Bejegyzés

Bizalmi index: mire elég a 14. hely?!

A GFK piackutató cég évente elkészíti és publikálja a legfontosabb szakmák bizalmi indexét. Húsz szakmát mérnek, 15 európai és pár európán kívüli országban, közel 20.000 fő megkérdezésével. A felmérés lényege: kikben bízunk, és kikben nem.

Íme a legutóbbi, 2010-es lista:

Ami bennünket ebből érinthet, a 14. helyre csúszott papság. (A politikusok 9%-áról nem is érdemes beszélni…)

Az emberek fele nem bízik az egyház vezetőiben. Gondolom ezzel együtt magában az egyházban, a kereszténységben sem. Bár lehet, hogy nem ennyire egyértelmű a kettő összekötése. Mindenesetre egy fontos dolgot ne felejtsünk el: nem szimpátia-index, hanem bizalmi! Vagyis nem arról van szó, hogy egyetértünk-e velük, hanem hogy mennyire megbízhatók, hitelesek, autentikusak, milyen mértékben fordulnánk hozzájuk, ha szükség lenne rájuk.

Ebből a szempontból elég gáz ez a 14. hely, és az 50%.

Mi lehet ennek az oka?!

És mit csináljunk, hogy ez megváltozzon?!

Mert ha ez nem késztet azonnali változásokra és változtatásokra egyházakat, egyházi vezetőket, ha most nem születnek azonnali megoldási javaslatok és stratégiák az emberek bizalmának visszanyerésére, ha vezetőink még csak komolyan se vesznek egy ilyen társadalmi visszajelzést, akkor ugyan mit akarunk mi ebben a világban?!?!?!

Bizalom nélkül a kutya se fogja komolyan venni az üzenetünket, hiába életbevágó, életet mentő, hiába a világ legfontosabb üzenete!

Shopdropping – avagy bolti odalopás ideológiai céllal

Alternatív missziós lehetőség? …! …?!

A fogyasztói kultúra ellen való tiltakozásnak létezik egy nagyon érdekes fajtája egyes nyugati országokban – a shopdropping. Ez azt jelenti, hogy az aktivisták bizonyos dolgokat helyeznek el nagyobb áruházak termékei között a polcon, amelyek valamiféle üzenetet hordoznak. Ezeket a termékeket általában a meglepett “megtaláló” vásárlók haza is vihetik.

Az Egyesült Államokban egyre népszerűbb ez az “ideológiai szórakozás”, amely egyáltalán nem valamiféle most szárnyra kapott hóbort. Az első komolyabb összehangolt odalopásos akciót a Barbie Felszabadítási Csoport hajtotta végre még 1989-ben a gyerekjátékok által sújkolt szexizmus elleni tiltakozásul. (Megbabrálták a beszélő Barbie-kat :-)

A leghíresebb akciót az utóbbi időben a kaliforniai Packard Jennings hajtotta végre, miután hónapokon át dolgozott egy Anarchista G. I. Joe játék katona megalkotásán. Azóta San Franciscóban több játékboltban felbukkantak a figurák, amelyek éppen úgy néznek ki, mint az eredeti játékok. A becsomagolt bábuhoz kiegészítők is járnak: egy gázmaszk és két Molotov-koktél. Az akció célja a vásárlók ráébresztése a fogyasztói társadalom hibáira.

Az origo megkérdezte a Tesco és az Auchan áruházláncolat minderről, illetve egy vezető marketingcégnél is érdeklődött, de eddig hazánkban nem történt ilyen akció.

És amin elgondolkodtam:

ez talán szélsőséges, de mindenképpen meglepő eszköz az a figyelemfelkeltésre. Túl nagy az információs és médiazaj körülöttünk, a mai ember egyre nehezebben vesz észre bármit is. Mi lenne, ha elkezdenénk evangéliumi ajándékokat odalopni az áruházak polcaira, hogy felhívjuk az emberek figyelmét: nem csak a boltokban kapható fogyasztási cikkeket kell gyűjtögetniük, hanem vannak az ételnél, italnál, ruházatnál magasabb rendű, értékesebb “javak” is, amelyeken még csak vonalkód sincsen.

Nem is tudom, mit kellene odalopni, azt nem gondolom, hogy kis Bibliákat – bár lehetne akár ezzel is próbálkozni. Cd-t, DVD-t, evangélizációs kockát, Jézus-bábut, valami érdekes, hasznos, jópofa, meglepő dolgot, amelynek van valamiféle evangéliumi üzenete is. Termékeket nem címkéznék át, mert az szerintem más emberek megtévesztése, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem bűncselekmény – szóval megharagítani nem kéne senkit. De az embereknek okozhatnánk némi meglepetést olyan kis ajándékokkal, amiket otthagyunk nekik, hadd találják meg. Ha elviszik, ez a kis odalopós akciónk talán még eszközzé is lehet Isten kezében, hogy megszólítson embereket.

Hm…, változó idők, változó módszerek. ideje alkalmazkodni :-) A traktátus már biztosan nem nyerő. Próbálkozzunk akkor másképp. De mit is lopjunk oda az embereknek…?

Tegyünk kis papír cetlit a kenyerekre a vonalkód mellé, amin az áll: “Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Ez jónak tűnik…

Csak a múlt század traktátusait ne rakosgassuk ki sehova…

Elnőiesedett gyülekezeteink

Akkor folytassuk a hétfői témát, a hozzászólások számát tekintve érdemes.

A bevezető kérdés:

– hogyan szokott kinézni egy átlagos gyülekezet pünkösdi ünnepének dekorációja? Galambok, tűzlángok, virágok, a piros szín dominanciája… Csodálkozunk rajta? Egyáltalán nem, hiszen valljuk be, a gyülekezet dekorálása aztán végképp nem férfias feladat.

Az egyik gyülekezet pünkösdi alkalmat tartott. Ezúttal nem voltak galambok vagy virágok a szószék körül. A pódiumon egy autó állt, és egy mobil töltőállomás. (Na jó, ez nálunk nem sok gyülibe férne be…) És a prédikáció arról a Szentlélekről szólt, aki fel tudja tölteni az életünket, ahogyan megtankoljuk az autónkat, amikor útra kelünk. És ha van üzemanyag, akkor célba is tudunk érni.

Kérem szeretettel a hölgyeket, mindezt ne vegyék magukra! Ez egyáltalán nem ellenük szól. Ez egy jelenségről szól! És persze ezt a példát sem a teológiai üzenete miatt hoztam fel, hanem kifejezetten az illusztráció miatt. Ez egy olyan alkalom volt, amely valószínűleg nagyon tetszett a megjelent férfiaknak.

Nézd meg ezt a táblázatot, és gondold át, mely tulajdonságok azok, amelyek kifejezetten jellemzőek a mai keresztény gyülekezetekre? Ne ideált keress, hanem a valóságot nézd: mely tulajdonságok jellemzik a gyülekezeti légkört, a mindenki által elvárt és elfogadott normákat és alapértékeket:

Talán az lenne a legjobb, ha fognál egy darab lapot, és ebből a listából lejegyeznéd azt az 5-8 értéket, amely a legjellemzőbb a gyülekezeteinkre.

Ha megvagy (türelmetlenek és poéngyilkosok is próbálják meg) – akkor kattints ide!

Új ablakban megnyílik egy másik kép. Nézd meg, majd gyere vissza!

Szóval a helyzet az, hogy a legtöbb keresztény a kereszténység alapértékeiként a fehéren maradt jellemzőket jelöli meg. Ezzel alapvetően nincsen baj, ezek értékes tulajdonságok – de kivétel nélkül női, feminim jellemzők. A feketével szedett tulajdonságok a kifejezetten férfias jellemzők. És nem az a baj, hogy a nőies tulajdonságok jellemzőek a gyülekezeteinkre, a mai kereszténységre – hanem hogy a férfias jellemzők hiányoznak! Emiatt felborul az az egyensúly, amely egészséges és a férfiak számára is vonzó gyülekezeteket eredményezne.

Sajnos a férfias tulajdonságok nagyon ritkán jutnak eszébe bárkinek is akkor, amikor a gyülekezetre, a kereszténységre vagy a misszióra gondol. Valószínűleg ezért nem vevők az üzenetünkre és ezért hiányoznak a férfiak a gyülekezeteinkből. Legalábbis a fiatal felnőtt, fiatal családos és középkorú férfiak. Itt van a legnagyobb űr demográfiai szempontból, elsősorban a kívülről megtértek között. Mert ők éppen valahol egészen másutt valósítják meg önmagukat, máshol hatékonyak, máshol sikeresek, máshol kompetensek, máshol keresnek olyan kihívásokat, amelyek érdemesek arra, hogy erejüket megfeszítve dolgozzanak érte – mert a mai gyülekezetben nem sok ilyet találnak. Pedig Jézusra, Péterre, Pálra, az első keresztényekre nagyon is jellemzőek voltak! Azokra a férfiakra, akikre a hitünk hőseiként tekintünk, Luther-re, Spurgeon-re, Moody-ra, Martin Luther King-re bizony nagyon is jellemzőek!

Érdemes végiggondolni saját gyülekezeteinket ezen a szemüvegen keresztül: a fekete tulajdonságok mennyire jellemzőek ránk? Mennyire EGYÉRTELMŰEN jellemzőek? Mennyire fejezzük ki őket?

