatni – meg kell győzni őket arról, hogy érdemes végig is járniuk a célig elvezető utat! Senkit nem tudunk kényszeríteni az önkéntes cselekvésre – vagy ha igen, abból nem sok haszna lesz! Az engedelmesség önkéntes választásból, a választás pedig szeretetből és meggyőződésből formálódik ki. Nem csak lelkesítenünk kell a hallgatóinkat, hanem bebizonyítanunk nekik: KÉPESEK megcsinálni – és ha megteszik, az nekik NAGYON MEGÉRI! A motiválásnak ez a két pillére: a motiváló cél – és az elérésébe vetett bizalom.

5. Mire fognak emlékezni az egészből?

Egy lelkipásztor azzal védekezett, amikor a gyülekezetének egy tagja a szemére vetette, hogy semmitmondó prédikációi vannak, hogy “ha csak mindenki egy-egy morzsát hazavisz, akkor már betöltötte a küldetését.” Erre a kérdező annyit válaszolt: “Én nem azért jövök istentiszteletre, hogy morzsákon éljek egy életen át – nekem az egész kenyér kell!”

Ha az üzenetünkből a hallgatóink mindössze egy-egy mondatra fognak emlékezni, nem kommunikáltunk jól! Ha csak a sztorikat vagy a példáinkat jegyzik meg, akkor sem! Ha vissza tudják mondani a lényegét, akkor legalább az információ átment.

Mivel megyünk haza egy igazán jó üzenet után? Azzal a teljesen világos “tudással”, hogy mi a következő lépés, amit meg kell tennünk! Emlékezünk a célra, az útra, és tudjuk, hogyan indulhatunk el rajta. Egy jó üzenet nem az üzenetről generál emlékeket, hanem az eredményeiről és következményeiről!

Oscar Wilde bevezető idézetén lehet élcelődni, lehet sokféleképpen értelmezni, mert talán nem is annyit jelent, mint amennyire az első pillanatban gondoltunk – csak egy dolgot nem tehetünk vele: nem engedhetjük meg, hogy ránk igaz legyen!

A kritizálás ajándéka

A lelki béke abból származik, ha megértjük és elfogadjuk, hogy kevesen látják pont olyannak a világot, mint amilyennek mi.

Másokat megítélni, kritizálni a magyar ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága és időtöltési tevékenysége. Úgy érezzük, mi úgyis jobban tudjuk, úgyis nekünk van igazunk – ráadásul mindezt muszáj is hangoztatnunk.

Ha már ez így van, szeretnék néhány kommunikációs és lelkületi tanácsot adni ehhez. Ha már nem tudjuk visszatartani a véleményünket, legalább bölcsen, építő módon, hasznosan tegyük.

Az első és legfontosabb lépés: tisztázd önmagad előtt a motivációdat! Miért is tartod szükségesnek, hogy reagálj, visszajelzést adj, kritikát gyakorolj? Őszintén!

A visszajelzéseknek két motivációja lehet – és ezt két képpel szeretném érzékeltetni. Valaki feláll egy valós vagy képzeletbeli pulpitusra, ezzel a középpontba kerül, mindenki rá figyel – és aztán megnyilatkozik. Prédikál, ír egy blogbejegyzést, egy cikket az újságba, vagy csak elmondja a véleményét egy baráti társaságban. És jössz te, a kritikáddal, ellenvéleményeddel, kiegészítéseiddel, hozzáfűznivalóddal, és tulajdonképpen kitaszítod a beszélőt a középpontból, hogy átvehesd a helyét. Hogy rád figyeljenek. Mert a te mondanivalód fontosabb, értékesebb, hasznosabb, igazabb, helyesebb. Legalábbis szerinted. A motiváció tehát a „pulpitus elfoglalása”. Ez az egyik variáció.

A másik, hogy nem akarod elfoglalni a kör közepét, hanem azért és úgy (!) szólalsz meg, azért és úgy adsz visszajelzést, fogalmazol meg akár kritikát vagy kiegészítést, hogy azzal a középen állónak megerősítést adj, erősítsd és támogasd az önbizalmát, a személyének vagy üzenetének a tekintélyét. Az igehirdető, az író, a blogger, a vitapartner épít valamit, és te beállsz mellé építeni.

Féltékenységből, méregből, elégedetlenségből, önzésből, a fontosság vagy elismerés utáni vágyból ne is szólalj meg, inkább maradj csöndben és imádkozz magadban.

A visszajelzés, a kritika soha ne legyen támadás! Egy beszélgetésben, vitában soha nem legyőzni kell egymást! Azok a kommunikációs játszmák, amelyek győzteseket és veszteseket termelnek ki, nem hatékonyak, nem építőek, nem szeretetteljesek. Még a bűnnel való szembesítést is lehet úgy végezni, hogy abból bűnbánat, megtérés, megújulás legyen – és ne feloldás nélküli szégyen és bűntudat, amely csak még mélyebbre nyomja a vétkezőt! Az egyetlen helyes kommunikáció – mind tartalmilag, mind stílusban, hangnemben – a nyertes-nyertes végeredmény. Ha ehhez nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban, akkor inkább ne szólaljunk meg, hanem hallgassunk!

