Bejegyzés

Beszéljük meg a szavazást: van-e összefüggés…?

Van összefüggés a gyülekezet létszámbeli növekedése
és a lelki egészsége között?

Érdekes volt a szavazás menete – még ha nem is túl nagy szavazói létszámról van szó. (Gyorsan beszúrom: köszönöm minden vélemény-nyilvánítónak a részvételt!!!)

Eleinte folyamatosan nőtt az egyértelmű igen szavazatok száma, majd egy ponton szinte megállt, és a „nem egyértelmű” szavazatok végül is átvették a vezetést.

Szóval jelenleg, 34 szavazatnál egyelőre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel szavazni erre a kérdésre.

Szeretném hívni azokat, akik szavaztak, hogy beszéljük meg az eredményt – illetve a válaszokat.

Vitanyitó és gondolatébresztő „pozícióból” kezdem én:

Azért szavaztam igennel, mert ezt látom biblikus válasznak. Az Online Bibliaiskola tananyagában van egy teljes rész a „növekedés törvényének” szentelve, de ez több mint 10 A4-es oldal sűrűn teleírva, ezt nem tudom egy blogpostba bemásolni. Csak pár igevers ebből az anyagból, nagyon vázlatosan (az online biblaiskola pedig hamarosan elérhető lesz!):

Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között. Máté 13:31-32

Az egyház – és a gyülekezet – a „mennyek országa földi megnyilvánulása, mióta Jézus felment az Atya jobbjára. Bennünket „hagyott itt”, hogy megjelenítsük, képviseljük az Atyát, hogy folytassuk és beteljesítsük az ő (Jézus) munkáját. Tehát a „mennyek országa” az Isten fennhatósága, uralma és munkája ebben a világban. Erre pedig a növekedés a jellemző!

Amikor valaki hallja a mennyek országának igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Máté 13:19-től.

Ugyanez az alapelv személyes szinten:

Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet. Sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból lesz első. Máté 10:29-31

Muszáj, hogy legyen növekedés, mert ez Isten törvényszerűsége – akkor is, ha a növekedés nem „vegytiszta”. Reális Istenünk van, aki ezt is jól tudja:

Hasonló a mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a szántóföldjébe. De amíg az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a zöld vetés szárba szökött, és már magot hozott, megmutatkozott a konkoly is. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és azt kérdezték tőle: Uram, ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnan van akkor benne a konkoly? Ellenség tette ezt! – felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: Akarod-e, hogy kimenjünk, és összeszedjük a konkolyt? Ő azonban így válaszolt: Nem, mert amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig, és az aratás idején megmondom az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok be csűrömbe.” Máté 13:24-30

 

A növekedés eszközei mi vagyunk:

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. 1Korintus 3,6-7

 

A növekedés fix pont – a vita arról szólt, hogy milyen eszközön keresztül történik. Pál ezt a kérdést zárja le azzal, hogy a növekedés mindig Isten munkája.

És itt már egyre konkrétabban haladunk az egyház felé – Efézus 4:16:

Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Vajon „minőségbeli” vagy „számbeli” növekedésről van szó? Mert ez az alapvető kérdés.

Nyilván a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. De éppen ebben van a megoldás: a KETTŐT NEM LEHET ELVÁLASZTANI EGYMÁSTÓL! Vagyis nincs minőségbeli növekedés számbeli növekedés nélkül! Minél „jobb” hívők vagyunk, annál több ember számára lesz vonzó Krisztus követése a környezetünkben, annál több ember felé szolgálunk… vagy nem?! A tanítvánnyá érés lényege az evangélium megosztása – az nem valamiféle öncélú személyiségfejlesztési gyakorlat!!!

A legfontosabb kérdés: MI A CÉLJA az egyháznak? A gyülekezeteknek?

Jézus misszióparancsa az evangélizálásról és tanítvánnyá tételről szól – vagyis az emberek megmentéséről! „Menjetek, tegyetek tanítvánnyá…” – ez bizony létszám-növelésről szól! Szerintem sehogy máshogy nem lehet értelmezni.

