Tag Archive for: üzenet

Múzeum vagy kórház?!

Már régen láttam ezt a videót, de csak nemrég találtam meg magyar felirattal, amikor épp azon gondolkodtam, hogy le kellene fordítani. Örülök, hogy más megtette már!

Egyetlen mondatot szeretnék kiemelni belőle:

Mi a gyülekezet? Múzeum a jó embereknek – vagy kórház a betegeknek?!

És egy elgondolkodtató kérdés, ami a videóban így hangzik: “Vajon Jézust beengednék ma a gyülekezetbe?” – Én inkább azt kérdezem: őszintén, örülnénk annak, ha eljönne, és “rendet rakna” nálunk is?!

A vallás(osság) újonnan születés nélkül a legnagyobb ostobaság és a legfeleslegesebb teher az ember életében! Soha nem értettem igazán a vallásos embereket: magukra vesznek egy rakás törvényt, viselkedési szabályt, és nyögnek közben, mert valahogy nem szívből jön. A lényeg hiányzik.

Az egyháznak óriási a felelőssége – miközben a pénteki tréningünkre készülök, amit hittanoktatóknak tartunk, folyamatosan ez jár a fejemben: ha a megtérés és újonnan születés üzenetét, a Jézussal való személyes kapcsolatot kihagyjuk a prédikációinkból, a gyülekezeti és a személyes életünkből vagy épp a hittanóráinkról, és csak kereszténység-tant, egyházi kultúrát és etikát tanítunk és terjesztünk, éppen az egyház ad egy olyan hamis biztonságtudatot a vallásos embereknek, ami nem csak e földi életüket nyomorítja meg, de a halál utánit is veszélybe sodorja! Így lesz az eredeti jó szándékból a pokol felé kikövezett széles út.

Ha még nem láttad, mindenképpen nézd meg ezt a videót:

Ez aztán az istentisztelet!

Olvastam egy terjedelmes cikket a mormon egyház talán legfundamentalistább ágáról a National Geographic egy régebbi számában. Attól teljesen függetlenül, hogy mit gondolok róluk, az egyik rövid bekezdését szeretném megosztani – mert ennél jobb istentiszteleti formát nemigen láttam eddig sehol:

Szombatonként a férfiak összegyűlnek az imaházban, aztán az istentisztelet után nekiindulnak, végigjárják a várost, és bárhol, ahol szükség adódik, besegítenek az építési, karbantartási munkálatokba. Volt, hogy egyetlen nap alatt felhúztak egy négy hálószobás lakóépületet – reggel elkezdték az alapozást, és estére már a zsindelytetővel is elkészültek.

Ez aztán az istentisztelet!

Itt nem csak a szent észosztás megy, hanem valóságos tettekben is kifejeződik a gyülekezeti szolgálat. Ez az, ami annyira hiányzik a mai jól szituált, fehér inges, nyakkendő kultúrvallásosságunkból, legyen szó tradicionális vagy karizmatikus gyülekezetről. Természetesen kell az igehirdetés, az imádat és az imádkozás, a közösség megünneplése – de nagyon kellenének a valóságos és öntelten tettek is, a valódi szolgálatok is!

Az Ézsaiás 58-ban olvashatunk az Istennek igazán tetsző böjtről, istentiszteletről:

“Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az ÚR kedves napjának?

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted.”

A régi “átkosban” volt egy divatos szabadidőtöltési mód: a “kalákázás”. Amikor a barátok egymás házait építették hétvégéken, mindenféle bibliai felszólítás nélkül, pusztán kollegális vagy baráti lojalitásból. Gyerekként én is hordtam a téglát apám kollégáinak építkezésein. Ma már csak építőipari vállalkozók építenek feketén foglalkoztatott segédmunkásokkal, és a baráti társaságok legfeljebb bulizni járnak együtt, de már nem segítenek egymásnak.

És mi, keresztények se “tűnünk ki” az átlagból – ebben sem. Pedig mekkora bizonyságtétel, és milyen valódi szolgálati lehetőség lenne, ha a vasárnapi istentisztelet után körbejárnánk a falut, a városrészt, és minden házba becsöngetve megkérdeznénk, van-e bármilyen munka, amit ingyen elvégezhetünk…És még mielőtt valakinek eszébe jutna: a mormon példa nem arról szól, hogy spóroljunk az építkezés költségén, meg üzletelünk az élőmunkával! Szolgálatról van szó, “ajándék” munkáról Jézus Krisztus nevében, ellenszolgáltatás nélkül! Nem erre vonatkozik, hogy “szombatnapon ne dolgozz”, mert ez épp a szombatnap legnagyszerűbb megszentelése lehet! Már csak az ézsaiási igeszakasz “nevében” is!