A visszajelzés legyen konkrét és egyértelmű! Ne beszéljünk homályosan, általánosságokban, és feltétlenül kerüljük a „mindig” és „soha” kifejezéseket – mert ezekkel kapcsolatokat lehet mérgezni. Nagy ereje van a szavainknak – ez a kettő pedig különösen veszélyes fegyver, amivel nem vagdalózhatunk feleslegesen!

Ne beszélj mások nevében! Egyszerűen nincs jogod hozzá – hacsak meg nem bíztak a véleményük képviseletével! Ha nem tetszik valami, nem értesz egyet valamivel, fogalmazz a saját magad nevében, mert így becsületes!

A szavaidnak hatása van másokra is! Pozitív megerősítést adhatsz nyilvánosan, mert azzal a beszélőt építed. Azonban a negatív kritikáidat inkább személyesen mondd el. Ne szégyeníts meg senkit nyilvánosan azzal, hogy a hallgatói előtt bizonygatod, miben tévedett, mit tudott rosszul, miben van igaza! Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatjuk el, ha valaki tévedett – hanem hogy ne úgy igazítsuk ki, hogy azzal megalázzuk, és a tekintélyét, vagy akár az önbecsülését romboljuk!

Csak egy személyes példa ezzel kapcsolatban: egy alkalommal prédikáltam egy témáról a gyülekezetemben, és a prédikációmat egy sor igeszakasz áttanulmányozására fűztem fel. Az istentisztelet után odajött hozzám két presbiter, Bibliával a kezükben, és mutattak két olyan igaszakaszt, amit nem vettem figyelembe, és amik miatt az üzenetem nem volt teljesen korrekt. A következő vasárnap azzal kezdtem az istentiszteletet, hogy a szószékről elmondtam, hogy a múlt heti tanításomban nem volt minden helyes, erre a presbitereink hívták fel a figyelmem, ezért elnézést kérek, és szeretném kiegészíteni, illetve pár dologban módosítani a múlt heti tanításomat. – Vajon csorbult a tévedésem beismerésétől az igehirdetői tekintélyem?! Egyáltalán nem, sőt, a gyülekezet szemében éppen azáltal váltam hitelesebbé, hogy nem vagyok tévedhetetlen, el tudom fogadni a kiigazítást, és képes vagyok beismerni nyilvánosan is a tévedéseimet.

Mi lett volna, ha félbeszakítják a prédikációmat, és nyilvánosan kijavítanak? Talán botrány. De mindenképpen sérültünk volna, én is, a gyülekezet is, talán ők is. Így azonban mindenki épült.

A kritika mellé mindenképpen adj megoldást is! Nem elég észrevenni a hibát, illetve csak a hibát önmagában nem érdemes hangoztatni sem! Ha kritizálsz, akkor mutass megoldást, feloldást, olyan „befejezést”, amiből mindenki nyerni és épülni fog!

Kérdezz! Vagyis adj esélyt arra, hogy akit megkritizálsz, kijavíthassa önmagát! Ne feledd: nem az a cél, hogy te nyerj, ő veszítsen! Hanem hogy mindketten nyerjetek! Te segítője legyél a helyes felismeréseknek, a jó megoldásoknak, amelyeket az mond ki, aki belefogott a mondanivalójába. A kérdezés és a rávezetés nagyon egyszerű, alázatos és hatékony módja a kiigazításnak, s közben segítünk abban is, hogy az illető maga jusson el a helyes végeredményre. Amit magunk tanulunk meg, sokkal maradandóbb, mint amit mások mondanak meg nekünk!

Soha ne kritizálj névtelenül! Ez tisztességtelen! Akit megkritizálsz, az vállalja a nevét, az életét, a gondolatait. Ha partnerévé akarsz válni, ezt csak ugyanígy teheted meg: önmagad nyilvános felvállalásával! Különösen az internetes blogokra jellemző a nicknevek mögé bújva mocskolódni. Talán éppen ezért annyira minősíthetetlen és olvashatatlan sok közéleti és politikai blog illetve fórum, mert „névtelenül” lehet „dumálni”, de nem biztos, hogy a valódi nevünkkel és személyazonosságunkkal is olyan nyomokat hagynánk magunk után nyilvános közösségekben, amelyeket így megtehetünk.

Végezetül az egyik kedvenc igeversem – Filippi 4:8

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!

Hallgasd meg magadat!