Sajnos az egyház leszokott erről – vagy nem szokott hozzá. Nem a misszióért, az emberek megmentéséért élünk – hanem önmagunk fenntartásáért. Nem az emberek megmentése a cél, hanem az intézmény-rendszer fenntartása és kiszolgálása. A pénzünk, energiánk, időnk nagy részét adminisztrálásba, intézmény-fenntartásba, épület-karbantartásra, befelé forduló, önmagunknak szóló szolgálatokba öljük – és gyakran a szomszédainkat sem ismerjük, és talán még soha nem tettünk bizonyságot nekik arról a Jézusról, aki nélkül rájuk a kárhozat vár (illetve már most abban élnek).

FONTOS: az egész téma a GYÜLEKEZET növekedéséről szól – tehát nem az egyes keresztényről! Mert az teljesen jogos, hogy a gyülekezetben nem mindenki evangélista. Egy test vagyunk, és vannak olyan „testrészek”, akiknek a szolgálata háttérszolgálat, nem fog mindenki megtéréseket „levezényelni”. De a gyülekezetnek együtt igenis megtérések eszközévé kell válnia! Én ezt látom biblikus modellnek.

Csak egy utolsó gondolat ezzel kapcsolatban, szintén egy igeszakasz kapcsán az Újszövetségből – ami az én szemléletemet az éltem egy pontján alapjaiban változtatta meg:

A tálentumok példázatában Jézus annak a szolgának, aki „csak” megtartotta azt, amije volt, azt mondta: „gonosz szolga…!” Mert Isten országába nem fér bele a növekedés elmaradása!

Az apostolok cselekedeteiben folyamatosan visszhangzik egy mondat-részlet: „…nőtt a tanítványok száma…”

Félek, hogy a „nem egyértelmű” válaszok mögött a gyakorlati tapasztalat áll – és nem a Biblia. A szomorú valóság áll – a bibliai lehetőségek helyett. Mert sajnos tényleg nemigen nőnek a gyülekezeteink. Ez tény. És persze nem szeretnénk rosszul érezni magunkat emiatt. Lehet ráfogni a kultúrára, a korra, a végidőkre, a „talál-e hitet az emberfia azokban az időkben”igeversekre (amik szerintem nem egészen erről a kérdésről szólnak)– valahogy megmagyarázni, elsősorban magunknak, hogy miért is nem térnek meg az emberek a környezetünkben, a gyülekezeteinkben.

Ahogy nézem a világmissziót, akár az afrikai, ázsiai ébredéseket, akár az észak-amerikai kultúra-centrikus gyülekezeteket – akik misszió-központú keresztény életet élnek, növekednek. Másképpen fogalmazva AZOK NÖVEKEDNEK MEGTÉRŐKKAL, akik kifejezetten és erőteljesen missziós, evangélizációs jellegű kegyességet és kereszténységet élnek meg. Ahol a gyülekezet tagjai hirdetik az evangéliumot a munkatársaiknak, a szomszédaiknak, a környezetükben, és ahol a megtérőket erre tanítják, felhatalmazzák és visszaküldik a „világba”, hogy ők is hirdessék tovább az embereknek az evangéliumot.

Sokat tudnék erről írni, majd az online bibliasuliban „kiélem” magam – addig is várom a véleményeteket!

Győzzetek meg, hogy létszámbeli növekedés nélkül – azaz megtérők nélkül is – lehet egészséges, biblikus egy keresztény, krisztusi gyülekezet!

Természetesen ezzel nem akarom elítélni azokat, akik így szavaztak, inkább szeretném megérteni, miért gondolják így – és szeretném motiválni, bátorítani a missziót, ami mindig az emberek megtérését jelenti.

És csak egy leges-legutolsó idézet, ha jól emlékszem Spurgeontól (majd megkeresem a pontos forrást):

„Ha egy gyülekezet hirdeti az evangéliumot, és az emberek megtérnek, akkor Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében. Ha azonban minden mást csinál, de az evangéliumot nem hirdeti, és nem térnek meg az emberek, akkor a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.”

SZÓLJ HOZZÁ!