Persze tudom, hogy vannak kivételek, ez a cikk, maga a problémafelvetés nem a missziómunkában robotoló és nemritkán kiégő férfiakról szól. Hanem arról, hogy nem csak létszámában, nemi arányaiban, hanem alapértékeiben és mindennapos kifejezési, megnyilvánulási, kommunikációs jellemzőiben is elnőiesedett a keresztény egyház.

És erről nem a nők tehetnek. Hanem mi, férfiak.

És természetesen ha a férfiak végre elindulnak Krisztushoz, a gyülekezetekhez, az sem elsősorban macsógyülekezeteket fog jelenteni, nem kell ettől félniük a hölgyeknek. Csak végre egy hiányzó rész, egy nagy (és nagyon hiányzó) csoport végre hazatalál a helyére.

UI: épp most töltjük fel a Tonhal Prémium Magazint, amely egy-két héten belül újraindul, külön portálon, közel 1000 cikkel és tanulmánnyal. Többek között David Murrow 5-6 lefordított cikke, valamint más szerzők férfias kereszténységgel foglalkozó cikkei is megtalálhatók lesznek rajta! Nemsokára pedig jön a könyv, a DVD, és még egy könyv, amely a feleségeknek segít abban, hogy a férjüket Krisztushoz, és a gyülekezetbe is el tudják segíteni.

A tudáskorból a kreativitáskorba

Fogj két üvegpoharat, és helyezd el egymástól kb. 15 cm-re.
A feladat a következő: a két pohárra helyezz el úgy egyetlen darab sima (80-grammos) A4-es lapot, hogy az megtartson egy harmadik üvegpoharat, amit aztán a lapra helyezel. Vagyis hidat kell építened egy fénymásolólapból a harmadik pohár számára. Fontos: a felül lévő pohár egyáltalán nem érhet hozzá a pillérként használt két alsó pohárhoz!

Egy átlagos (nem statikával foglalkozó) ember ezt csak akkor képes megoldani, ha kreatív módon közelít a probléma megoldásához.

A kreativitás manapság az egyik legértékesebb személyiségjegy. Meggyőződésem, hogy amiképpen a 20. század utolsó évtizedeit a tudás korszakának szokták nevezni, információs kornak, úgy a most ránk köszöntő évtized a kreativitás évtizede lesz!

Miért?

Mert a tudás már kéznyújtásnyira van mindenkitől. Az internet mindenki számára biztosítja a számára már feldolgozhatatlan mennyiségű tudást. A kérdés tehát már nem az, hogy találunk-e választ a kérdéseinkre – hanem az, hogy mihez kezdünk velük! És a tudás, az információ objektív dolog, tárolható, lehívható, pótolható – a kreativitás viszont valami egészen emberi. És az élet minden területén egyre nagyobb hangsúlyt kap a kretivitás, mint érték. A tudás-tőke lassan átfordzul kreativitás-tőkévé!

Ezzel a témával sokat fogunk foglalkozni ebben az évben. Mert nekünk keresztényeknek is kreatívvá kell válnunk, ha el akarjuk érni embertársainkat. Túlságosan beragadtunk az üzenetünk kereteibe – holott csak a tartalom az, ami változhatatlan, az üzenet átadását viszont mindig hozzá kell formálnunk a korhoz, kultúrához, társadalomhoz, ahhoz az emberhez, akivel éppen beszélünk. Ez változással jár – de erre szükség van, akkor is, ha a változástól sokszor félünk, és a változásért mindig fizetnünk kell valamiféle árat. De változás nélkül nincs növekedés!

A kreativitás voltaképpen a változás útjára való rátalálás. A téma legnagyobb szakértője Edward De Bono, aki bevezetett egy fogalmat: “latheral thinking”. Ez azt jelenti, hogy a kreativitás nem az egyetlen tökéletes, vagy valamiféle szuper-megoldásra való rátalás művészete, hanem a többféle, a sokféle megoldási lehetőségek feltárása! Vagyis a kreatív ember nem csupán másképp közelít dolgokhoz – hanem egy “sokféleképpen másképp”. A latheral thinking a “többféle problémamegoldás” képessége.

Ez az, amire nagy szükségünk van manapság. Mert annyira hajlamosak vagyunk uniformizálni a gondolkodásunkat is, a módszereinket is, egymást is – lustaságból, kényelmességből vagy csak a rendszereink fenntartása érdekében. Aki kilóg sorból, az veszélyes és kellemetlen.

Pedig sokszor pont a kreatív emberek lógnak ki a sorból.

És pont ők lennének a változás motorjai.

Harry Pottertől Jézusig – Vendéghétfő

Ahogy korábban írtam, hétfőnként vendégeket hívok a blogba! Nehogy megunjatok! :-)))
A sort pedig a számomra legértékesebb vendéggel kezdem: Eszteremmel, a feleségemmel.

Be kell vallanom, nálam újra terítékre került a Harry Potter téma. Nem az új film kapcsán, inkább gyereknevelési szempontból. Ezért is döntöttem úgy, hogy megvizsgálom megint a dolgot, és megpróbálom minél kevesebb előítélettel figyelni. Ez nálam pozitív előítéletet jelent. Ugyanis még hívőségem előtt, tinédzserként elolvastam az addig megjelent könyveket. És teljesen „elvarázsoltak”. Akkoriban is hallottam a keresztény kritikákat, és totál ki voltam akadva rajtuk. Nem értettem miért lehet veszélyes egy könyvsorozat. Nem akartam varázsló vagy boszorkány lenni utána. És abszurdnak tűnt a feltételezés is, hogy bárki az akarna. Nem ez volt a lényeg. Ez csak egy mese, mondtam volna a tévében vitatkozó „szakértőknek”. Akkoriban senki nem kérdezte meg tőlem, hogy miért tetszett a könyv, de biztos vagyok benne, hogy akkor is az lett volna a válaszom mint ma, csak más szavakkal talán. Akkor nem tudtam volna így megfogalmazni: szerintem nem a varázslás volt a lényeg, hanem hogy bele tudtuk képzelni magunkat a szereplők helyébe, hogy az élethelyzetek ismerősek voltak. Ugyanakkor tele volt izgalmas, mozgalmas eseményekkel, váratlan fordulatokkal. Úgy tanított pozitív értékekre – mint a barátság, őszinteség, önzetlenség, szeretet… – hogy nem lett a szánkba rágva…

Aztán bekerültem a gyülekezetbe, ahol kiderült, hogy a keresztények tényleg komolyan gondolják, hogy tilos olvasni, a boszorkányság miatt. Erről három történetem van, ami nagyon megragadt bennem:

Egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek. Ha jól emlékszem a hatodik könyv megjelenése után történt egy keresztény táborban. Két lány beszélgetett ebédnél, mind a kettő hívő. És valahogy szóba került a könyv. Az egyikük mondta a Harry Potter olvasónak, hogy „talán ideje lenne megtérnie belőle”, és nem olvasni többet egyet sem. Erre a másik: „Oké, majd ha kijött a hetedik rész, és elolvastam, akkor majd megtérek belőle.” Ezen akkorát nevettem magamban, hiszen én is olvastam a könyveket, és ugyanúgy vártam a hetedik részt!

A másik, amire emlékszem, hogy egy női konferencián külön előadás volt arról, hogy a Harry Potter miért is rossz. Kigyűjtve idézetek a könyvből, mind varázslásról és „okkultizmusról” szóltak, vagy éppen a könyvbeli gonosz szájából elhangzott mondatok voltak kijegyzetelve. Fel volt még sorolva pár nagyon okkult könyv és film, amik tiltó listára kerültek, köztük a Star Wars. Emlékszem ott ültünk ketten az egyik barátnőmmel az előadáson. Ő Star Wars fan volt, én meg mindegyiket szerettem, és ott puffogtunk hátul (tizenévesen), hogy a felnőttek nem értik, hogy ezek mesék, történetek és nem veszélyesek? (Ma már nem tűnik ennyire egyszerűnek a dolog, de akkor az volt!)

A harmadik emlékem, hogy a gyülekezetünkből az egyik anyuka mesélte, hogy a lánya nyert egy könyvet valamilyen versenyen. Nem tudom, hogy a Harry Potter volt-e, de mondta, hogy varázslós-boszorkányos. A gyerek szerette volna elolvasni, de elmagyarázták neki, hogy nem szabad, és együtt elégették a könyvet. A gyerek tudomásul vette. Egészen addig azt gondoltam, hogy a könyvégetős sztorikat csak némely fanatikus családokban alkalmazták, vagy csak kitalálták. (Azóta persze tudom, hogy mindez melyik bibliai igeversre alapozva tesszük, és hiszem, hogy van, amikor igenis el kell égetni könyveket, de nem mindegy ki, mit, mikor, hol…)

Azóta aztán elolvastam minden könyvet, megnéztem az eddig megjelent filmeket (amik a közelébe sem érnek az olvasmányélménynek), és nem igazán foglalkoztam a témával. Bár tavaly írtam róla egy cikket a Tonhal magazinba, amit a blogomra is feltettem. Most pedig azért vettem elő, hogy vagy felülbíráljam, vagy éppen megerősítsem a korábbi véleményem: nem feltétlen veszélyes a Harry Potter. Mégpedig azért, mert meg akarok győződni róla, hogyha majd a gyerekeim el szeretnék olvasni, akkor rájuk lehet-e rossz hatással. Eddig teljesen kételkedtem benne, de ugye ez már felelősség, mert nem rólam szól, hanem másokról. És még egy kérdés volt a kulcsszerepet játszott a kutatásom megkezdésében: segít-e megszerettetni a gyerekekkel az olvasást?