Az istentisztelet egy új, nagyszerű módja lehetne ez! És biztos vagyok abban, hogy sokkal nagyobb áldást jelentene ez a gyülekezet számára, sokkal több embert ragadna meg a hitünk bemutatásának ez a módja akármelyik több órás dicsőítő koncertnél vagy ékesszóló görög exegézisnél!

És még egy átgondolásra méltó gondolat a mormonokkal kapcsolatban – szintén elvonatkoztatva a teológiájuktól.

Talán ismert az a gyakorlatuk, hogy a mormon egyház valamennyi tagja számára “kötelező” egy év misszionáriusi szolgálat. Egy évet felajánlanak hálából és elkötlezettségük kifejezéseként arra, hogy az evangéliumot hirdessék az embereknek – általában teljesen máshol, mint ahol élnek. Voltak mormon barátaim, akik elmondták, mekkora élmény volt ez nekik, miközben egy életre szóló tapasztalatot, megerősítést, meggyőződést kapnak ettől a szolgálati évtől.

Magát az alapelvet érdemes lenne mindannyiunknak átgondolni! Mert óriási erőforrást jelent egy mormon közösség számára az, hogy mindenki egy évig főállású evangélistaként kezdi a hívő életét. Ehhez természetesen hozzájárulnak a szolgálati évre való felkészülésük, bibliai tanulmányaik is.

Képzeljük csak el, “mire lennénk képesek”, ha a gyülekezetünk valamennyi tagja bibliaiskolai múlttal és egy éves főállású misszionáriusi tapasztalattal rendelkezne! MINDENKI! Szédületes ebbe akárcsak belegondolni is!

Nem kellene, nem lehetne végre tanulni abból, amit mások jól csinálnak?! Ami valóságos módon át tudná formálni, meg tudná erősíteni, fel tudná emelni egyházainkat és gyülekezeteinket?!

Ez két nagyszerű, értékes, nagyon gyakorlati és kifejezetten eredményes lehetőség, amire mi is képesek vagyunk, amit mi is elkezdhetünk – amit megtanulhatunk a mormonoktól.

De vajon lesz-e ilyen vasárnapi-házépítős katolikus, református vagy akár karizmatikus istentisztelet kis hazánkban is valamikor?

A jó emberek ne maradjanak némák!

Ma rátaláltam a cikkeimre egy közéleti portálon. Nem is tudtam arról, hogy saját “rovatom” van ott, már több száz hozzászólással. Elkezdtem olvasni a kommenteket, de úgy 150 körül abbahagytam, mert nem bírtam tovább. Szó szerint lesokkolt, hogy egyetlen olyat sem olvastam, ami érdemi hozzászólás lett volna, egyet sem, ami egyáltalán értéknek tekintette volna akár csak egyetlen gondolatomat is. Csak a gyűlölködés, a gyalázkodás, kiegészülve a kereszténység és Isten szidalmazásával… “Világi” portálról van szó. Egyszerűen fogalmam sincs, miért is vettek át tőlem bármit is! Gyorsan közbeszúrom, nem érdemes nekiállni guglizni, megkértem a szerkesztőséget, hogy vegyék le a cikkeimet, mert valószínűleg nem ők az írásaim célközönsége. Persze lehet, hogy közben velem van a baj, és csak ezt érdemlem – bár szeretném hinni, hogy van értelme és értéke annak, amit csinálok.

De ahogy tovább olvastam azt a bizonyos portált, rá kellett csodálkoznom, hogy egyetlen olyan cikket sem találok, amelyet többen értékeltek volna pozitívan, mint negatívan. Tudjátok, vannak ezek a klikkelgetős értékelő gombok a cikkek alatt – a negatív pontszámok mindenhol a többszörösei voltak a pozitívaknak. És mások cikkei sem tartalmaztak szinte egyetlen pozitív értékelést sem, nemhogy köszönetet a gondolatokért, írásokért. A kommentelők vagy a cikkírót gyalázzák, vagy egymást.