Felekezetesdi

A felekezetiség egyfajta identitást jelent illetve hordoz. A felekezeti identitásnak alapvetően két pillére van: a(egyház)történelmi múlt és a kegyességi tradíciók, valamint a meglévő intézményrendszer és szervezeti struktúra. Mindkettő egyszerre segít és akadályoz, levesz rólunk terheket, másutt viszont éppen ránk rak. Segít, mert gyökereket és kereteket ad, valamint képviseletet, közösséget, infrastruktúrális és szervezeti hátteret – ugyanakkor pont ugyanezek merevvé is tesznek. Olyasmi ez, mintha összehasonlítanánk egy kis motorcsónakot és egy lomha tankerhajót. A tankerrel messzebb lehet jutni, nagyobb a hordozóképessége, a vízkiszorítása, több ember fér el rajta – de lassan reagál, lassan halad, lomha, és sokkal több a baj vele. A motorcsónak gyors, mozgékony, de nem hosszú távra tervezték, és nincs túl nagy szállítókapacitása sem.

A felekezetekkel kapcsolatban két jelenség erősödik az egyházban.
Az egyik, hogy kezdik elveszíteni a jelentőségüket mind befelé, a gyülekezeteik felé, mind kifelé, a nem keresztények felé. Ez viszonylag új jelenség, a posztkeresztény kor hozta magával, illetve nálunk a rendszerváltozás utáni „felekezet-csinálási” őrület, amikor mindenki saját egyházat hozhatott létre. Lett is vagy háromszáz, néhány év alatt.

celcsoport3

A „befelé” irányuló felekezeti krízis azt jelenti, hogy a kegyességi és regionális kapcsolatok erősödnek, a felekezetiek pedig a hivatalos és szervezeti kategóriába tolódnak át. Amúgy is túl sok a belviszály majd minden protestáns felekezetben, amikbe a gyülekezetek sok helyen már belefásultak, és az életkapcsolataik elsősorban azokkal erősödnek, akikkel egy életközösségben élnek (regionálisan), illetve akikkel hasonló módon élik meg a kereszténységüket (kegyességileg) – és ez egyáltalán nem biztos, hogy a felekezeten belül lesz. Egyre inkább nő a jelentősége a pásztorköröknek, a különböző kegyességi, megújulási mozgalmaknak, az egyes gyülekezetek által szervezett közös evangélizációknak, dicsőítő alkalmaknak, programoknak – és ezek egyre kevésbé a felekezeten belülre szólnak már.

Kifelé, a nem hívők felé a felekezetiség eleve kellemetlen téma. A nem hívők szemében az egyik állandó „botránykő” éppen a felekezetek egymással szembeni ellenségeskedése, ami a szemükben eleve hitelteleníti őket. A másik, hogy nem felekezetre, hanem egyrészt Istenre, Krisztusra van szükségük az embereknek, másrészt egy konkrét helyi közösségre, ahová bekacsolódhatnak. Nem történelmi múltra, tradíciókra vagy szervezeti hierarchiára, egyházi „funkcionáriusokkal”. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Ezért tűnik úgy, hogy jelenleg motorcsónakkal könnyebb missziózni, mint tankerrel…

A másik nagy problémahalmaz a felekezetesdivel jelenleg még mindig az, hogy sokkal inkább egymással háborúznak, minthogy egymással vállvetve küzdenének azért, hogy a világ jobb legyen, és minél többen megtérjenek. Erre céloztam az előbb is, hogy ezt (sajnos) látja ám mindenki, a „világ” sem vak! Felekezetek és kegyességek, teológiák háborúznak egymással, és mi már régen nem a nem test és vér elleni, hanem csak a testvér elleni csatákban harcolunk és vérzünk el. Valószínűleg sokkal többen esnek ki a gyülekezetekből a saját testvéreik, merev tradícióik, vezetőik és a gyülekezetei problémáik miatt, mint „világi” és „bűnös” kísértések miatt!