Sok lelkipásztor, laikus igehirdető, tanító, ifjúsági vezető szolgál akár éveken, évtizedeken keresztül anélkül, hogy meghallgatná a saját a prédikációját. Pedig tanulságos lenne…

Ezt ugye alapvetően kétféleképpen lehetne tenni. Az egyik, a könnyebb, ha készül hangfelvétel az istentiszteletekről (és egyre több helyen készül), akkor utólag visszahallgatom. A nehezebb – de hatásosabb – ha előre elprédikálom, felveszem, meghallgatom, és utána lesz valami… :-)

No de ilyet! Előre elprédikálni, elpróbálni?!?!?!

Furcsa, ha egy Petőfi versről van szó a suliban, teljesen természetes, hogy felmondjuk előtte – és persze felmondatjuk a gyerekeinkkel is. Pedig az „csak” egy felelés, „csak” egy Petőfi vers… Nem az örök élet üzenete, amelyet hirdetni olyan megtiszteltetés és felelősség, amelyről talán sokszor megfeledkezünk.

Én tanító vagyok, ez az elhívásom, az ajándékom is. Mielőtt a teológiára mentem volna, kijegyzeteltem 7000 leírt igehirdetést egy nyáron. És azóta is szinte minden nap hallgatok egy igehirdetést, tanítást valakitől. Minden tanításomat megírom, aztán újra írom, aztán megint és megint toldozgatom-foltozgatom. Elprédikálom a fürdőkádban vagy az utcán sétálva félhangosan. Aztán megint újra javítgatok rajta. Van olyan téma, amiért 12 napot böjtöltem, közben reggeltől estig csak a Bibliát olvastam és imádkoztam. És azóta is rendszeresen előveszem, és formálom, pontosítom. Van olyan tanításom, amiben szó szerint több mint 150 óra munkám van – csak amit az írásával töltöttem! És mivel alapvetően tanító jellegű a prédikációm is, sokat közülük többször is elmondok. Aztán általában visszahallgatom, és megint átjavítom.

Lehet, hogy túl körülményes vagyok?! Vagy nem vagyok eléggé „szellemi”?

Inkább csak szeretném a tőlem telhető legtöbbet Isten kezébe letenni, hogy megáldhassa. Szeretném a magam részét jól elvégezni.

Mindenestre aki még nem próbálta, annak javaslom: rendszeresen hallgassa vissza a saját prédikációit!

Íme, néhány szempont, mit érdemes figyelni:

Miről beszéltél a legtöbbet? A lényegről vagy a körítésről? Arról, amiről akartál, amiből felkészültél, vagy elkalandoztál?

Mennyire volt követhető a gondolatmenet?

Egy kívülálló mennyit értene abból, amit mondtam? Mennyire használom a kánaáni nyelvet? Mennyire beszélek bennfentesen?

Moralizálok vagy megoldást adok? A bűn vagy a kegyelem hangsúlyosabb?

Mit lehet kezdeni a prédikációmmal? Elméleti tudást osztogatok, vagy valóságos és konkrét iránymutatást és segítséget adok a hallgatóimnak? Fogalmazd meg, mik voltak azok a konkrét tanácsok, amiket a hallgatók a prédikációd után elkezdhettek cselekedni is az életükben.

Mennyire élvezetes magamat hallgatni? Vajon a hallgatóim gondolatai elkalandoznak,  vagy mindenki feszülten figyel, nehogy lemaradjon akár egyetlen fontos mondatról is?

Túl sok a sztori – vagy túl kevés? Hiányoznak a jó illusztrációk – vagy most, mikor újra meghallgatom, sokkal jobbak is eszembe jutnak?

Motiváló, bátorító a beszédstílusom? Vagy inkább monoton? Hogyan értékelem a saját előadásmódomat?

Mennyi töltelékszót használok? Gyakori az öööö-zés? Mennyire gördülékeny a beszédstílusom?

A prédikációt meghallgatva fogalmazd meg (akár írásban is), mi volt a lényege, és mire ösztönözte a hallgatókat. Mit vittek magukkal? – Ezután gondold át, hogy ez megegyezik-e azzal, ami a szándékod volt.

Tízes skálán hányasra értékelnéd a saját prédikációdat? – Ezután fogalmazd meg, mit kell másképp csinálnod, akár a felkészülésben, akár az előadásban, hogy a következő még jobb legyen.

És egy utolsó kérdés a végére (csak őszintén): a legutolsó elmondott prédikációdért mennyit imádkoztál?

Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

– beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

– de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

– és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 4. rész

III. LÉPÉS: AJÁNLATTÉTEL

Az értékesítési folyamat (leegyszerűsített változatának) harmadik lépése az ajánlattétel. Ez az a szakasz, amikor az értékesítő megfogalmazza a maga ajánlatát. Ne felejtsük: ezt hosszas előkészület előzi meg: kapcsolat- és bizalomépítés, szükségfeltárás. A jó értékesítő nem csak atr az üzenetet adja át, ami megoldásértékkel bír a hallgató számára – hanem a megfelelő időben, a megfelelő körülmények között, a megfelelő módon is teszi azt.

Mit tartalmaz a jó ajánlat?