Ha bekapcsolom a híradót, akkor ott is ugyanez megy. A kormány arról beszél, hogy az egész világ összeesküdött Magyarország ellen, és mindenki gonosz – az ellenzék meg arról, hogy a kormány a gonosz. Mindenki utál valakit, és mindenki harcol valaki ellen. Bocsánat, ha most túlzok és általánosítok – természetesen nem mindenki… Csak sajnos túl sokan. És túl hangosan.

És lehet, hogy voltaképpen ez a probléma lényege! Hogy a gonosz mindig hangosabban kiabál, mint a jó.

Már sokszor elgondolkodtam azon, vajon miért tartjuk természetesnek azt, hogy a bizalmat évek-évtizedek alatt lehet csak felépíteni, de egy pillanat alatt el lehet veszíteni? Mit ér akkor ez a bizalom, ha egyetlen pillanat miatt szemétbe dobjuk?! Miért nem fordítva működik: hogy a bizalmunkat és a támogatásunkat adjuk könnyen, pillanatok alatt, és akkor sem tagadjuk meg, ha százszor ütnek pofán minket?! Nem ez lenne a biblikus, a jézusi?!

Miért van az, hogy egy ember életének, tetteinek értéke, az egész múltja lenullázódik, ha hibázik, ha elbukik, ha vétkezik?! Ráadásul úgy, hogy közben mi, keresztények, állandóan a kegyelemről beszélünk – miközben igazából nem adunk kegyelmet, csak ítélünk, némán vagy hangosan, pletykálva vagy nyilvánosan. Túl sokszor láttam ezt, túl sok ilyen eldobott ismerősöm van már. És persze én is átéltem, én is ilyen vagyok, ez az igazság :-(

Mostanában többet foglalkozok a közélettel, és megdöbbent, mennyi gyűlölet, keserűség, harag, igazságtalanság van az emberekben. Megdöbbent, hogy alig tudunk valami vagy valaki mellett állást foglalni – már csak valakivel szemben, valaki ellen tudjuk meghatározni az identitásunkat. Alig van barátunk, miközben ismerős és ismeretlen emberek sokaságát vetjük meg és ítéljük el.

A Biblia ezt tanítja:

“Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” Filippi 4,8.

Az újévi cikkemben pedig idéztem Edmunk Burke egy gondolatát:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Nem az a baj, hogy nincsenek “jó” emberek (anélkül, hogy most elteologizálnánk a jóság fogalmát). Vannak. A baj az, hogy némák. A baj az, hogy a gyűlölet, az elégedetlenség, a harag óriási mozgosító erővel bír – a hála viszont nem! A baj az, hogy a munka, az építés, az értékteremtés, a valóságos áldozathozatal sokkal kevésbé motiváló, mint a protestálás valami vagy valaki ellen. Hogy sokkal nehezebb leírni azt a szót, hogy “köszönöm”, mint leírni, mi miért hülyeség, miért nem jó, és mi az összes bűne és hibája annak, aki bármit is szólt vagy alkotott.

Bevallom őszintén: a döbbent szomorúság szülte ezt a cikket. Lehet, hogy holnap már meg is bánom, hogy megírtam. És nem az a bizonyos 150 hozzászólás, amivel a cikkeimet gyaláztak, az valószínűleg csak az utolsó csepp volt a pohárban. Lassan hónapok óta ásom bele magam a politikába, a közéletbe, és csak a háborút látom minden oldalon. Próbáljuk elhinni, elhitetni magunkkal, hogy a háború azért kell, hogy valamikor végre eljöhessen a hőn áhított béke. De nem fog eljönni, mert ha túl sokáig háborúzunk, az válik a természetünkké.

Szeretném hinni, hogy a Filippi 4,8-nak még mindig van értelme és létjogosultsága! Hogy nem csak üres frázis, hanem a mai Magyarországon, a mi életünkre nézve is igaz és érvényes. Szeretném hinni, hogy van még az életben, van minden egyes ember életében olyan, ami igazságos, tiszta, szeretetreméltó, nemes, dícséretes – és megéri inkább erről beszélni, ezt figyelembe venni, ezt hirdetni a hiányosságok és hibák helyett. Szeretném hinni, hogy eljön végre az az időszak, amikor a jó emberek elég hangosak lesznek végre, eléggé elkötelezettek és szenvedélyesek lesznek végre ahhoz, hogy megtörjék a gonosz hatalmát.

Talán éppen ez lenne a küldetésünk is, amit Jézus ránk bízott.

Nincs időm olvasni…(?)

