Bejegyzés

Az elköteleződés feltételei

A hétvégén egy budapesti gyülekezettel dolgoztunk együtt a lelkimunkások továbbképzésén és a gyülekezeten belüli elköteleződés elősegítésén. A képzési anyagból egyetlen listát hadd emeljek ki – remélhetőleg még ezévben ennek a témakörnek is elkészül az írott tréninganyaga:

Mire van szükség ahhoz, hogy egy (önkéntes) munkatárs elkötelezze magát a gyülekezete, szervezete felé?

Mielőtt belekezdenék a felsorolásba, egy gondolat: az alábbi lista egy hat éven át, kétszázezer munkatárssal készült felmérés és interjúsorozat eredményén alapszik. Ugyan a kutatás “világi” környezetben készült, például a pénz mégsincs a motiváló tényezők között, mert nem került be a válaszadók prioritásai közé – még a profitszektorban sem. Első pillantásra talán furcsa ez az eredmény, azonban aki mélyebben foglalkozik a vezetés- és szervezetfejlesztés 2005-2010 után trendjeivel és változásaival, annak nem meglepő, hogy nem a pénz a legfontosabb motiváló tényező. Átgondolva és átdolgozva a kutatási eredményeket illetve a listát, úgy gondolom, mint sok más szervezeti törvényszerűség, az elköteleződés ezen feltételrendszere is univerzális, mivel a gyülekezet is egy meghatározott cél elérésére szerveződött közösség és szervezet, amelyben sok (ha nem is minden) alapelv hasonlóan működik, mint egy nonprofit szervezetnél vagy munkahelyen. Ezt megerősítette egyébként a szombati gyülekezeti képzésünk is.

Jöjjön tehát a lista – bővebb magyarázatok nélkül tizenhárom olyan állítás, amelyek az elkötelezett önkéntesekre és munkatársakra jellemzők egy gyülekezetben. Az elköteleződés szintje annál magasabb, minél több állítással egyet tudunk érteni. S még valami: aki nem szolgál a gyülekezetében, aki csak hétvégi vagy fogyasztói keresztény, annak ez a lista nem fog sokat jelenteni, mert ő még nincs az elkötelezettség azon szintjén, hogy azt érdemben mérni lehessen. Ő még csak lelki csecsemő, akinek tejre és lelki bébitápszerre van szüksége, de a kemény eledelt, az elkötelezett szolgálatot még nem bírja. Ez tehát a lelkileg érett hívőkre vonatkozó lista, az ő elkötelezettségüket méri és inspirálja:

1.) Tudom mit vár tőlem Krisztus – és mit várnak tőlem a vezetőim. Vannak előttem inspiráló célok a gyülekezetben, amelyek kihívást is jelentenek, s amelyek elérése révén valóságosan is fejlődhet a hitéletem és a szolgálatom.

2.) Rendelkezem mindennel, ami az előttem lévő célok, a rám bízott feladatok és szolgálatok elvégzéséhez szükséges: megfelelő felkészítéssel, felhatalmazással, anyagiakkal és eszközökkel, idővel, bizalommal a vezetőim, a munkatársaim és a szolgálatom alanyai részéről egyaránt. Van letisztázott feladatleírásom, és a szolgálatomat támogató és ellenőrző mentorom és “felettesem”.

3.) Megvan a lehetőségem a gyülekezetemben arra, hogy azt csináljam, amihez tehetségem van, amiben a legjobb  vagyok, s amit a legjobban szeretek. A gyülekezetem és a vezetőim ismerik az erősségeimet, tálentumaimat és ajándékaimat, és olyan szolgálatot adtak, amelyben kamatoztathatom mindezeket.

4.) Az elmúlt hónapban volt olyan gyülekezeti vezető, aki elismerte a szolgálatomat és megdicsért.

5.) Van olyan testvérem vagy vezetőm a gyülekezetben, aki ösztönzi és inspirálja a fejlődésemet a személyes hitéletemben és a szolgálatomban egyaránt.

6.) Van olyan vezetőm a gyülekezetben, aki törődik velem, mint emberrel (nem csak mint “testvérrel” vagy szolgálóval).

7.) Számít a véleményem, meghallgatják az ötleteimet és javaslataimat, komolyan veszik a kéréseimet és kritikáimat, bevonnak (az engem is érintő) döntésekbe.