1. A megoldást a vevő számára valóságos és fontos szükségre, kérdésre, problémára
2. Motiválást a megoldás elfogadására
3. A lehetséges kifogások kezelését
4. Az árat – a jó értékesítő az árat is eladja, nem hallgatja el, és nem csak úgy “odaveti”

Ha az értékesítési folyamatot az evangélizációhoz hasonlítjuk (!), akkor ez a szakasz maga az evangélium meghirdetése, a “döntésre hívás”. Érdemes átgondolni az ajánlattétel négy összetevőjét az evangélizációs üzeneteinkkel kapcsolatban:

1. Mennyire tartalmaz az üzenetünk valóságos megoldásokat – amelyek a hallgató valóságos kérdéseire, élethelyzetére adnak konkrét megoldást? Nagyon sokszor az evangéliumot általánosságban fogalmazzuk meg: “térj meg!”, “add át az életedet Jézusnak!”, stb. stb. De miért?! És egyáltalán mit jelentenek ezek a kifejezések?! Aki először találkozik az evangélium üzenetével, sokszor ezt nem tudja. Ráadásul néha úgy tűnik, mintha az evangélistának lenne szüksége arra, hogy a hallgatója megtérjen, hallottam én már húsz perces döntésre “hívást is”, ami már szinte lelki terrorizálása volt a hallgatóknak, mert egy evangélizáción azért ciki, ha senki nem tér meg.

Szóval én azt hiszem, az ajánlattételhez sokkal inkább személyes beszélgetések sora, intim, szinte lelkigondozói légkör szükséges, ahol a valódi élethelyzetek feltárulnak, a valódi problémák kimondásra kerülnek, és nem csupán egy általános “az Úr Jézus szeret” választ kap a kereső, hanem egy nagyon is valóságos, megoldásértékű, személyre szabott üzenetet. Valószínűleg ezért van az, hogy missziós rendezvényeken a megtérők kilencven valahány százaléka baráti beszélgetések során, személyes közösségekben tér meg, míg ez az arány a nyilvános evangélizációs alkalmakat tekintve 1% alatt van. Nyilvánosan tehát nem ezt kellene erőltetni, inkább az útkészítést. Szerintem legalábbis.

És még valami: sok istentiszteleti és evangélizációs üzenet egyáltalán nem tartalmaz megoldásokat, csak moralizálás az egész! Ebből viszont nagyon elege van az embereknek. Mintha az egyház mást se tudna, mint mások hibáival és bűneivel vagdalkozni. És nem arról van szó, hogy ne beszéljünk a bűnről – de talán nem azt kellene középpontba helyezni, hiszen mint Krisztus-centrikusak vagyunk, és nem bűn-centrikusak! Sajnos ez sokszor egyáltalán nem látszik. A prédikációk nagy része a problémával foglalkozik, és a végére jut egy kis kegyelem. Egyszer cseréljük meg, és próbáljuk ki, hogy egy 30 perces üzenetet el tudunk-e úgy mondani, hogy a bűnről, a problémákról és a negatív dolgokról nem beszélhetünk 10%-nál többet!

Szóval ne moralizáljunk – hanem megoldásokat adjunk az embereknek!

2. Motiválás

Mit jelent motiválni valakit? Bemutatni egy célt olyan módon, hogy aki hallgat bennünket, magától akarjon odáig eljutni, sőt, másokat is megfertőzzön a lelkesedése. A motiválás egy nagyon erőteljes pozitív érzelmi válasz az üzenetre, ami azonnal tettekre sarkall, változásokat idéz elő bennünk. A legtöbb igehirdetés informális – vagyis tágítja az ismereteinket, de ritkán várjuk már a végét azért, hogy rögtön hozzáláthassunk a megvalósításához! Sokszor pontosan a pozitív érzelmi válaszaink, és az abból fakadó azonnali tetteink maradnak el az igehirdetés után.

Meg kell tanulnunk motiválni az embereket! A gyülekezet tagjait is, hiszen majd minden lelkész arról panaszkodik, hogy nincs embere, akire számíthat, és a nem hívőket is motiválnunk kell, mert Jézus nem csupán információt akar adni az üdvösségről, hanem üdvözíteni akar bennünket. Ebbe viszont nagyon aktívan benne kell lennünk nekünk is!

3. A lehetséges kifogások kezelése

Ez apologetikai felkészültséget jelent, és a gyülekezet nagyon fontos feladata, hogy erre felkészítse a “szenteket”. Nagyon sokan ugyanis azért nem tesznek bizonyságot a saját környezetükben, mert nincsenek felkészülve – felkészítve – azokra a kérdésekre, amelyeket a keresők, a szeretteik, a munkatársaik feltennének nekik. Ez bizonytalanná teszi őket, a bizonytalanság pedig eltemeti a lelkesedést és a bátorságot.