Nincs időm olvasni – milyen gyakori ez a kifogás, még vezetők között is.

Brian Tracy önfejlesztésről szóló tananyagában azt mondja, hogy az átlag (amerikai – de talán magyar is?) évente egyetlen könyvet olvas ki. Egyetlen könyvet! Pár éve a HVG-nek volt egy melléklete az olvasással kapcsolatban, ott azt írták, az átlag magyar férfi 14 percet, az átlag nő 17-et olvas naponta!

Nem tudom, milyenek az arányok valójában, de az tény, hogy az átlagember túl keveset olvas. Klippekből sokat néz, és státuszüzeneteket, blogcikkeket olvas – de könyveket, elejétől a végéig?! Ráadásul szakkönyveket?

Szintén Brian Tracy mondja, hogy ha valaki minden héten elolvasna egy szakmájába, érdeklődési területébe vágó szakkönyvet, az évi 50 könyv. Ezzel már szakértőjévé válhat egy témának. 3-5 év alatt országos szaktekintéllyé válhat, és tíz év alatt, 500 könyv feldolgozásával már akár nemzetközi előadóvá is. 500 könyv, biztosan megvan 10.000 óra (talán emlékszünk még erre is).

Oké, félre a siránkozást – mit tegyünk, hogy legyen időnk a könyvekre is! Szakkönyvekre, vagyis tudatos önképzésre, amire óriási szüksége van minden keresztény vezetőnek is!

Néhány tanács – az első öt Michael Hyatt ötletei alapján, az utolsó három a saját kiegészítéseim:

1.) Áldozz fel valamit az olvasásért!

Nézzük végig, mivel telnek a napjaink. A munkán, tanuláson, alváson, étkezésen nem spórolhatunk. Vagy talán mégis: nyolc óra alvás helyett sokaknak elég lehet a hét is, és akkor máris van napi egy óra a tudatos olvasásra. Bizonyos munkákat el l ehet végezni összeszedettebben, gyorsabban, hatékonyabban, és akkor megint spórolhatunk egy pár órát. De ha itt nem is tudunk, még mindig marad a tévézés, a játék, a céltalan vagy épp haszontalan szörfölgetés a neten. Az biztos, ha tényleg „nincs idő” olvasni, akkor csinálni kell időt. Vagyis ez már nem is idő kérdése, hanem értékrenddé. Ha az olvasás (és itt most végig tudatos önfejlesztést értek alatta, és nem egy jó Leslie L. Lawrance regényt) előbbre küzdi magát az értékrendünkben, időt is fogunk szánni rá.

2.) Az olvasás legyen rendszer!

Elővehetünk egy-egy könyvet ad hoc módon, de sokkal hatékonyabb, ha rendszeres időt és helyet készítünk az önfejlesztésnek. Lehet ez reggel vagy este egy óra. Lehet az ebédszünetben 30 perc. A lényeg, hogy váljon szokássá, rutinná, az életünk szerves részévé, mintha edzésre járnánk, edzeni az elménket.

3.) Kellenek kitűzött célok!

Például a hónap elején kiteszek az asztalomra két könyvet, amit abban a hónapban el fogok olvasni. Vagy a polcomon elkülönítek egy részt az ezévi olvasmányoknak, amiket mindenképpen el kell olvasnom.

Legyenek céljaink, és a céljainkhoz rendeljünk határidőket, időkereteket. Ez segíteni fog!

Az még jobb, ha alapos előkutatást végzünk a minket érdeklő, érintő témában, melyek a fontos könyvek, és megtervezzük, milyen sorrendben olvassuk ki és dolgozzuk fel azokat.

4.) Élvezd az olvasást!

Egyrészt olyat olvass, ami valóban érdekel, ami a szenvedélyeddel, hivatásoddal összefügg, ami motivál és inspirál. Másrészt jó könyveket olvass, igazán jókat! Az internet ehhez igazán hozzá tud segíteni: beleolvashatunk a könyvekbe, kereshetünk recenziókat, kritikákat, vagy épp megkérdezhetjük az ismerőseinket a facebookon, olvasták-e.

5.) Néha válts műfajt!

A huszadik szakkönyv után az embernek könnyen lesz csömöre – bármilyen jók is a könyvek. Ilyenkor érdemes kicsit kikapcsolni – vagyis átkapcsolni. Ilyenkor jöhet egy jó regény, egy könnyed vagy teljesen más témájú könyv. Aztán folytathatjuk a tanulást. Amúgy is van egy csomó olyan szépirodalmi mű, ami hozzátartozik az általános műveltséghez, erősíti a lelkünket – és esetleg még nem filmesítették meg.