Elkezdtem különböző könyveket olvasni, cikkeket ebben a témában. És végül rátaláltam egy előadásra, ami számomra eléggé hiteles, részletes, nem elfogult, és ráadásul keresztény. Ja és kellőképpen alapos (csak nézzük meg tanulmány végén a felhasznált szakirodalom listáját!) Rengeteg mindent megfogalmaz, amiket én is így gondolok, de annál sokkal összeszedettebb, és jelenleg a legjobb anyag, amit a témában ismerek. Sok új dolgot is megtudtam belőle, és felhívta a figyelmemet a jó és a rossz oldalakra egyaránt! Mindenkinek, akit foglalkoztat a téma, javaslom meghallgatni Szalai András előadását, ami a Hitvédelmi Teaház előadásai között találtam! Letölthető mp3-ban itt! Az előadás jegyzete is fenn van, és lehet továbbtanítani is. Akinek nincs ideje elolvasni, vagy meghallgatni, annak ajánlom legalább a konklúzió című rövid fájl elolvasását!

Vázlatnak itt vannak a felsorolt keresztény ellenérvek, ezekre ad válaszokat az előadás!

1.      A könyvek “hat éves kortól” ajánlottak, pedig kicsiknek nem való

2.      Lehet hogy Rowling a gyerekeket rávette az olvasásra, de csak ezt olvassák, mást nem

3.      Képzelet és valóság összekeveredhet a gyerekekben

4.      A regények és a filmek egyre horrorisztikusabbak

5.      A történetben gyerekek vannak állandó életveszélyben

6.      Rowling világa erkölcsileg zavaros, nem mindig tudni, ki melyik oldalon áll, és a pozitív hősök sem mindenben példamutatók

7.      A regényekben a karácsony és a keresztség erősen profanizált formában jelenik meg

8.      A történet a boszorkányságot jónak állítja be, és ezzel a mágiát reklámozza

9.      A mágia állandó jelenléte az igazi okkultizmus irányába tereli a fiatalokat

10.  A Potter-regényekben szereplő mágia azonos az ókori és a mai mágiával

11.  A Biblia elítéli a varázslást, tehát a Potter-regényeket is

12.  Egy varázslótanonc nem lehet pozitív hős egy keresztény számára

A utolsó kérdésre adott válasz annyira fontos szerintem, hogy muszáj bemásolnom ide az eredeti szöveget!

„Mitől pozitív egy mesehős? Attól, hogy vonzó tulajdonságai vannak, és könnyű vele azonosulni; a jellemvonásai csak ezután válnak mintává. Kérdés tehát, hogy valójában melyik Harry legvonzóbb, gyerekek, fiatalok és felnőttek számára egyaránt irigylendő tulajdonsága? Azt vizsgálva, hogy miért vannak oda a gyerekek Harryért, feltűnt, hogy Harry elsősorban nem ezért más és vonzó, mert olyan jó fej, vagy mert varázsképessége, láthatatlanná tevő köpenye és repülő söprűje van, vagy mert veszélyes kalandokat él túl (az ilyen effektekért csak a kicsik lelkesednek), hanem mert fantasztikus barátai vannak… Szerintem a Potter-regények ugyanúgy nem a varázslatról szólnak, ahogy A Gyűrűk Ura és a Narnia Krónikái sem. Szívesen ajánlanám az utóbbiakat, de a fantasy-ízlés kérdése, és ezekre sem lesz minden gyerek vevő. Ha egy gyereknél mégis a Potter-sorozat jön be, akkor viszont tudni kell, hogy jól fel lehet használni a gyerekek-fiatalok erkölcsi nevelésében. Hangsúlyoznám azonban, hogy ez nem kötelező, hanem lehetséges, és hogy több feltétele van: egyfelől a gyerek vonzalma, másrészt a szülő vagy hitoktató alkalmassága. A regényfolyam már a terjedelménél fogva is rendkívül sok olyan jelenetet tartalmaz, amely alapján hihetetlenül könnyű a baráti kapcsolatokról, a szerelemről, a tanár-diák viszonyról, a faji előítéletekről, a szabályok szerepéről, a helyes döntés fontosságáról, a jóval-rosszal teli világról, az élet megbecsüléséről, és sok más olyan témáról beszélgetni, amelyek a gyerekek számára is fontosak. Aki pedig gyakran beszélget ilyesmiről keresőkkel (akár fiatalok, akár idősek), az tudja, hogy Isten szinte minden téma során természetes módon “előkerül”. Csak mert a téma nem direkt módon bibliai, igenis fantasztikusan felhasználható bibliai értékek közvetítésére kis- és nagykamaszok közt egyaránt.”

Ezen felül kijegyzeteltem a kedvenc gondolataimat az előadásból, amik a leginkább megdöbbentettek, vagy ami mind újdonság volt, esetleg éppen mindig is így gondoltam, csak éppen nagyon fontosnak tartom.

> Az ideális, ha a gyerekek a könyveket akkor olvassák, amikor körülbelül annyi idősek, mint a könyv főszereplői, esetleg picit fiatalabbak. Mivel a gyerekek problémái, élményei követik a gyerekek életkorát.

> Ha a gyerek a korának és érettségének megfelelő kötetet olvassa, akkor az nem lehet félelmetesebb, mint amivel meg tud birkózni, mert nem tud félelmetesebbet elképzelni annál, mint amit még fel tud dolgozni. (Ez nem igaz a filmekre.)

> A regényben élesen elhatárolódik, hogy van jó és rossz. Ami „zavaros” lehet, hogy ki melyik oldalon áll. Ez azonban egyáltalán nem baj, mert a gyerekek megtanulják, hogy nem lehet mindig az első benyomásban bízni, vagy a külsőségekben, vagy akár abban, amit mások mondanak. A dolgok ennél bonyolultabbak a könyvben is, akárcsak az életben!

> A kedvencem: az egyik kifogás, hogy a pozitív hősök sem mindenben példamutatók a könyvekben! Ez miért olyan nagy probléma? Mindenben, amit elolvashatunk, tökéletes embereknek kell lenni? Hiszen olyan nincs! Mi sem vagyunk azok! A gyerekeink sem azok! Még a Bibliában is csak egyetlen tökéletes ember volt!

> Az életszerű helyzetek a barátságról, a küzdelmekről, szeretetről, kitartásról, szerelemről, szabályok betartásáról, önfeláldozásról, jó beszélgetéstémák lehetnek (ha olvastuk mi is a könyveket) és akár segíthetnek is a fiataloknak a saját életük küzdelmeiben helytállni, a saját érzéseiket feldolgozni! – Erről is írtam az előző cikkemben.

 

>A varázslóvilág sem éppen tökéletes, és nem is fest róla teljesen pozitív képet az írónő. Igazából a mi világunk görbe tükre. Ugyanúgy megjelenik minden, csak „varázskörnyezetbe” helyezve. A gyerekeknek ugyanazokkal az élethelyzetekkel kell szembenézniük, mint nálunk, így a környezet inkább csak a háttér, nem a lényege a műnek. Csak egy kísérlet, hogy milyen lenne, ha létezne egy ilyen világ?

> És ami a legjobban ledöbbentett: a bántalmazott vagy hátrányos helyzetű gyerekekre terápiás hatással is lehet a könyv elolvasása. Tehát segíthet nekik feldolgozni az őket ért traumákat, a képzelet, vagy akár a pszicho-dráma segítségével. Erről szól Kende B. Hanna: Harry Potter titka című könyve. Megdöbbentő milyen szerepet játszik a gyerekek érzéseinek feldolgozásában a játék. Miután elolvastam, egy teljesen más megközelítésből is megláttam a könyvet. Vagyis hogy a gyerekek nagy része együtt tud érezni a főszereplővel, mert valamilyen szinten mindenki volt már kiszolgáltatott helyzetben, és mindenki vágyik arra, hogy különleges legyen, fontos legyen, bátor legyen, hogy legyenek barátai… És a legtöbb gyerek ezeket emeli ki a könyv fő erényeinek, és ezek fontosak nekik (nem a varázserő). És szerintem ugyanúgy segítség lehet az egészséges háttérrel rendelkező gyerekeknek is, mert nekik is vannak küzdelmeik, kérdéseik, döntéseik, érzéseik…

> Maga a Harry Potter nem tereli a fiatalokat az okkultizmus felé, mert semmilyen konkrét és használható információt nem adnak az okkult dolgok működéséhez. Sőt, maguk a fiatalok tartják hülyeségnek, hogy a felnőttek ettől féltik őket, hogy komolyan elhiszik, hogy boszorkányok léteznek! Azonban veszélyt jelenthet a Harry Potter sikerét meglovagoló, valóban okkult praktikákkal foglalkozó irodalom (pl. tiniboszokányok, különböző honlapok).

> Az igazi boszorkányegyházak lenézik, és nem tartják jó reklámnak a Harry Pottert, és nem is nőtt miatta a regénynek köszönhetően a számuk. A wicca iránti érdeklődés nem a Harry Potternek köszönhető, inkább korjelenség, divat a tinilányok körében.

> Háromféle mágia is van: van a kóklerség, az igazi mágia, és van a mesebeli mágia. A HP az utóbbiba tartozik! (Ami esetleg egy kicsit is hasonlít az igazira, azt is a gonosz teszi a regényben!)

Ami nekem az egyik legnagyobb pozitívum volt az előadásban, hogy felhívta a figyelmet a végén arra, hogy kinek NEM ajánlhatók a regények:

– Azoknak, akiket simán nem érdekel ez a műfaj. Ez ugye nem baj, csak legyünk őszinték, és mondjuk, hogy nem tetszik, ne azt hogy bűn elolvasni.