Amit mindenképpen még meg akartam jegyezni: világviszonylatban elkezdődött egy olyan jelenség, hogy a felekezetek nekikezdtek újraértékelni és újradefiniálni magukat. Nem másik identitást keresnek, hanem inkább a helyüket a világban. Mert elkezdik belátni, hogy a mai korban nem maradhatunk merevek, lassúak, nem reagálhatunk a változásokra lomhán és késve, és le kell vetnünk minden olyan terhet, amit csak kötelességtudatból, megszokásból vagy valamiféle felekezeti elvárásból hordoztunk eddig – de GÁTOLTAK a misszióban, a közösség építésében, a kortársaink elérésében. Én hiszek abban, hogy van létjogosultsága a „felekezeteknek”, mert a tradíciók és a szervezeti háttér szükséges és jó – ha jól működik. Ha nem, akkor pedig nem kidobni kell, hanem megjavítani.

A testvér elleni háborúskodásból pedig meg kell térnünk. Nincs mese, ez bűn, és amíg nem hagyjuk abba, addig nem lesz ébredés – bármit is értsünk ez alatt!

Read more

A tanítványság újragondolása

discipleship

Megint statisztika… nem a számokban van az igazság, de a számok azért visszajeleznek valamit az igazságból. Brad Waggoner The Shape of Faith to Come című könyvéből pár (amerikai) adat (mit csináljak, ha nincsenek magyar adatok – bár nem hiszem, hogy túl nagyok lennének az eltérések ezekben a kérdésekben):

1.) A rendszeres gyülekezetlátogató (!) protestáns hívőknek mindössze 16%-a olvassa minden nap a Bibliát. A „kemény maghoz” hozzájön még 20%, akik „hetente pár alkalommal” veszik elő a Szentírást.

2.) 23%-uk tartja általános érvényűen igaznak az életére nézve ezt az állítást: „Ha szembesülök azzal, hogy valamely döntésem, tettem vagy személyiségjegyem ellentétes Isten Igéjével, és bűnös Isten szemében, akkor mindent kész vagyok megtenni, hogy megváltoztassam azt, vagy magam megváltozzak.”

3.) Az evangéliumi hívőknek mindössze 29%-a osztotta meg a hitét és a bizonyságtételét legalább egyetlen emberrel! Tehát hat hónap alatt egy bizonyságtétel: kevesebb, mint harmada a hívőknek!
Az ilyen számokon elgondolkodva már nincs is miért csodálkozni azon, hogy nincsenek ébredések – sőt, sokkal inkább csak a széthullás, a háttérbe szorulás vagy a közöny növekszik. Nem is kell ehhez a Sátán, az Antikrisztus, az utolsó időkkel is ráérünk még, bőven elég a saját magunk kihűlt, szenvedély nélküli rutin-kereszténysége.

Az ilyen egyház már veszélytelen. Lehet múzeum, kirakat, idősek klubja vagy épp zárt szubkultúra – de már nem az,a minek lennie kellene.

És még egy elgondolkodtató dolog ebből a könyvből: a hívők 55%-a vallotta azt, hogy lelkileg növekedett az elmúlt egy esztendő alatt a hitében és a szolgálataiban. Ez már önmagában is sokat mondó, de a csattanó mégsem ez. „Statisztikailag mérhető módon” (és tudom, ezt most lehet vitatni) mindössze 3,5% (!) a valóságosan látható, igazolt és valóságos növekedés. Vagyis ez azt jelenti, hogy 100 gyülekezeti tagból 55 azt mondja magáról, hogy lelkileg jól van, sőt, növekedett is – valójában mindössze 3-4 emberen látszik, hogy most előbbre járnak a hitükben és a szolgálatukban, mint egy évvel korábban. A maradék 51 „beképzeli magának” a növekedés – vagyis azt hiszi, hogy amit átél, az a lelki-szellemi növekedés.

Még egyszer mondom, nem a számokban hiszek. De az arányok elgondolkodtatóak – mert némi igazságtartalom csak van bennük. Önvizsgálatra késztetnek. És annak az átgondolására, hogy mit is jelent tanítványnak lenni és tanítványként élni. Mert szörnyű lenne, ha az utunk végén kellene rájönnünk, hogy egész végig csak a garázsban berregtünk, rángattuk a kormányt – de voltaképpen ki se álltunk az utcára – az egészet csak „beképzeltük” – vagy eljátszottuk. És lehet, hogy nagyon beleéltük magunkat közben, de ez mégiscsak berregés volt – nem haladás.

Read more