8.) A gyülekezetem és a vezetőim éreztetik velem, hogy fontos vagyok számukra, és kifejezik felém a támogatásukat, hálájukat és megbecsülésüket.

9.) A vezetőim és a szolgáló társaim is elkötelezettek a magas minőség felé minden területen. Ha rájuk nézek, azt látom, hogy ugyanannyira komolyan veszik a szolgálatukat, mint ahogy azt tőlem elvárják.

10.) Legalább egy igazán jó barátom, vagyis a legjobb barátaim egyike a gyülekezetem tagja – vagy mi több, együtt is szolgálunk.

11.) Az elmúlt hat hónapban gyülekezetem vezetősége személyes megbeszélés során részletesen kiértékelte a szolgálatomat és a fejlődésemet.

12.) Kapok lehetőséget, időt, javaslatokat, biztatást és támogatást a vezetőimtől arra, hogy továbbképezzem magam a saját szolgálati területemen.

13.) A gyülekezetben végzett szolgálatom ösztönzi és támogatja a családi életemet, a szeretteimmel tölthető minőségi időt. A szolgálatom kiegyensúlyozottá és boldogabb emberré tesz.

Ne feledjük: ezek nem tanácsok, hanem visszajelzések, amelyeket elkötelezett munkatársak fogalmaztak meg az elköteleződésük okaiként.

Vezetőként az a feladatunk és felelősségünk, hogy olyan közeget, szolgálati és munkatársi kultúrát teremtsünk a gyülekezetben, amelyben e lista minél több állítása igaz lehet. Tűzzük ki gyülekezetépítési célunkként, hogy munkatársaink pontról-pontra kipipálhassák mind a tizenhárom állítást, s elmondhassuk: igazán elkötelezett emberekkel építhetjük együtt az Isten országát.

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 1. rész

Tudom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik, ha a gyülekezeti élet és a gazdaság, a politika vagy a kultúra között húzok párhuzamokat, mondván, hogy az egyház “teljesen más”, pedig ha nyilván nem is mindenben, de sok dologban igenis vannak átfedések, és bizony mi, keresztények is sokat tanulhatunk akár a nem keresztény, nem teológiai törvényszerűségekből, gyakorlatokból és trendekből.

A hvg.hu-n a napokban megjelent egy cikk, amelyben Marc Cuban foglalja össze azt, mi tesz igazán hatékonnyá és sikeressé egy startup vállalkozást. (Hogy ki ő, az ott le van írva – a lényeg, hogy nagyon ért a témához!) Én most az ő tanácsait fogom alkalmazni a gyülekezeti vezetőségekre, presbitériumokra, szolgáló csoportokra, tehát elsősorban az aktív, együtt dolgozó és produktív gyülekezeti “elitre”, a szó legjobb értelmében.

1. Ne akarj pozíciót vagy titulust…

… csak ha van Istentől kapott elhívásod, és szenvedélyes vágy ég a szívedben, hogy szolgáld Istent és a közösségedet! Ne akarj presbiter lenni, mert ez nem életműdíj, ne akarj gyülekezeti tanító lenni, ha nem rajongsz a gyerekekért, mert különben csak megutáltatod velük a vasárnapi iskolát, és ne járj az énekkarba vagy a dicsőítő csapatba biodíszletnek, ha nem tudsz tisztán vagy nem akarsz hangosan énekelni.

Már csak azért se, mert lehet, hogy így elfoglalod a helyet valaki olyan elől, akinek az elhívása és a szenvedélyes vágya is megvan!

2. Olyanokkal dolgozz és szolgálj együtt, akik imádják, amit csinálnak!

Ez kicsit hasonlít az előbbire: azok foglalkozzanak a gyerekekkel, akik imádják a gyerekeket, és egész héten a vasárnapi iskola vagy a hittan jár az eszükbe. Azok énekeljenek, akik tudnak és imádnak énekelni. Az látogassa az időseket, aki nagyon jól érzi magát velük. Az kezelje a gyülekezeti honlapot, aki azon kívül már húsz saját honlapot is készített, és annyira kocka, hogy a vajaskenyeret is egérrel keni meg.

A vezetők egyik legfontosabb feladata és felelőssége mindig az, hogy felismerjék, miben jók azok, akik rájuk vannak bízva, és megnyissák az ajtókat előttük, hogy kiteljesedhessenek.