A jó értékesítő ismeri a vásárlók kérdéseit, kifogásait, és tudja kezelni őket. Ez nagyon fontos, mert nem ér véget egy értékesítési folyamat azzal, hogy nincsenek válaszok. Nagyon rossz, amikor egy nem hívő sarokba szorítja a hívőt a kérdéseivel – mert az felkészületlen. Nem arról van szó, hogy nem jó hívő, csak a gyülekezete vezetői, tanítói nem készítették fel, mielőtt a csatába küldték. És az ilyen kudarcélmények ráadásul egyre ellenállóbbá teszik az embert a legközelebbi missziós felhívásokkal szemben is.

Vezetők: mielőtt misszióba küldjük az embereinket, készítsük fel őket a harcra! Ez vezetői kötelességünk!

4. Ne hallgassuk el az árat se!

Sokszor az evangélizáció elvtelen ígérgetéssé fajul a cél érdekében: térj meg, és minden rendbe jön, meggyógyulsz, visszakapod a férjed, a feleséged, elmúlik a betegséged, a depressziód, találsz párt magadnak, stb. stb.

Isten természetesen azt akarja, hogy bővölködő, vagyis gazdag és másokat is gazdagító életünk legyen – de a megtérésnek, a “kereszténységnek” ára is van. Kezdve az önmegtagadástól, a megtéréstől, a bűneinkből való megtisztulástól egészen olyan hátköznapi dolgokig, hogy adnunk kell az időnkből, a pénzünkből, néha ingyen kell dolgoznunk, olyan dolgokat kell tennünk, amit korábban sose tettünk, tanulnunk kell egy életen keresztül, stb. stb. Ezek is benne vannak a csomagban. És persze mi tudjuk, hogy ezek nagyszerű dolgok, egyáltalán nem nyomasztó terhek – de érdemes ezekről is őszintén beszélni.

Az utolsó tanácsom: beszéljünk őszintén és kérjünk elkötelezettséget! Ha az emberek meggyőződtek az értékéről annak, amit felkínáltunk, nem fognak félni az elkötelezettségektől! A mai emberek sokkal szívesebben kötelezik el magunkat a számukra értékes dolgok mellett, mint azt a keresztény vezetők feltételezik!

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 3. rész

2. A jó értékesítő azt adja, amire valóban szükség van!

Tévhit, hogy az a jó értékesítő, aki mindent rá tud dumálni az emberre! Az nem jó értékesítő, hanem elvtelen, haszonleső, gátlástalan, pénzhajhász ember, aki másokon nyerészkedik. Az igazán jó értékesítő azonban azt adja, amire valóban szüksége van a vevőnek, akkor adja, amikor valóban szüksége van rá, és úgy adja, hogy az valóban meg is érje a vásárlónak.

Miért?

Mert ha így csinálja, másodszor és sokadszor is hozzá fog jönni vásárolni, a köztük kialakult bizalom miatt.

A KULCS ezúttal a valódi szükségek betöltése. Igazából azt értékeljük, amire valóban szükségünk is van, mert általában nem céltalanul shopingolunk, szórva a pénzünket, és összevásárolva minden limlomot, ami épp utunkba kerül, hanem konkrét problémákra keresünk megoldásokat, konkrét kérdésekre keresünk válaszokat, és valós hiányokat akarunk megszünteni vagy betölteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha fáj a fejem, a lábgomba-hintőpor nem fog segíteni rajtam.

Ismerek egy nagyon jó hasonlatot a Bibliával kapcsolatban: Isten Igéje olyan, mint egy gyógyszeres doboz: mindenféle bajra megvan benne az orvosság. Azonban nagyon nem mindegy, hogy kinek mit adunk oda belőle! Mert ha valaki alacsony vérnyomással küszködik, és mi odaadjuk neki a magas vérnyomást enyhítő gyógyszert, az végzetes lehet! Pedig gyógyszer mind a kettő, és nem a hatóanyagokban van a hiba – hanem mi nem csináltuk jól a dolgunkat!

Sokszor ez hibádzik az igehirdetésekben, a missziómunkában is. Jön valaki a konkrét bajával – de mi nem ismerjük annyira se a beteget, se a tüneteket, se a gyógyszert, hogy konkrét diagnózist állítsunk fel és valóban hatásos terápiában részesítsük, ennyire komolyan nem is akarunk “szakérteni” hozzá, inkább odalökjük neki az egész gyógyszeresdobozt, mondván, ebben minden megvan, ami az egészséghez kell, csak higgy, imádkozz, és válogass közülük!És ha gyógyszermérgezést kap, legfeljebb megvonjuk a vállunkat, hogy valami bűn volt még az életében, nem is tért meg igazán, vagy visszahúzta a világ meg a Sátán együtt.

Szóval ha az embernek odaadják a gyógyszeresdoboz kulcsát, hogy azzal életeket mentsen, akkor bizony kötelessége iszonyúan jól értenie hozzá, különben tékozolja az orvosságot és hús-vér emberek életével hazárdírozik. És az ő szerepe nem a gyógyítás, mert azt a hatóanyag végzi, a felelőssége mégis óriási.