– Azoknak a gyerekeknek, akik még túl kicsik hozzá.

– Azoknak, akik korábban foglalkoztak okkultizmussal, és rossz hatással lehet rájuk a könyv.

– És a listában benne vannak azok a keresztények, akik szerint bűn az elolvasása is, mert félnek tőle, ez is teljesen érthető.

A második legjobb rész a tanácsok a szülőknek! A leggyakorlatibb és legjobb összefoglalása annak, hogy szülőként mi a felelősségünk a gyerekek könyvolvasási vagy akár tévézési szokásaival kapcsolatban! Ezt minden gyakorló szülőnek érdemes elolvasni!

Ami nekem a legnagyobb segítség lenne: valamilyen segédanyag azzal kapcsolatban, hogy melyik rész után/közben miről lehetne beszélgetni a gyerekekkel, fiatalokkal. Miket lehetne tőlük kérdezni? Milyen témákat lehet szóba hozni? (Ja és nem erőltetve, hanem inkább komolyan elgondolkozva róluk együtt.) Tud valaki ilyenekről?

A filmekhez annak idején írtam beszélgetésindító kérdéseket a Tonhalon, és készül a legújabb részhez is – sajnos a filmek ilyen szempontból kevésbé jók, mert a könyv azért mégis részletesebb, a filmekből sok minden kimaradt, a könyv érzéseket is leír, teljesen más. Azért némelyik kérdés teljesen passzol mindegyikhez, végülis a történet ugyanaz!

Túl sok segédanyagot a témával kapcsolatban nem találtam. Az egyik a Kapcsolat Óravázlat, amit ajánlok mindenkinek a Szentírás Szövetség honlapjáról letölthető! Sajnos csak a Tűz serlegéhez (4. rész) készült.

A másik, amit találtam, egy tanulói munkafüzet, a Harry Potter és a titkok kamrájához (2. rész), ez nem keresztény, de terjedelmes, sok kreatív feladat van benne, ezért nagyon tetszik!

Nálunk  Magyarországon még nem igazán használják a Harry Potter könyveket evangélizációkon. Eddig egyetlen kis traktátust találtam, ami Harry Potterről szólt és végre nem negatív felhanggal, hanem mint az evangélium bevezetője. Az Egyesült Államokban már rengeteg könyv született a témában, vagyis hogyan lehet Harry Potter történetét alapul véve elmondani az örömhírt a mai fiataloknak. Mert Harry történetét mindenki ismeri- mi pedig szeretnénk, ha Jézus történetét is ismernék- így felhasználhatjuk eszközként, hogy eljusson hozzájuk az üzenetünk. Néhány könyv angolul, akiket érdekel a téma missziós szempontból (Ennél jóval több jelent meg kint, magyarul sajnos egyik sem):
What’s a Christian to Do with Harry Potter? – Connie Neal
Looking for God in Harry Potter – John Granger
One fine potion: The Literary Magic of Harry Potter
The Gospel According to Harry Potter – Connie Neal

És akkor legyen még egy provokatív kérdés a végén: ha a gyerek nem olvassa/olvashatja a Harry Pottert, vagy éppen már végzett vele, és kedvet kapott az olvasáshoz, akkor mit olvasson? Mit ajánlanánk a gyerekeknek? Ez ugye függ személyiségtől, életkortól is, de azért biztosan vannak kedvencek, amit bátran reklámoznánk a gyülekezetben is a többi anyukának! A blogomon most ezt a témát fogom folytatni, és várom a könyvajánlókat és a véleményeket! Írhattok is nekem a whetuu@gmail.com-ra! Gyűjtsünk össze akár egy könyvlistát (korosztályonként és műfajonként is lehet), hogy mit adhatunk a gyerekeink kezébe!

Boldog boldogtalanság – avagy a ciklotim magyarok anómiája

Néhány gondolat Dr. Kopp Mária a magyar lelkiállapotot feltáró könyve kapcsán. A cikkem a könyv, illetve a professzor asszonnyal készített interjúk válogatott szövegeiből áll össze.

Érdemes rászánni egy kis időt mindezek átgondolására – és széles látókörű tanítók, igehirdetők számára akár egy vasárnapi prédikáció kiinduló témája is lehet mindez!

És még egy gondolat elöljáróban: sok tréningen, előadásban ismételgettem egy gondolatot Donald Hay keresztény közgazdásztól:

„Azt hiszem, az egyházi hibák közül az egyik legnagyobb ma az, hogy a keresztyén fogyasztói magatartás látszólag oly kevésbé különbözik a körülöttünk lévő hitetlenekétől. Semmi sem jelzi jobban anyagias szemléletű szomszédainknak, hogy milyen keveset jelent számukra a hitünk, mint az, hogy mennyire nincs különbség épp azon a területen, amelyre anyagias szemléletű társadalmunk odaszentelte magát – az anyagi javak gyűjtése terén.”

Vajon mekkora a különbség a magyar keresztény, és a magyar nem keresztény ember között? Nem az ideális keresztény, a vágyott, a mondott, a képzelt keresztény – hanem a valóságos magyar keresztény ugyanilyen magyar ember?!

BOLDOGTALANOK VAGYUNK?

A magyar nem eleve depressziós nép (!) A vizsgálataink azt mutatták ki, hogy nagyon tud változni a társadalom lelkiállapota Magyarországon. A nagy történelmi eseményeink során – az 1848-as, vagy az 1956-os forradalom – csodákra volt képes ez a nemzet. Gyorsan össze tudunk fogni nagy árvizek idején, vagy ezt láttuk akkor is, amikor kitört a romániai forradalom. Nagyon tudunk lelkesedni, és nagyon el tudunk keseredni. A pszichológia „ciklotim” személyiségnek nevezi azt, akire ez jellemző. A művészek, tudósok között nagyon gyakori ez a típus. Több kutatás kimutatta, hogy Magyarországon sokkal több ilyen személyiség él, mint máshol.

ANÓMIA ÉS A TÁRSADALMI TŐKE

Hazánkban a társadalmi tőke és az anómia (értékvesztés, bizalmatlanság) mutatói elképesztően rosszak. 2002-ben a megkérdezetteknek még „csak” a 40 százaléka vallotta, hogy a legbiztosabb nem bízni senkiben, senki sem törődik azzal, mi történik a másikkal, nincsenek közös értékek és célok. Ez az arány mára 70 százalékra emelkedett. Ezzel szemben a svédeknek mindössze alig 30 százaléka vélekedik így. A hazai lakosság attitűdje jókora stresszforrás, amely jelentős mértékben befolyásolja az idő előtti halálozást. Holott a társadalmi tőke nagyon komoly gazdasági erőforrás. A társadalmi tőke legfontosabb összetevője pedig a bizalom. Hollandiában vagy a skandináv országokban kifejezetten magas az emberek egymás közötti bizalmi szintje. Ez a titka annak, hogy miért van óriási különbség Hollandia és Magyarország között.

NEGATIVIZMUS

Van egy olyan tényező, amit sehol máshol nem tapasztalunk. Magyarországon óriási az eltérés az értékelvárások és a valóság megélése között. Az előbb említettem, hogy a magyarok döntő többsége egyszerre mondja, hogy nem szabad adót csalni, és hogy rákényszerül arra. Sehol nem mondják például azt ilyen sokan (a fiatalok 75 százaléka), hogy az ember nem lehet igazán boldog, ha nem lehet gyereke. Közben majdnem nálunk születik meg a legkevesebb gyerek. Számtalan ilyen eltérés van. A pszichiátria szerint a neurózis alapja, ha az ember énideálja és az aktuális énje között nagy az eltérés. Ez óriási belső feszültséget jelent, ami szorongáshoz, depresszióhoz vezet. A Gallup nem régi vizsgálata azt mutatta ki, hogy a világ 120 országa közül csak a harmadik világ egyes országaiban ítélik meg olyan rossznak a – jelenlegi és 5 év múlva elképzelt – életminőségüket, mint nálunk. Nagyon negatívnak minősítjük a helyzetünket, noha azért, ahhoz képest az nem annyira tragikus.

INDIVIDUALIZMUS ITT ÉS OTT

Minden vizsgálat szerint az Egyesült Államok, Anglia, Ausztrália és Hollandia után mi vagyunk a világ ötödik legindividualistább országa. Ezzel szemben a közvetlen szomszédaink is – a csehek, szlovákok, lengyelek, németek – mind kollektivisták.
Az individualizmus annyit jelent, hogy mindenkinek vannak saját ötletei, ezeket szeretné megvalósítani. Természetesen az individualista társadalomban is van társadalmi együttműködés, például Hollandiában – nálunk ez mégis teljesen másképp működik. Ők például ugyanolyan individualisták, mint mi. Az a nagy különbség, hogy míg nálunk az anómia, értékvesztettség nagyon magas, ott nagyon alacsony – és ez nagyon fontos különbség. Ott az emberek úgy érzik, hogy vannak közös értékek, közös célok, és ezekért érdemes is tenni.

A MACSÓK RÖVIDEBB IDEIG ÉLNEK!

Egész Európában nálunk térnek el a leginkább a férfi és a női szerepek. Nálunk a férfiak és a nők is úgy érzik, hogy a férfi a felelős a család anyagi helyzetéért, az otthoni munka a nők feladata. Azokban az országokban, ahol a férfiak komolyan részt vesznek a családi feladatokban, a gyereknevelésben, ott ez komolyan javítja a férfiak életkilátásait.