6.) Legyen olvasóköröd!

Vagyis olvass közösen másokkal! Különösen olyanokkal, akikkel ugyanarra a témára mozdultok rá. Elolvashattok egy-egy könyvet párhuzamosan, majd fejezetenként vagy a könyv után együtt átbeszélhetitek. Ez hihetetlenül inspiráló lehet! Mi többször csináltuk, gyülekezetben, bibliaiskolában is, hogy egy-egy hónapban mindenki ugyanazt a könyvet olvasta, majd a hónap végén vagy egy speciális alkalmon együtt kiértékeltük és feldolgoztuk.

7.) Vezess olvasónaplót!

Vagyis valóban dolgozd fel a könyvet! Írd ki azokat a tanulságokat, összefüggéseket, amelyekre a könyv vezetett el. Írd ki a számodra fontos idézeteket! Nyugodtan jegyzeteld tele a lapszéleket (már ha a tiéd a könyv) – én mindig ezt csinálom. Ha szakkönyveket olvasunk, akkor abból valóban tanuljunk is, ne csak egy olvasmányélmény legyen, amiből fél év múlva már semmire sem emlékszünk.

8.) A technika is segíthet!

Tíz évvel ezelőtt az utazás közben MP3-at hallgattunk. Ma már azonban okostelefonokon, tableteken is olvashatunk könyveket – akár utazás közben is. A technikai egyre többet segít annak, aki megengedheti magának az ilyen kütyüket. De akinek van, az használhatja erre is.

Oké, bárhogy is csinálod, a lényeg, hogy olvass! Tanulj és képezd önmagad! Keresd meg az erre megfelelő időt, vagy ha nem találod, akkor alakítsd ki, mert olvasni fontos! A youtube, a wikipédia vagy pár jó blog nem fogja pótolni azt, hogy komoly szakkönyveket elejétől a végéig kiolvasd, átgondold, feldolgozd, megemészd és abból építkezz!

 

A siker nyolc titka – három percben

A minap láttam Richard St. John három és fél perces tedes előadását a siker nyolc titkáról.

Íme a lényeg – azoknak, akik szeretik leírva is látni a dolgokat:

1. SZENVEDÉLY

„Akkor is ezt csinálnám, ha fizetnem kellene érte!”

2. KEMÉNY MUNKA

Semmi nem működik magától. A siker csúcsára nem lehet kemény munka nélkül feljutni. A sikeres emberek munkamániások. Azonban számukra a munka szórakozás. Önmegvalósítás. Élvezet.

3. GYAKORLÁS

4. KONCENTRÁCIÓ. FÓKUSZ

Egyetlen dolgot csinálj, de azt 100%-osan!

5. ÁTJUTÁS A HOLTPONTOKON

Mert mindig vannak holtpontok, mélypontok, kritikus pontok. De ezeken át kell jutni! A sikeres emberek nem adják fel! Soha nem adják fel!

6. SZOLGÁLAT

A siker becsületes módja, ha másokat szolgálsz. Csak így vagy méltó a sikerre – ha csak önmagadat szolgálod, akkor a sikered tisztességtelen!

7. ÖTLETEK. KREATIVITÁS

Enélkül nem fog menni. Ez a rossz hír. A jó pedig, hogy a kreativitás elsajátítható!

8. KITARTÁS

Kitartás a problémák, a bukások és a “szarságok” közepette is! Bocs a kifejezésért, az előadásban a CRAP egy mozaikszó lett: kritikák, visszautasítások, a seggfejek és a stressz.

A kérdéseim:

Vajon attól, hogy keresztények vagyunk, ezek az alapelvek már nem is érvényesek ránk?! Vajon Isten majd pótolja mindezeket – nekünk csak “hinni” kell?!

Persze költői kérdések. Legalábbis remélem. Mert jómagam abban hiszek, hogy Isten velünk együtt dolgozik, és nem helyettünk, azt áldja és sokszorozza meg, amit mi a kezébe teszünk.

A nagyon is valós kérdés ezek után:

Vajon megteszünk mindent “Isten sikeréért”?!