Én így látom a ránk bízott missziót! A hatóanyag Isten Krisztusban megjelent kegyelme, amely mindenkit képes meggyógyítani. De ezt a gyógyszert el kell juttatni a betegekhez, jó időben, helyes módon, helyes dózisban, helyes adagolásban, akkor, amikor szüksége van rá, amikor készen áll a gyógykezelésre.

A mai ember számára az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy elfogadja az evangéliumot éppen az, hogy egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy egyáltalán szüksége van rá. Mert az évszázadok alatt az evangélium erejéből vallások és felekezetek, illetve azok egymás elleni acsarkodásai, intézmények és ideológiák, izmusok váltak. Másrészről pedig az emberek nagyon is valós szükségeik betöltését egyáltalán nem várják vagy remélik pont az egyház által betölteni. Még az olyan szükségeket sem, mint a közösség utáni vágy!

Szóval a jó értékesítő tudja, mire van szüksége annak, aki épp vele szemben áll, és azt adja neki. Pontosan azt. De honnan tudja? Onnan, hogy kutat, elemez, hallgat, és nagyon figyel minden kimondott szóra. Hogy őszintén érdeklődik, mert őszintén segíteni akar, nem rátukmálni egy idegenre egy számára haszontalan kacatot.

Mi keresztények viszonylag jók vagyunk abban, hogy Istenre figyeljünk – de meg kell tanulnunk újra a környezetünkben élő emberekre is ugyanúgy figyelni. Mert ők nem az ellenségeink, nem a “bűnös világ”, ahogyan olyan sok hívő leegyszerűsíti az emberiség 98%-át, hanem azok az emberek, akiket Krisztus ugyanúgy szeret ebben a pillanatban is, mint minket! Ha végre meghallanánk a sóhajaikat, a kéréseiket, a kérdéseiket, a vágyaikat, hirtelen lenne mit mondani nekik az általános és formális hittételeken túl is!

A jó értékesítő valós szükségleteket tölt be, nem placebót osztogat az utcán minden járókelőnek, hanem pontosan azt a módját adja a gyógyulásnak, amire a betegnek éppen szüksége van. Olyan módon adja, ahogyan szükség van rá. Ott adja, ahol szükség van rá.

Összegezve: az értékesítési szemlélet középpontjában nem a termék áll (minden tévhit ellenére) – hanem a vevő kiszolgálása és elégedettsége! Vagyis az egyház nem önmagáért, a liturgiájáért, az intézményeiért vagy kereteiért létezik, hanem azokért az emberekért, akiket Jézus Krisztus a Szentlélek által rajtunk keresztül akar személyesen megszólítani és szolgálni!

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Olyan igehirdetéseket, amelyek valódi válaszokat tartalmaznak a konkrét hallgatók valóságos kérdéseire és problémáira
– Olyan gyülekezeti alkalmakat, amelyek valós megoldásokat adnak és tanítanak azokban a konkrét élethelyzetekben, amelyekben az emberek élnek
– Olyan közösséget, ahol nem kell szerepeket játszani, ahol nem akarnak uniformizálni, de ahol nem is hagynak változatlanul, “formálatlanul”
– Olyan evangélizációkat, missziós programokat, amelyek Jézus szabadítását nem csupán elméletben mutatják be, hanem kézzelfoghatóan, és a közérzet, az egészség, a jellem és az életmód valóságos megváltozásában, javulásában is igazolható
– A Szentlélek valóságos jelenlétét a keresztény embereken keresztül a közéletben, a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a kultúrában, a médiában, az élet minden területén

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 2. rész

Mit csinál egy értékesítő?

Nagyon leegyszerűsítve négy dolgot tesz – ezeket naponta fogom kibontani, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú és tömény a válaszom:

1. KAPCSOLATOKAT ÉPÍT

Ezt hívják ügyfélbővítésnek is. Felkutatja a potenciális vevőket, felveszi velük a kapcsolatot, vagy ő megy el hozzájuk, vagy ráveszi őket valahogy, hogy ők jöjjenek el a mintaboltba, a tárgyalóterembe, akárhová.
Ha nincsenek kapcsolatok, nincs értékesítés se. Ha nincs kinek eladni, akkor hiába lenne mit eladni, semmiféle üzlet nem fog megköttetni.

A kapcsolatépítés ráadásul nem csupán nevek és telefonszámok, email címek begyűjtését jelenti, hanem egyúttal a bizalom felépítését is. A „hideg címek” nem sokat érnek – az értékesítőknek bizalmi kapcsolatokra van szükségük, minőségi kapcsolatokra, mert egy jó értékesítő soha nem rohanja le a termékével a vevőt, hiszen nem az a célja, hogy egyszer rátukmáljon valamit, hanem az, hogy hosszú távú törzsvásárló, kliens váljon belőle, aki hűséges marad a termékhez és a márkához.