A CSALÁD ÉS A GYEREK HOSSZÚ ÉLETET AD!

Vizsgálataink szerint az a magyar férfi, akinek van házastársa, ötször nagyobb valószínűséggel éli meg a 69. életévét, mint akinek nincs. Sőt, mi mutattuk ki először a világon, hogy a gyerekek is komoly védőtényezőt jelentenek e tekintetben. Érdekes módon, nagyobb mértékben a férfiak számára. Négyszer nagyobb annak a valószínűsége, hogy eléri a 69. életévét az a férfi, akinek van gyereke és azzal jó a kapcsolta, mint akinek nincs vagy nem jó. Tehát a jó családi kapcsolatok a legerősebb egészségi védőfaktorok. Akinek semmilyen jó kapcsolata nincs, hétszer nagyobb valószínűséggel hal meg 69 éves kora előtt.

ELISMERÉSVÁGY

A magyar társadalomban különösen nagy gondot jelent az, hogy kevéssé dicsérjük, ismerjük el egymást, pedig ez alapvető volna, és nemcsak a nevelésben, hanem a párkapcsolatokban is. A másik fél valódi érdemeinek a dicsérete az önértékelés erősítéséhez vezet. Ha mindkét félnek ilyen a hozzáállása, akkor az nagyon komoly összetartó erőt, előremutató állapotot jelent. Egy kapcsolat építése legalább annyi energiabefektetést igényel, mint például a munkahelyi előremenetel menedzselése.

VAN KIÚT?

Teljesen logikus lenne, ha most, amikor a pénztőke szerepe megingott, rádöbbennénk: a fogyasztói társadalom értékrendje, vagyis az, hogy valaki értékesebb, ha jobb kocsija, jobb farmerja, dekoratív barátnője van, egyáltalán nem teszi boldogabbá az embert. Magyarország ma nagyon boldogtalan ország. Vallom, hogy ez nem alapvető tulajdonságunk, de sajnos pillanatnyilag ez a helyzet. Intézetünk részt vesz egy uniós pályázatban, amelynek kapcsán a boldogság egészségvédő hatását vizsgáljuk. Daniel Kahneman, az első pszichológus, aki közgazdasági Nobel-díjat kapott, szintén ezt kutatta, s kimutatta, hogy a boldog országok sokkal jobb helyzetben vannak anyagilag. Az erős fogyasztói értékrenddel jellemezhető országokban élők rosszkedvűbbek, a férfiak idő előtti halálozásában egyértelműen közrejátszik az a stressz, hogy attól rettegnek, lemaradnak a versenyben. Ehelyett újra fel kellene fedezni azt a régi bölcsességet, ami pár évtizede elfelejtődött, hogy a tartós bizalmon alapuló társas kapcsolatok az életmódtényezőknél is sokkal komolyabb egészségvédő hatásúak.

És még egy videó is a végére:

Beszéljünk erről a gyülekezeteinkben – őszintén, tükörrel és Bibliával a kezünkben!

Marketinglecke a Coca-Colától gyülekezeteknek!

Megnéztem egy nagyszerű előadást Melinda French Gates-től (ő Bill Gates felesége) a TED-en arról, hogy mit tanulhatnak a nonprofit segélyszervezetek (mint például a Gates Alapítvány) a Coca-Colától. És továbbgondoltam, hogy mit tanulhatunk ebből a leckéből mi, keresztények, keresztény missziómunkások és vezetők.

Azt hiszem, tanulságos lesz.

De először is a Coca-Cola. Naponta másfél milliárd adag kólát mérnek ki a világon! És ahol nincs gyógyszer, nincs élelem, nincs elektromos áram (és nincs Biblia sem) – a távoli Afrikában vagy India eldugott falvaiban – Coca-Cola ott is van! Elképesztő.

Minek köszönhető ez az egyedülálló sikertörténet?

Melinda Gates szerint három nem túl bonyolult dolognak. És miközben felsorolom, azonnal alkalmazom is a gyülekezetre, a küldetésünk betöltésére! Mert sajnos több a kóla mint a Biblia, egy üdítőital, ami a szomjat oltja, mérhetetlenül sikeresebb és kelendőbb az örök élet vizénél, ami nem ugyanazt a szomjat oltja!

1. VALÓS ADATOK ÉS AZOK FOLYAMATOS KIÉRTÉKELÉSE

A Coca-Cola mindent tud a saját “világáról”. Azt is, hogy a távoli Afrika legeldugottabb falujába a talicskás kóla-futár melyik nap hány palackkal adott el! A Coca-Cola folyamatosan gyűjti az információkat és az adatokat, folyamatosan elemez, és azonnal reagál.

Valljuk meg, ez iszonyúan távol áll tőlünk.

Valljuk meg, sokszor fogalmunk sincs, melyik vasárnap hányan voltak a gyülekezetben, milyen az életkori eloszlás, ki mennyit utazik, mennyit foglalkozik egy héten a lelki életével, stb. stb. Ha meghirdetünk valamit a szószékről, fogalmunk sincs, hányan veszik komolyan, és konkrétan mit is tesznek azután. Nem tudjuk, hány meghívónk ért célba – és amelyek nem, azopk hol akadtak el. Nem tudjuk, ki hány értékes kapcsolattal rendelkezik, és azokból hányat tart karban evangélizációs szempontból is.

Szerintem nagyon-nagyon kevés konkrétumot tudunk bármiről is, ami a gyülekezeti életünkkel és a missziónkkal, a saját embereinkkel és a környezetünkkel kapcsolatos! Mert mérni, elemezni, értékelni “túl világias”. És leszervezünk egy-egy missziós programot anélkül, hogy bármilyen konkrét “adatot” is tudnánk, akarnánk egyáltalán tudni, elemeznénk, használnánk és értékelnénk.

Ahogy Melinda mondta az előadásában: sok civil szervezet úgy dolgozik, mintha egy koromsötét teremben bowlingozna. Elgurítja a golyót, hallja, hogy gurul, hogy valamit ledönt – de hogy mi lesz a végeredmény, az csak akkor derül ki, ha felkapcsolják a villanyt. De akkor már késő!

2. AZOKRA AZ EMBEREKRE ÉPÍTENEK, AKIK VANNAK

Afrika más, mint Európa vagy az USA. Nincsenek autópályák, ahol a kólás kamionok tonnaszámra nyomhatják a cuccot a hipermarketeknek. Mit lehet tenni? Használni azokat a lehetőségeket, azokat az embereket, akik vannak. És ha talicskával, szamárháton, puttonyban viszi a “vállalkozó” a kólát egyik afrikai falucskából a másikba, akkor úgy viszi. Ezt ismerte fel a Coca. És ma 30.000 regionális elosztóközpontjuk van Afrika területén, ahonnan a talicskás üzetkötők a világ végére is elviszik a kólát.

Az Etióp kormány egészségügyi reformot vezetett be. Mert annyira kevés a kórház, hogy az átlagember egynapi járóföldnyire lakik a legközelebbi kórházhoz – és nincs pénz több kórházra. Pár éve egy ápolóra 30.000 veteg jutott. Azóta létrehoztak egy gyorstalpaló ápoló-iskolát, kiképeztek 30.000 ápolót, és ma már 1:2500 az arány. 15-szörös javulás! EZ eredmény!

Nem ugyanezt kellene csinálnunk nekünk is?! Kiképezni és kiküldeni minden embert, aki van! Sok gyülekezet vár egy jobb lelkészre, több ifjútitánra, dicsőítőcsoportra, ki tudja miféle aranyszájú szentjánosra – és aki van, az voltaképpen nincs. Mert a gyülekezet nagy része nem csinál semmit, csak ül a fenekén, és nézi a műsort.

Jön egy multi, és a nincstelen, tanulatlan, mezítlábas afrikaiakat kólaügynökké képezi. És Afrikában, ahol szinte semmi nincs – kóla az van! Mi miért nem tudjuk ugyanezt megcsinálni?!

3. MARKETING

Ez a “szakmai” elem. A Coca-Colának NEVE van. Nem minden név fölött való – bár globálisan sajnos valószínűleg jobban ismert! A Coca-Cola üzenete nagyon egyszerű: ÉLVEZD! Légy nyitott a boldogságra. Valami ilyesmi. A marketingje egy életérzésről, egy vágyról szól – és minden kultúrában ugyanarról, mégis másképp. Dél-Amerikában a boldogság a családdal fonódik össze. És ezt hangsúlyozza a kólareklám is. Afrikában a közösségről. Ott meg azt hangsúlyozza a reklám. Az üzenet ugyanaz – csak alkalmazzák a fogyasztóra.

Nekünk is van egy nagy nevünk! Nekünk is van egy “termékünk”, Bibliánk, Megváltónk, ami és aki minden szükséget betölt! Mégsem tudjuk alkalmazni, sokszor még a közvetlen szomszédainkra vagy munkatársainkra sem. Pocsék a marketingünk. Vagy csak szimplán nincs.

Tessék, itt a videó, alig több, mint negyed óra. Ajánlanék hozzá egy jegyzetfüzetet, és miközben nézzük (van magyar felirat!), azonnal írjuk le mindazt, ami eszünkbe jut minderről a gyülekezetünkkel, a missziómunkánkkal, a küldetésünkkel kapcsolatban.

Szerintem lehet tanulni Gates asszonytól. A Coca-Colától.

És érdemes is lenne!

Befejezésül álljon itt az előadás utolsó mondata:

Ha képesek lennénk tanulni az újítóktól az élet minden területéről, és ha képesek lennénk végre összefogni – az lenne a boldogság!