3. Az értékesítés a kulcsa mindennek.

Keresztény szempontból az értékesítés a misszió. Sokszor idéztem Spurgeont: ha egy gyülekezet minden mást csinál, de nem hirdeti az evangéliumot, akkor nem Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében, hanem a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.

Bármit tesz egy gyülekezet, annak csak akkor van létjogosultsága, ha a a végcélja a misszió, vagyis emberek elérése Krisztus evangéliumával. Ezért mindent be lehet vállalni – enélkül semmit nem érdemes!

(És csak egy zárójeles megjegyzés az utolsó mondathoz: szerény véleményem szerint, a “túl világi és modern” missziós formák és eszközök nagyobb része az első, míg sok tradicionális, tipikus egyházi tevékenység inkább a második kategóriába tartozik.)

4. Az erősségekre koncentrálj!

Ez óriási téma, amiben a gyülekezeteknek óriási erőforrásaik vannak még kihasználatlanul, ezért most csak távirati stílusban:

– a legtöbb vezetőnek fogalma sincsen, kinek mi az erőssége – de nem tudják ezt a gyülekezeti tagok sem

– sokan olyan területen szolgálnak, amihez nem értenek, amit nem szeretnek, leggyakrabban azért, mert “nincs más”

– sokan azért passzívak a gyülekezetben, mert a vezetők nem kínálnak nekik olyan munkaterületeket, amik motiválnák őket

– a legtöbb gyülekezet túl sok olyan dolgot csinál, amit nem képes jól csinálni, ahelyett, hogy néhány területen szolgálni, ahol viszont igazán jó

Ezt még sokáig tudnám folytatni, mert sokat foglalkozok ezzel a témával. Ami jó hír: régóta dolgozunk egy olyan rendszeren, ami a gyülekezeteket ezen a területen nagyon komolyan segíteni tudná. Lassan a befejezéséhez érünk, és remélhetőleg még nyár előtt elérhető is lesz!

5. Munkahelyi ösztönzők

Sajnos a gyülekezetek ritkán fejezik ki a megbecsülésüket azok iránt, akik tényleg rengeteget dolgoznak a közösségért. És nem csupán a lelkészről vagy a feleségéről beszélek! Természetesnek vesszük, hogy a szolgálat Istenért van, nem az emberekért – ami nagyjából igaz is, de bizony ki kellene alakítani a megbecsülés kifejezésének kultúráját a gyülekezeti életben is.

DE – ennek ellenére, ahogyan a cégeknél, itt is igaz, hogy bár ezek fontos dolgok, mégis a legnagyobb motivációt a szolgálatra az eredmények adják! Egy sikeres, fejlődő közösséghez fantasztikusan jó érzés tartozni, mert napról-napra átélhetjük, hogy van haszna a fáradozásainknak. Egy olyan gyülekezetben “nem probléma” a meló után is éjszakáig dolgozni, ahol folyamatosan térnek meg az emberek, egyre többen jönnek az istentiszteletekre, és akik eljönnek, egyre nagyobb számban kapcsolódnak be a missziómunkába. Az üres templomok, a fiatalok hiánya, a passzív istentiszteletek, ahol csak közönségként vagyunk jelen, nem közösségként, nem vonzanak senkit.

Teremts élettel teli, dinamikus közösséget – és szívesen fognak jönni az emberek! Tűzz ki konkrét célokat és dolgozzatok együtt az eredményekért, és ha lesznek közös győzelmeitek, hidd el, az emberek nagyon szívesen ajándékozzák Istennek és neked az elkötelezettségüket, mert mindenki szeretne valami jelentős, rajta túl mutató elhívásnak a részese lenni!

Holnap megírom a cikk második részét!

Ez aztán az istentisztelet!

Olvastam egy terjedelmes cikket a mormon egyház talán legfundamentalistább ágáról a National Geographic egy régebbi számában. Attól teljesen függetlenül, hogy mit gondolok róluk, az egyik rövid bekezdését szeretném megosztani – mert ennél jobb istentiszteleti formát nemigen láttam eddig sehol:

Szombatonként a férfiak összegyűlnek az imaházban, aztán az istentisztelet után nekiindulnak, végigjárják a várost, és bárhol, ahol szükség adódik, besegítenek az építési, karbantartási munkálatokba. Volt, hogy egyetlen nap alatt felhúztak egy négy hálószobás lakóépületet – reggel elkezdték az alapozást, és estére már a zsindelytetővel is elkészültek.