Az igehirdető is értékesítő – bár az üzenete ingyenes, a célja mégis az, hogy átadja, célba juttassa, értékesítse – hiszen értéket képvisel. De mit ér egy igehirdetés hallgatók nélkül?!

Az igehirdetők feladata is a kapcsolatépítésnél kezdődik. Nagyon sok igehirdető szava válik súlytalanná pont azért, mert a hallgatók közül senki nincs, aki miatta lenne ott. A hívogatás, a misszió a gyülekezeti tagok feladata. Meg is kapják sokszor a szószékről is: „még jobban missziózzatok, mert ez nem elég!” De aki mondja, nagyon ritkán teszi meg, amit a gyülekezetétől elvár. Az igehirdetőnek kell először és a legtöbb bizalmi kapcsolatot behoznia a gyülekezetbe, ezzel is bemutatva, példát adva a többieknek arra, hogyan kell hívogatni, barátokat szerezni!

A legtöbb gyülekezetben ott van a „termék”, az evangélium, az Istennel való közösség „ajánlata” – csak épp nincsenek potenciális vevők. A „cég” munkatársai ülnek a padokban, ők hallgatják hétről-hétre a „termékbemutatót” – csak potenciális vevőket felejtettek el meghívni! És csodálkozunk, miért szorul ki a „márka” a piacról! Félek, hogy nagyon sok gyülekezetben vált öncélúvá az igehirdetés: csak azért mondjuk hétről-hétre, mert nekünk annyira tetszik a saját termékünk – de nincs senki, akinek kellene. Márpedig Jézus a mennybemenetele előtt nem a „nagy összegyülekezési parancsot” hagyta ránk, hanem a nagy misszióparancsot, aminek a lényege az, hogy az evangéliumot juttassuk el azokhoz, akik még nem ismerik. Vagyis építsünk kapcsolatokat, olyan minőségi kapcsolatokat, amelyeken keresztül értékké lehet tenni az emberek számára Isten megoldását az életükre, és a tőlünk telhető legtöbbet tegyük meg azért, hogy megértsék és elfogadják.

Hogyan tud az igehirdető kapcsolatokat gyűjteni?

Erre a válasz kettős.

Először is ugyanúgy, mint mindenki más is a gyülekezetben: az igehirdető is épít baráti kapcsolatokat nem hívőkkel, időt tölt velük, emberekbe invesztál, és meghívja őket a gyülekezetbe. Megteszi ő is, sőt, először ő azt, amire a szószékről másokat buzdít! Az igehirdetők túl sokszor prédikálnak MÁSOK ismerőseinek – mert nekik nincsenek ott az ismerőseik, mert nincsenek is ismerőseik a gyülekezeti tagjaikon kívül. Azoknak prédikál, akiket a többiek hívtak el. Legyen az első kitűzött cél az, hogy minden evangélizáción, istentiszteleten üljenek ott olyan nem hívő, „potenciális vevők” is, akiket az igehirdető hívott el!

Másodszor pedig legyen olyan jó az igehirdetés, aminek híre megy! Mert tagadhatjuk, ha akarjuk, de az igazság az, hogy vannak igehirdetők, akiket sokan hallgatnak szívesen, míg másokat nem. Ez van, akár tetszik, akár nem. És lehet okokat keresni, hogy jobban felkészül, jobb szónok, többet imádkozik, áldottabb, stb. stb. Mindegy mi az oka, azt kell nekünk is megvalósítanunk. Mert nem hiszem, hogy Isten lenne a felelős azért, hogy egyesek prédikációi a saját gyülekezeti tagjaikat is untatják, míg másokét százak és ezrek töltik le az internetről. Vegyük végre tudomásul, hogy ez elsősorban rajtunk múlik! Nem Isten felelős azért, hogy nincsen következménye az igehirdetéseinknek, a missziómunkánknak! Isten a „termék” működéséért vállalt garanciát – az evangélium valóban az, amit róla a Bibliában megtalálunk – de eladnunk nekünk kell! Isten nem fogja helyettünk jól értékesíteni – mert ezt ránk bízta! És hihetetlen szenvedéllyel szeretnék a keresztények lerázni magukról ezt a felelősséget, de sajnos nem lehet, és nem is érdemes! Jézus jelenleg nincs a földön, hogy hirdesse az evangéliumot, a Szentlélek pedig nem azért küldetett, hogy helyettünk dolgozzon, hanem hogy támogasson bennünket a küldetésünk beteljesítésében. Ez most a mi feladatunk – a mi felelősségünk és a mi lehetőségünk. Éljünk vele jól, és tegyük meg a legtöbbet, amit tehetünk!

(Holnap jön a folytatás)

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 1. rész

Sokszor beszélgetünk arról a képzéseinken, hogy az igehirdetőkből mennyire hiányzik az értékesítési szemlélet. Mit csinál egy értékesítő? Eladja a terméket. Ezért fizetik, ez a munkája, jó esetben ez a szenvedélye és a tehetsége is. Ha a vevők vásárolnak tőle, akkor jó értékesítő. Ha nem, akkor rossz.