UI: Esetleg beírnátok a hozzászólásokba is, mire jutottak a videó után?

Jézus és a Facebook

Vendégtanulmány – kicsit hosszabb, emésztősebb – de érdemes időt szánni rá, lassan elolvasni, és mindenképpen gondolkodni is közben/utána! Várom a hozzászólásokat!

A halászattól a Facebook-ig

Sok keresztény kérdezi manapság, hogy a techno-szaki kultúránk fiatal huszonéveseit vajon miért nem érdekli annyira a gyülekezet, mint a nagyszüleiket. Ezek a keresztények azon siránkoznak, hogy sem Billy Graham, sem Bill Hybels, de még Bill Clinton sem tudta lekötni a fiatalok tizedmásodpercekre osztott figyelmét. Nyilvánvalóan senki nem mondta nekik tíz évvel ezelőtt, hogy „tessék, ilyenek a szexuális botrányok”. Úgyhogy miután bevonták üres modernkori hálóikat, amelyekről már látszik, hogy nem fogják ki velük a posztmodern halakat, a keresztények, a történelemben oly gyakran (és bölcsen) alkalmazott lépésükkel visszavonulnak a közmondásos strand-törölközőikhez, amelyek a tengerparton vártak rájuk. (Csak mellékesen, az igazi „közmondásos törölközők” megtalálhatók a helyi online keresztény könyvesboltodban. Csak véletlen egybeesés, hogy a szerzőére az van hímezve, hogy „Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek” [Példabeszédek 6:10].)

Mielőtt mi, keresztények feladtuk volna az emberhalászatot a napozás kedvéért, szerencsére eszünkbe jutott Jézus feltámadás utáni ügyes halfogása. Bölcsen úgy döntöttünk, hogy jobban tesszük, ha mégis kivetjük a hálóinkat a hajó másik oldalára, az utolsó leheletünkkel megtett erőfeszítéseinkben reménykedve, hogy így kifoghatjuk a technológia mellékfolyóiból beúszó fiatalokat, akik ügyesen elkerülték a keresztény halászhálókat az emberalkotta modernista tavakon. És ahogy Jézus ígérte a tanítványainak, a keresztényeknek ma bőséges halfogásuk van Mark Zuckerberg Facebook-ján. Valamint, a tanítványokhoz hasonlóan mi sem tudjuk, mit kezdjünk egy akkora kiber-fogással, ami már-már felborítja a keresztény hajót.

Ma viszont azzal a problémával szembesülnek a keresztények, hogy ebben a korban könnyebben fogunk ki olyan reklámcégeket, amelyek illegális adatgyűjtést végeznek, és kevésbé találunk igazi halászokat, akik az igazi halfogást növelik. Emiatt abban sem vagyunk biztosak, van-e elég erőnk behúzni a „Hálót” (azaz a „Netet”) a hajónkba. tehát mi változott az első század óta? Nem sok változás látszik azon kívül, hogy megjelent az áldott templomi orgona, mint az egyetlen dicsőítő hangszer, a Demokrata párt által lekicsinylő szóvá formált „keresztény” megnevezés, valamint az, hogy felvittünk egy embert a holdra. Bár ez utóbbi állítás az emberről a holdon, megkérdőjelezhető hitelességű. Mindazáltal Jézus Nagy Missziós parancsa, miszerint „Menjetek el e széles világhálóra, és tegyetek kibertanítvánnyá minden felhasználót, Facebook-olva őket úgy, hogy ’üdv JK-tól’!” (Máté 28:19-20 TNIV [Tökjó Neo-Internet Változat]), egyértelműen kiállta az idő próbáját.  Nem kellene minket is irányítania a Mesternek ez az alapelve, hogy „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől” (János 21:6)? Habár, a mai posztmodern világunkban kissé óvatosabban kellene megválogatnunk, mikor fogadjuk el Jézus tanácsát. Gondolj bele: a tanítványoknak még talán hasznos is volt kiráncigálni egy csomó izgő-mozgó halat, de az iPhone és az emoticonok világában nem nagyon van szükségünk ezekre a bosszantó állatokra. Ráadásul bele is gabalyodtunk a dolgokba, és már azon tűnődünk, miért nem tudjuk behúzni a hálót a hajó fedélzetére, és hogy miért van az, hogy a legjobb szándékaink ellenére is léket kapott a gondosan felépített szerkezetünk.

Emberhalászok?

Képzeld el, hogy a tó mellett vagy a nyár közepén, egy forró nyári délutánon lazsálva három barátoddal és egy láda jeges üdítővel. Hirtelen az ismerős rántást érzed a horgászzsinóron, és izgalmadban még a drága üdítőt is a tóba ejted, de azzal biztatod magad, hogy semmi baj, a zsinór másik végén van valami! A sötét körvonalak egyre közelebb kerülnek a víz felszínéhez, az egyik srác már készíti is a hálót, de hirtelen megrémülve visszahőköl! Elereszted a zsinórt (úgyhogy oda a kapás), és a hajó oldala mellett lenézve meglátod, hogy nem is harcsát fogtál, hanem egy hullát – a fülénél fogva!

Amellett, hogy a pecázóhely környékén való búvárkodás veszélyeire hívja fel a figyelmet, azt is megláthatjuk ebből a történetből, mennyire nem vicces dolog embereket halászni. A délután hátralevő részében a parton töltitek (a törölköző kényelme nélkül) vallomást tesztek a helyszínelőknek, miközben a katonai célra igénybe vett hajótok a tengert járja, további holttesteket keresve. Jézus valami ilyesmire gondolt? A mai felfogásunk szerint embereket halászni nagyobb gondot jelent, mint amennyire az megéri. Úgyhogy kitűnő teológus hallgatóként mi, keresztények, feladtuk az ősi hálós-ötletet, és egy tipikus filmjelenetet képzeltünk el, csőre töltve a Krisztustól kapott fegyvereinket és összevissza lövöldözünk a vízbe, azt remélve, hogy a halak megkönnyítik a dolgunkat, és lesznek szívesek csatlakozni hozzánk a hajóban. Sajnos rosszabbul tanulunk a filmekből, mint amennyire halászni tudunk. Ha jobban odafigyelnénk, hogy azok a fickók, akik pecabot helyett puskát használnak tipikusan a rosszfiú szerepét kapják, és általában nem barátságosak a filmekben.

Barát-kérés

Talán nem a szerző az egyetlen, aki fél az emberhalászattól, miután elképzelte, hogy Horatio Caine-nel és a helyszínelőkkel kell töltenie a délutánt. Talán a kollektív rémálomra való keresztényi képességünk adhat magyarázatot az emberhalászat csődjére. A másik lehetőség az, hogy a kultúránkat sokkal érdekesebbnek találtuk, mint Krisztust – mert miközben az ifjúság online kereste a konvertálható intelligens életet, megtalálta az online pókert, az éjszakai adásokat és a Facebook-ot, és azóta is ezzel foglalkoznak. És aztán kellő arroganciával csodálkozunk azon, hogy miért hagyják el a gyülekezetet a fiatalok, amikor az adakozó kosárba nem lehet póker zsetont bedobni, és még a legjobb lelkipásztor sem közelíti meg David Letterman szellemes egysorosait. De nem is reagálhatnánk jobban ezekre, mint úgy, ha vágyakozva visszatekintünk azokra a régi szép időkre, amikor még készpénzzel játszottunk (és fizettünk), Letterman pedig még csak bemondó volt?

Becsületére váljon néhány kereszténynek, hogy bár észrevették, hogy nem nekik kedvez a lapjárás, de mégsem adták fel, hanem inkább emelték a tétet. Mivel nem szívesen fogadták a késő esti komédiásokat a gyülekezetben, ezért kibérelték a szemközti tévéstúdiót, elkezdtek bekopogtatni az emberekhez Jézus nevében, és isteni kártérítést ígértek minden felelőtlenül összeszedett szerencsejátékos veszteségre – na ez már aztán szórakoztatóipar! Ma már azt is megteheted, hogy Peter Popoff lelkipásztor online imádkozik az üres pénztárcádért, vagy megkérheted Benny Hinnt, hogy „lökjön hátra” Jézus nevében.

A konzervatívabb keresztény ünneprontók – azok, akik nem voltunk annyira felkészülve, hogy leszámoljunk Jézussal – elkerültük a színházakat és a stúdiókat, és sajátos módon öltöztük fel a hitet. Mivel nem egyeztünk meg egységes reakcióban, ezért némelyikünk e-szundításba kezdett, egy társadalomellenes Jézussal, és arra vártunk, hogy majd elvonulnak a tévé-evangelizációs és technológiai viharok. Mások tágra nyílt szemekkel bámultunk a ragyogó új lehetőségekre, egy idilli ablakon át, és arra kértük Jézus Mikulás Krisztust, hogy tegyen egy kis virtuális ajándékot a virtuális karácsonyfánk alá, újonnan elkészült Facebook profilunkon (valahova a „Napi igevers” alkalmazás mellé, amit hűségesen hozzátettünk a saját fiókunkhoz). Megint mások közülünk úgy döntöttünk, felvesszük a harcot Lettermannal és a Facebookal, vérben forgó szemekkel, és Hadjáratos Jézussal az oldalunkon.