Ez aztán az istentisztelet!

Itt nem csak a szent észosztás megy, hanem valóságos tettekben is kifejeződik a gyülekezeti szolgálat. Ez az, ami annyira hiányzik a mai jól szituált, fehér inges, nyakkendő kultúrvallásosságunkból, legyen szó tradicionális vagy karizmatikus gyülekezetről. Természetesen kell az igehirdetés, az imádat és az imádkozás, a közösség megünneplése – de nagyon kellenének a valóságos és öntelten tettek is, a valódi szolgálatok is!

Az Ézsaiás 58-ban olvashatunk az Istennek igazán tetsző böjtről, istentiszteletről:

“Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az ÚR kedves napjának?

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted.”

A régi “átkosban” volt egy divatos szabadidőtöltési mód: a “kalákázás”. Amikor a barátok egymás házait építették hétvégéken, mindenféle bibliai felszólítás nélkül, pusztán kollegális vagy baráti lojalitásból. Gyerekként én is hordtam a téglát apám kollégáinak építkezésein. Ma már csak építőipari vállalkozók építenek feketén foglalkoztatott segédmunkásokkal, és a baráti társaságok legfeljebb bulizni járnak együtt, de már nem segítenek egymásnak.

És mi, keresztények se “tűnünk ki” az átlagból – ebben sem. Pedig mekkora bizonyságtétel, és milyen valódi szolgálati lehetőség lenne, ha a vasárnapi istentisztelet után körbejárnánk a falut, a városrészt, és minden házba becsöngetve megkérdeznénk, van-e bármilyen munka, amit ingyen elvégezhetünk…És még mielőtt valakinek eszébe jutna: a mormon példa nem arról szól, hogy spóroljunk az építkezés költségén, meg üzletelünk az élőmunkával! Szolgálatról van szó, “ajándék” munkáról Jézus Krisztus nevében, ellenszolgáltatás nélkül! Nem erre vonatkozik, hogy “szombatnapon ne dolgozz”, mert ez épp a szombatnap legnagyszerűbb megszentelése lehet! Már csak az ézsaiási igeszakasz “nevében” is!

Az istentisztelet egy új, nagyszerű módja lehetne ez! És biztos vagyok abban, hogy sokkal nagyobb áldást jelentene ez a gyülekezet számára, sokkal több embert ragadna meg a hitünk bemutatásának ez a módja akármelyik több órás dicsőítő koncertnél vagy ékesszóló görög exegézisnél!

És még egy átgondolásra méltó gondolat a mormonokkal kapcsolatban – szintén elvonatkoztatva a teológiájuktól.

Talán ismert az a gyakorlatuk, hogy a mormon egyház valamennyi tagja számára “kötelező” egy év misszionáriusi szolgálat. Egy évet felajánlanak hálából és elkötlezettségük kifejezéseként arra, hogy az evangéliumot hirdessék az embereknek – általában teljesen máshol, mint ahol élnek. Voltak mormon barátaim, akik elmondták, mekkora élmény volt ez nekik, miközben egy életre szóló tapasztalatot, megerősítést, meggyőződést kapnak ettől a szolgálati évtől.

Magát az alapelvet érdemes lenne mindannyiunknak átgondolni! Mert óriási erőforrást jelent egy mormon közösség számára az, hogy mindenki egy évig főállású evangélistaként kezdi a hívő életét. Ehhez természetesen hozzájárulnak a szolgálati évre való felkészülésük, bibliai tanulmányaik is.

Képzeljük csak el, “mire lennénk képesek”, ha a gyülekezetünk valamennyi tagja bibliaiskolai múlttal és egy éves főállású misszionáriusi tapasztalattal rendelkezne! MINDENKI! Szédületes ebbe akárcsak belegondolni is!

Nem kellene, nem lehetne végre tanulni abból, amit mások jól csinálnak?! Ami valóságos módon át tudná formálni, meg tudná erősíteni, fel tudná emelni egyházainkat és gyülekezeteinket?!

Ez két nagyszerű, értékes, nagyon gyakorlati és kifejezetten eredményes lehetőség, amire mi is képesek vagyunk, amit mi is elkezdhetünk – amit megtanulhatunk a mormonoktól.

De vajon lesz-e ilyen vasárnapi-házépítős katolikus, református vagy akár karizmatikus istentisztelet kis hazánkban is valamikor?