Az igehirdetők is értékesítők. Isten üzenetét értékesítik. Ez a dolguk. Ez az elhívásuk. Ez a felelősségük. Ha értékesíteni tudják az üzeneteket, és a „vevők” szívesen jönnek hozzájuk gondolatokat, üzeneteket „vásárolni”, ha jó „üzletnek” tartják, hogy fizessenek az idejükkel és figyelmükkel a prédikációért, ha elégedettek és másoknak is tovább ajánlják az igehirdetőt, ha fel is használják a „megvett”, átvett üzeneteket – akkor az igehirdető jó üzenet-értékesítő. Vagyis jól végzi a dolgát. Ha viszont a vevők nem vásárolnak tőle üzeneteket, ha nem képes új vevőket toborozni, ha nem nő a „vásárlóbázisa”, vagy ha a megvett üzenetek a „vásárlást” követően nem kerülnek felhasználásra – akkor nem jó értékesítő, és rosszul végzik a dolgát.

Néha az az érzésem, hogy vannak igehirdetők, akiket nem mindig érdekel az, hogy mi lesz az üzenettel, amit átadnak. Olyanok, mint a az a boltos, aki kirakja a portékáját a kirakatba, beül a kassza mögé, és várja, hogy aki valamit akar, az jöjjön be és vegye meg. Majd a vásárló töri magát, ha vásárolni akar. Vagy olyanok, mint azok az értékesítők, akiket órabérben fizetnek – nem teljesítmény alapján, jutalékkal. Mert akkor nagyon nem lenne mindegy, hogy mennyire hatékony az, amit csinál. Mintha kiveszett volna belőlük a győzni akarás. Mintha már nem hinnének abban, hogy egyáltalán győzhetnek. Mintha már nem is a győzelem lenne a fontos, megelégednek a részvétellel.

A keresztények nagyon kényelmes helyzetben vannak: megteologizálják, hogy miért nem lehet mérni az eredményeiket, miért nem lehet számon kérni az eredménytelenséget. Nem számítanak a számok, az áldás nem a létszámban mérhető, és nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Különben is Istennek fognak elszámolni. Egy vezetőt számon lehet kérni, ha elbukik – de nem lehet számon kérni, ha alapvetően rendben van körülötte minden, csak épp nem hatékony, amit csinál. Ha nem növekedik a gyülekezete, ha nincsenek megtérések, ha éveken keresztül mindig ugyanazok hallgatják a prédikációit, ha nincsen látható változás vagy növekedés. Ilyen sehol másutt nincs a világon, csak az egyházban. És nem biztos, hogy ez helyes. Vagy biblikus.

Az igehirdető Isten sáfára. Isten perceket, órákat bíz rá, évente talán több százat és több ezret, hogy érintse meg az emberek szívét, formálja át a sorsukat, mentse meg az életüket. És Jézus példázatában az a sáfár, aki ugyan rosszat nem tett, „csak” megőrizte, amit kapott, „csak” nem volt hatékony, „csak” nem tudott eredményeket felmutatni, az „gonosz szolga” volt.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az igehirdetők legyenek teljesítményközpontúak… mondanám, ha politikailag korrekt akarnék lenni, ha a szimpátiára törekednék. DE, AZT JELENTI! Láthatatlan gyümölcsök ugyanis nincsenek, sem az életben, sem a Bibliában! Az eredmények nélküli szolgálat nem biblikus! A megtérések nélküli gyülekezet nem biblikus! A következmények nélküli igehirdetés nem biblikus. Ezt nem lehet kimagyarázni! És ne akarjuk se a Szentlélekre, se a bűnös és megtérni nem akaró emberekre kenni a felelősséget, mert ez a miénk! Ne legyetek sokan tanítók… hát ezért ne!  Mert az felelősség!

Tudom, hogy ez kemény beszéd. De minek kell történnie ahhoz, hogy végre a keresztény szószékeken hangozzanak el a legütősebb, legjobban összeállított, legjobban átadott, a legtartalmasabb, a legmotiválóbb, a leginkább életeket formálóbb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb üzenetek?!

Vagy nem ez lenne méltó az evangéliumhoz?

Vagy nem erre lenne szüksége a pokol felé menetelő embertársainknak?!

Minden egyes igehirdetés, istentiszteleti alkalom, evangélizáció TÉTJE a hallgatóink élete, sorsa, boldogsága, örök élete! Ki az, aki meg meri tenni, hogy nem veszi ezt komolyan?! Hiszen ez Jézus életének és váltsághalálának a profitja. Ennek a profitnak a  növelését bízta ránk. De ha mi nem termelünk profitot, akkor rosszul végezzük a dolgunkat!

Bocsánat, ha túl kemény az üzenet. De szeretném áttörni a közönyt, a kommunikációs zajt, a jóléti kereszténység burkát, ami körülvesz bennünket. Mert körülöttünk emberek kárhoznak el!