Mégis a világnézetünk az (bármennyire torzult is), amitől mások vagyunk a világhálón: még a világi médiaóriás, az MSNBC is elismeri, hogy „az Internettől begolyóznak az emberek”. Helen A:S: Popkins írónő számtalan webszörfözővel együtt csodálkozik azon, hogy „miért van az, hogy munkahellyel, családdal és társadalmi ranggal rendelkező emberek miért használják az Internetet arra, hogy itt vezessék le az energiájukat gyűlölettel teli szavak begépelésével, ráadásul ilyen lelkesen?” (“Watch Out. The Internet Will Cut You.”). Ezeknek a keresztényeknek a védelmében hadd mondjam el, hogy sokkal biztonságosabb egy avatarnak behúzni egyet, mint egy valódi élő embernek. A legrosszabb, amit visszakaphatsz, az hogy virtuálisan kidobnak az ablakon. Mint hűséges keresztények, megmaradtunk az online, panaszkodás, kritizálás és oda-vissza viták szintjén. A népszerű Christianity Today evangéliumi magazin azon siránkozik, hogy „az amerikai közvélemény az evangéliumi keresztényekről ritkán volt ennél torzabb”, valamint hogy „a média fáradhatatlan rámutatása az ellentmondásokra megnehezíti a hamis benyomások ellensúlyozását” (“Media In Motion”). Persze ezek a véleményalkotások nem a mi hibánkból származnak. Letértünk az utunkról, hogy beszálljunk a dühöngés-áradatba, hogy ne kerüljünk szembe a Facebook-al. Hogy utálhatnak minket, amikor ugyan olyanoknak bizonyultunk a virtuális közösségben, mint a pogányok, akiket persze mi szeretünk ostorozni a blogjainkon?

Miután azzal zaklatjuk a mai fiatal keresztényeket, hogy nem ismerik Szent Ferencet vagy Lojolai Ignácot, a neo-ludditaként elhíresült Richard G. Malloy a “Religious Life in the Age of Facebook” (Vallási élet a Facebook-Korszakban) című cikkében azt fájlalja, hogy „a mai ifjúság jobban ismeri Harry-t és Hermione-t, mint Jézust, Máriát és Józsefet”. És igaza van. Te, az olvasó, meg sem kérdezed, mi a másik neve Harry-nek és Herione-nek (Potter és Granger), bár becsületedre váljon, hogy Jézusét sem kérdezed meg (ami egyébként nem „H. Krisztus”). Véletlenségből szinte minden online lexikon rokon értelműnek találja a „Bibliatudóst” és a „neo-ludditát”. Ha Mr. Malloy tudta volna ezt, akkor Mark Zuckerberget is felvette volna a H-listájára, elismerve, hogy bár senki nem tudja, hogy néz ki, mindenki a Facebook atyjaként ismeri M.Z.-t, annak a Facebook-nak, ami a társadalmi-hálózatépítő evangéliumi mozgalom előhírnöke, ami jelenleg végigsöpör az országon, sokkal nagyobb sebességgel, mint hasonló nevű (de kevésbé reklámozott) testvére, a társadalmi evangéliumi mozgalom.

Ma az a jó hír, hogy már elég régóta – 2004 óta – a Facebook olyan hétköznapi része lett főiskolások közötti társasági embereknek, a túlzottan készséges középiskolás tiniknek és végül még a „bárcsak újra fiatalok lennénk” szülőknek, mint a hal és a kenyér a Jézussal társalgó halászembereknek. De akkor miért tartott olyan sokáig, hogy a keresztények megkapják azt az isteni hangüzenetet, mely szerint az, hogy elárasztják a Tube-ot és a Netet keresztény propagandával, még nem fogja behozni az embereket? Miközben egyes konzervatívok hajlamosak Benny-t és Peter lelkészt vádolni azzal, hogy hangüzenetüket rejtve tartják meghatározhatatlan isteni PIN kódjukkal, sokunk szomorúan nézünk az asztalra kitett desktop Jézusunkra, és nem értjük, miért felejtette el megemlíteni ezt. Az „Ez bonyolult” kapcsolati állapot a keresztények és az Internet között még Leonardo De Chirico média-nagykutyát is megzavarta. Sajnos a híresebb Leonardo túlságosan elfoglalt volt a Convert Me if You Can (Téríts meg ha tudsz) kommentjének a filmezésével, de támogatta De Chirico-t, aki az „Ethics and the Internet, Starting from Theology” („Az etika és az internet, a teológiával kezdve”) című cikkében arra figyelmeztet, hogy „kockán forog a keresztény hit az irányú képessége, hogy értelmesen és pozitívon kommunikáljon a kultúrával”. Bár amióta az internettel való kommunikálás titáni (angolul „titanic” – a ford.) feladata a keresztényekre jutott, sok keresztény online próbálkozás és önjelölt premier társadalmi hálóépítés az elé a döntés állít bennünket, hogy vagy elsüllyedünk, vagy úszunk.

A Facebook bukása

A Facebook jelenleg több ezer olyan csoporttal büszkélkedik, amely akadémiai, politikai vagy szociálisan érzékeny oldalról védelmezi a keresztény hitet. Talán a legérzelmesebb kérés a hittel kapcsolatban a képzeletbeli 4000 tagú csoport részéről érkezett: „Ha a facebook nem törli a csoportot (le a kereszténységgel) akkor le a facebook-kal!” [sic!] amely egyébként Vallásos Szervezetként van azonosítva. Mivel tele van borzalmas nyelvtani, helyesírási és mondatalkotási hibákkal, ezért ez a csoport végtelen élményt nyújt a keresztény apologetikában (bocsánatkérés nélkül). Szorosan mögötte a második helyen „A keresztény srácok azért fickósabbak, mert …” csoport jön, messze lemaradva a harmadik pedig a „10 millió tini Krisztusért (MINDEN keresztény tini a Facebookon)”, de csak azért van ennyire lemaradva, mert meglepő módon még több mint 9,9 millió tag hiányzik a célkitűzésük eléréséhez.

Mindazáltal meglepő, hogy még így sincs a keresztényeknek jobb online sajtójuk, hogy olyan sokat beszéltek arról, hogy visszakerül az „e-„ az evangelizálás szava elé. Könnyű elképzelni, hogy ha más nem is de, az olyan csoportok mint például az “AMERICAN BY BIRTH…CHRISTIAN BY CHOICE” („Amerikai vagyok, mert itt születtem … Keresztény vagyok, mert így döntöttem”) a keresztény patrióta iskolákat egy az egyben behoznák. Viszont mivel sem az iskolák, sem a társadalmi csoportok nem kérnek a keresztényekből a Facebook-on, talán itt az ideje, hogy a mai kiber-keresztények eldöntsék végre, hová is megyünk, mit is akarunk.

Beléptünk a „banda háborúkba”

Ha tényleg szeretnénk valami mást a kibervilágban és a Facebook-on, akkor a keresztényeknek meg kellene találni az egyensúlyt az újszülött (megkeresztelt) csecsemők képeinek felrakása és az ateista barátaik halálra rémítése között. Persze most csak vicceltem. (Neked nincsenek ateista barátaid.) Nazzareno Ulfo, aki egy könyvszerző és az ő szülővárosa is Názáret, úgy mint Jézusnak, arra figyelmeztet a The Challenge of Cyberculture (A kiberkultúra kihívása) című könyvében, hogy bár „a kiberkultúra elleni minden ellenséges megnyilvánulás helytelen és nem praktikus, mégis olyan kihívás elé állít minket [a kiberkultúra] mint Góliát tette Saul király napjaiban”. Fogjátok az iPhone-okat! Vajon minden názáreti ennyire ellene van a technológiának, és ennyire fél a haladástól az Ószövetséggel a kezében? Miközben talán az olvasó azon tűnődik, vajon mikor és hogyan szelte át az Atlanti óceánt (újra) az Amis bárka, és hogyan találta meg az útját Názáretbe, az érvelés kedvéért tegyünk úgy, mintha a Jézus-Ulfo tandemnek lenne valami létjogosultsága. Ha a Facebook tényleg egy technológiai keresztény-gyilkos, akkor a keresztényeknek óriási problémájuknak kellene lennie ezzel a virtuális Góliáttal, ami nem is hat sing magas, hanem világméretű.

Hogyan jelenthet ilyen veszélyt a Facebook, ami csupán azt mondja magáról, hogy „segít kapcsolatot tartani ismerőseiddel”? Persze, nem úgy tervezték, hogy e-köveket és F-bombákat dobáljanak rajta keresztül. Szerencsére, miután két órán át keresgéltem és megittam két kávét, örömmel állapítottam meg, hogy csupán a Facebook-os keresztények viselkednek ilyen tiszteletlen módon, a korában már említett „le-vele” csoport részéről és persze a pogányok, akik az egész harcot kezdték a „Le a kereszténységgel” csoportjukkal. De ki tudná megmondani a Facebook igazi célját? Szerény kezdetéből láthatóan a Facebook, a világhoz hasonlóan, jónak lett alkotva, de megcsalattatott a kígyószerű közvélemény és világuralmi vágyak által, és immár az alkotója ellen lázad. Sőt mi több, a világmindenséghez hasonlóan, a Facebook virtuálisan vagy metaforikusan beintett a megalkotójának. Azoknak írom, akiket jobban érdekel a téma, hogy a Facebook bukása 2005 szeptemberre datálható, amikor a szolgáltatást elérhetővé tették a középiskolás diákoknak is.

Názáreti barátunk szerint, nem az a keresztények legnagyobb problémája, hogy a Facebook tele van gyerekekkel, hanem az, hogy mi is benne vagyunk az egész virtuális rebellióban, ahelyett, hogy beiratkoztunk volna az értelmező táncórákra, megtanulva azokat a lépéseket, amivel el lehet kerülni a rettenetes óriást. Ha nem hagytuk volna, hogy megfélemlítsen minket Mark „Góliát” Zuckerberg kihívása, hanem a nyolcvanas évek ritmusára roptuk volna inkább, akkor nem lenne az a kényszerérzetünk, hogy lecseréljük dicsőségünket (ang.: „halo”) a Halo 3-ra (lövöldözős video-játék), vagy hogy virtuális pogányok virtuális vérét ontsuk, így védve virtuálisan félreértett hitünket. Lehet, hogy a „nyolcvanas évek ritmusa” az elektronikus popzenéről ismert nyolcvanas éveket juttatja az olvasók eszébe, de itt most az első század nyolcvanas éveire utalok, ahol Patmoszi „Ritmus” János megszégyenítette Domitianus „Sárkány” császárt azzal a számmal, hogy „Ilyen a világ vége”. Ennek ellenére néhány szerencsétlenül járt ember hallgatott csak a názáreti barátunk figyelmeztetésére, a többiek pedig ledobták dávidi parittyájukat, szentkézi-gránátjaikat és bandaháborús késeiket, hogy így menjenek át a frontvonalon – de nem azért hogy harcoljanak az óriás ellen, hanem hogy megszerezzék a híres ember emailcímét, hogy barátkérőt küldhessünk neki, vagy meghívassuk magunkat a Facebook-os bandájába.

Hírek Feed

Úgyhogy talán az a mi kiberproblémánk, hogy a keresztények azt hitték, csak úgy mint a világ többi része is, hogy elbújhatunk a képernyő mögé, a profilok és a műanyag, festett kibernetikus Jézusképek mögé, és azt gondolhatunk, mondhatunk és csinálhatunk, amit csak akarunk, akinek csak szeretnénk (vagy gyűlölnénk), mert hát „úgysem olyan mintha igazi lenne”. Azt gondoltuk, hogy azok a profilképeink, amin homályos szemű Názáreti Jézus van kitárt karokkal, pirospozsgás Jézus Mikulás Krisztus egy nagy kosár ajándékkal, vagy akár Orlando Bloom Hadjáratos Jézus oltalmazza „A menny királyságát”, majd elég sokáig elvonják az olvasók figyelmét a szeretetteljesnek nem mondható irományokról, amik az üzenőfalunkon olvashatók. Igaz, hogy a keresztények is rájöttek, hogy a képek ezer szóval is felérnek (és azok sem mind kedvesek), a képek után következő szavak sokkal egyértelműbben beszélnek. És még mindig azon csodálkozunk, hogy lettünk olyanná, mint a kibervilág – vagy éppen visszataszító a számára.

Mint a Facebook világának hátramaradó része is, úgy tűnik a keresztények is hitetlenkedve kezdenek rájönni, hogy ami online történik, az nem marad ott. A virtuális Facebook közösség egy nagyon is valóságos hatóerő, ami azoknak a szemléletét és viselkedését formálja, akik miután eljönnek otthonról a Facebook mellől, a képernyőn olvasottakat kivetítik azokra, akiket az utcán látnak. És mint minden nyilvános dolognál, itt is sajnos a huligán, nagyszájú ünneprontók hívják fel magukra a figyelmet, és rombolják le a pozitív elképzeléseket rólunk, a többiekről – különösen azokról, akik csendesen végzik az ilyen jó munkákat.

Státusz frissítés

Ami a Facebook-ot illeti, nekünk keresztényeknek el kell fogadnunk azt a kibervalóságot, hogy az antiszociális Názáreti Jézus abból adódott, hogy megszűntünk azokért az emberekért élni, akiket ő szeretett. Jézus Mikulás Krisztus nem tud lejönni a kémény csövén, mert nem is létezik, és ha létezne is, nem e-ajándékokkal kényeztetne minket, mert akkor nem kapnánk meg azt az ajándékot, amit ő adott: önmagát. A Hadjáratos Jézust pedig évekkel azután találták ki, hogy itt élt a földön az Ember Fia, és ráadásul senkinek nincsenek emlékei arról, hogy ő csatával bevette volna Jeruzsálemet. Azt a Jézust fogják vonzónak találni a Facebook-osok, amelyik halakat fogott és a vízen járt. ha a keresztények ki mernek lépni a hajóikból – ha abbahagyjuk a halakra való lövöldözést, felébredünk názáreti álmunkból, felnézünk az autogramos könyvből, vagy lelassítjuk a királyságért való rohamot – ha felnézünk önmagunkból és kilépünk a vízre a Webmasterrel, az online és az offline világ még akár meg is tapasztalhatná azt, Aki szereti a halakat és az embereket, ahogy éppen feléjük lépdel, hogy találkozzon velük. Ha elég gyorsan cselekszünk, még akár a partra is kihúzhatjuk a kapást, mielőtt elsüllyed a hajónk.

Adrian De Lange – Catapult Magazine

A fordítás a kiadó engedélyével történt, és a cikk eredetileg a TONHAL Portálon jelent meg.

„Jézus HIV Pozitív volt!”

Legalábbis ezt mondta egy Dél-Afrikai lelkész az egyik prédikációjában.

öööö…. Máriától biztosan nem kaphatta el, hisz Mária szűz volt. Nyilván nem jöhet szóba sem a szexuális kicsapongás, sem a fertőzött vérátömlesztés. Ja persze, és a HIV vírust is csak 1959-ben regisztrálták, és a legújabb kutatások szerint az előtörzse is csak 1908-ban jelenhetett meg.

De nyilván nem is így gondolta a pásztor.

Egy olyan országban, olyan környezetben prédikált, ahol az AIDS népbetegség. Egy 2000-es statisztikát olvastam, ami azt mutatta, hogy akkor a felnőtt lakosság 20%-a volt HIV-fertőzött, több mint 4,2 millió ember! A nagy részük mára már valószínűleg halott is. De akkor talán egy prédikáció erejéig közel érezték magukhoz azt a régenélt zsidó férfit, azt a bizonyos Jézust.

A prédikációt felkapta a BBC is, és kérdésükre, hogy ezt ugyan honnan szedte a pásztor, csak annyit mondott: A Bibliában az áll: „A fájdalmak férfija volt, aki a betegségeinket is magára vette…”
Jézus a kereszten azonosult az aids-esekkel – ugyanúgy, mint a melegekkel, a prostituáltakkal, gyilkosokkal, hazugokkal, vallásos fanatikusokkal, szívtelenekkel, bunkókkal, káromkodókkal, közönyösökkel, a gyűlölködőkkel, a karrieristákkal, a másokat lenézőkkel vagy a másokat megbélyegzőkkel. A bűnösökkel. Velünk. Hogy aztán ott a kereszten Jézusban, Jézussal együtt ez mind elpusztuljon.

Lehet, hogy ez nem a legszokványosabb karácsonyi üzenet – de Jézus ezért született e világra! Hogy fertőzött, bűnös, nyomorult, megvetett, lesajnált legyen – helyettünk. Hogy átvegye azokat a terheket, amiket mi nem bírunk, amibe mi belepusztulnánk. De attól, hogy ő átvette, a pusztító teher nem változott – csak nem mi haltunk bele, hanem ő! Én azt hiszem, ez volt az életének a csúcspontja – nem az ötezer ember megvendégelése vagy a vízen járás.

Hogy miért tud Jézus olyan közeli lenni mindannyiunk számára? Mert volt az életének egy olyan időszaka – ha nem is volt túl hosszú, de annál gyötrelmesebb – amikor ő is aids-es volt, mint a dél-afrikai tinianyák, ő is ugyanolyan homoszexuális volt, mint Elton John, ugyanolyan drogos volt, mint Kurt Cobain, olyan depressziós volt, mint Britney Spears, olyan terrorista volt, mint Oszama Bin Laden – amikor ugyanolyan volt, mint Te vagy én. És akkor, amikor pont olyan volt, mint mi, pusztulnia kellett – hogy egykor majd mi, akiknek pusztulnunk kellene, pont olyanok lehessünk, mint amilyen ő volt eredetileg.

Na, pont ez a megváltás lényege! Én ezt ünneplem karácsonykor (is).

Kár, hogy általában azt a Jézust látjuk magunk előtt, aki a legtávolabb áll tőlünk: a tiszta, tökéletes, bűntelen, megkísérthetetlen Jézust – aki olyan, amilyenek mi sohasem leszünk (legalábbis e földi életben). Emiatt aztán egy életen át kergetünk és prédikálunk egy elérhetetlen ideált, ami csak frusztrál és csalódást okoz nekünk is, és azoknak is, akik nézik ezt az abszurd és eleve kudarcra ítélt kísérletezést. Mert Jézus legfeljebb egyetlen pillanatban hasonlított ránk igazából: a kereszten. Azt hiszem, ha ezt végre megértenénk, akkor leszállnánk végre a keresztény-evangéliumi-karizmatikus-nagyonhívő szellemi gőg trójai falováról, ahonnan olyan könnyen ítélkezünk a „világ”, a „hitetlenek” és a „bűnösök” felett, és vállalnánk velük a közösséget, szolgálnánk őket, élnénk és ha kell, halnánk értük. Mert ez a felismerés végtelenül nagy alázatra és hálára vezet. És az első nélkül nem tudjuk, a második nélkül nem fogjuk Jézust „elérhetővé tenni” az emberek számára – akik ugyanannyira nem szuperhősök, mint ahogyan mi sem vagyunk azok.