Hab a tortillán – 3. rész

A Seth Godin sorozat harmadik „eresztése” – még egy lesz belőle:

8. Végtelen számú kommunikációs csatorna

A TREND: A média világában már most teljes a káosz – és ez nem hogy csökkenni, sokkal inkább nőni fog! Ahogy az internet bekebelezi a televíziózást, rádiózást, nyomtatott médiát, úgy fog nőni a sokkal kisebb befektetéssel és sokkal nagyobb hatékonysággal működtetett információ-dömping. Gyakorlatilag mindenki média-szolgáltatóvá válhat.

A TANULSÁG: A gyülekezetek még mindig jórészt csak a szószékről kommunikálnak. Alig vannak jelen az interneten, kicsi az aktivitásuk, az is általában egyoldalú és egyirányú. A végtelen kommunikációs lehetőségből alig használnak ki valamit. Épp ezért az üzenetük elvész a hatalmas információs zajban. Pedig a lehetőségünk meglenne!

9. Közvetlen kommunikáció az eladó és a vevő között

A TREND: Az Ebay, a Vatera megadja a lehetőséget, hogy a fogyasztók egymással közvetlenül kereskedhessenek. Kihagyják a kereskedőket. Sőt, már nem is csak vásárlói csoportokba tömörülnek az emberek, hanem ezek a csoportok egyre inkább érvényesítik az érdekeiket a gyártókkal és szolgáltatókkal szemben is.

A TANULSÁG: Az evangélizáció is a személyes, közvetlen kapcsolatokon keresztül terjed a leghatékonyabban, a leghitelesebben, a leggyorsabban. És még mindig ez a legkisebb szelet az egyházi „misszió-kínálatban”. A gyülekezetek és a szolgálók még mindig inkább szolgáltatnak, mintsem az idejük 90%-át abba fektetnék, hogy MINDEN gyülekezeti tagot felkészítsenek a személyes evangélizációra. Pedig ez lenne a biblikus feladatuk is (lásd Efézus 4:11-től!)

10. Hiányból bőség – bőségből hiány

A TREND: ezen a téren óriási a változás!

Miből volt hiány egy-két évtizede?

– megabájtokból
– kézi munkaerőből
– gyorsaságból
– személyre szabott szolgáltatásokból
– reklámidőből
– polchelyből az áruházakban
– más emberekről szóló információkból
– lokalitásból

Ezeknek az ára volt nagyon magas, ezeket kellett megfizetni!

Miből volt bőségesen – legalábbis sokkal bőségesebben, mint manapság?

– szabadidőből
– figyelemből
– környezeti erőforrásokból
– bizalomból
– munkaerőből
– minőségi és tartalmas kapcsolatokból

Ugye nem kell magyarázni, mennyire felcserélődött ez a két halmaz!

A TANULSÁG: A második listából óriási a hiány manapság. Mi pedig pont ezekre „utazunk”. Elkérjük az emberek nagyon drága szabadidejét vasárnap délelőttönként. De mit adunk nekik?! Az valóban értékes annyira, hogy az időnket „ránk” áldozzák érte?! Mert a semmitmondó rutin-istentiszteletek már nem biztos, hogy elegendőek lesznek! A „testvéri” kapcsolataink mennyit jelentenek nekünk? A „testvérem” az „elvtársam” – vagy a legközelebbi barátom, akiben bízok, akit tisztelek és szeretek, aki előtt nyitott könyv az életem, aki előtt nyitott az ajtóm, bármikor is jöjjön. Mert ilyen lenne egy valóban értékes közösség!

Érdemes lenne ezt is végre komolyan és őszintén átgondolni!

Mit tanulhatunk a mai Európán kívüli ébredésekből?

Tizenöt éve kísérem figyelemmel a nemzetközi missziós mozgalmakat. Tudom, hogy Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában sok ébredés volt az elmúlt húsz évben, és Kínában, Indiában vagy legújabban a muzulmán régiókban ma is rengetegen térnek meg. De az az igazság, hogy bár gyönyörködöm Isten munkájában, alapvetően nem hoz lázba, ami tőlünk távol történik! Mert meg vagyok győződve arról, hogy nálunk, az európai és észak-amerikai keresztény civilizációban teljesen más jellegű misszióra van szükség, mint a világ nem keresztény részén. Az a többnyire pünkösdi-karizmatikus ébredési hullám, amely óriási érzelmi hullámokkal jár együtt, és sok esetben valóságos természetfeletti megnyilvánulásokban konfrontálódik a más vallásokkal, az alapvetően keresztény nyugati kultúrában nem fog ébredést hozni az egyházba. Bár nálunk egészen másfajta változásokra van szükség, mindenképpen tanulhatunk a távoli földrészeken történő ébredésekből.

Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:

1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei

A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és “kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.

2. Elkötelezett imaélet

Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.

3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról

Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.

4. Működő természetfeletti csodák

Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!

5. Nagyon erős házicsoportos struktúra

Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.

6. Karizmatikus vezetők vezetnek

Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.

Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.

Húsvétot ünneplő keresztények Koreában

A gyülekezet hanyatlásának okai

Perry Noble blogján olvastam egy cikket ezzel kapcsolatban, és tovább gondoltam a véleményét. Íme az enyém – mik a gyülekezet hanyatlásának fő okai:

1. LUSTASÁG

A legtöbb hívő ember és gyülekezet azért nem növekszik, mert nem tudja, nem érti, néha már nem is érdekli, mit akar tőle az Úr. Pedig Jézus Krisztus nagyon világosan elmondja, hogy van egy küldetésünk, ami életbevágóan fontos, mert ha nem tesszük, akkor emberek el fognak kárhozni körülöttünk – és miattunk. És ha nem tesszük, nem csak másokkal szúrunk ki, de mi magunk sem élünk át semmi „mennyeit”, a hitünk lesilányodik az üres vallásos frázisok és szertartások szintjére.

Miért nem töltjük be a küldetésünket?

1.) Mert nem fogjuk fel, mennyire fontos ez Istennek – és hogy mennyire számít a körülöttünk élő embereknek!

2.) Mert nem tudjuk, hogyan is csináljuk. Nem érezzük sem elég felkészültnek, sem elég motiváltnak magunkat erre a küldetésre.

3.) Mert egészen egyszerűen nincs kedvünk hozzá. Gyakorlatilag minden más fontosabb és sürgősebb számunkra ennél.

Isten megígérte nekünk, hogy velünk lesz, támogat, természetfeletti módon részese lesz az életünknek – de csak akkor, ha lépést tartunk vele!

2. AZ EMBEREKTŐL VALÓ FÉLELEM

Isten arra hívott el bennünket, hogy éljünk bátor és bizonyságtevő, missziós szempontból is tevékeny és termékeny keresztény (krisztusi) életet. Arra hívott, hogy álljunk ki az igazság mellett, hogy mutassuk be és hirdessük az evangéliumot. Ezt nevezhetnénk RADIKÁLIS KERESZTÉNYSÉGNEK. És ez más, mint az emberek jó véleményét és tetszését kereső komfortizmus, amire nagyon hajlamosak vagyunk a 21. század szupertoleranciát hirdető pluralista világában. És persze nem arról van szó, hogy egy radikális kereszténnyel Jézuson kívül semmiről nem lehet beszélni – „csupán” arról, hogy teljesen egyértelmű és nyilvánvaló, hogy kik vagyunk és mit képviselünk, és ez nem függ attól, hogy épp hol vagyunk, ki lát bennünket vagy mit csinálunk.

3. BÜSZKESÉG ÉS LELKI GŐG

„Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.” Példabeszédek 16,18

A lelki gőg az, amikor nem ismerjük be, ha tévedtünk vagy hibáztunk. Ha nem bocsátunk meg azoknak, akik tévedtek vagy hibáztak. Ha a kegyelmet csak hirdetjük – de nem adjuk, és különösen nem a saját elbukott testvéreinknek! Ha a látszat megőrzése fontosabb, mint az igazság és a valóság felvállalása. Ha mindig nekünk van igazunk, mert nekünk „ezt meg azt mondta Isten”. És ha a be nem teljesült „kijelentéseinkről” soha nem adunk számot, mert mindig „Isten gondolta meg magát – persze a ti érdeketekben”. Lelki gőg, amikor lenézzük a nem hívő embert, mert az nem hívő, és amikor lenézzük a másik hívőt, mert nem annyira hívő, mint mi. Amikor lenézzük a másik felekezetét, a másik kegyességét – mert az nem egyezik a miénkkel.

4. A FÓKUSZ ELVESZTÉSE

Az újszövetség fókusza az emberek megmentésére irányul. Ahogy Spurgeon mondta: „Ha az egyház hirdeti az evangéliumot, és emberek térnek meg, akkor a gyülekezet Isten munkatársa az emberek üdvözítésében. Ha azonban az egyház bármi mást csinál, de ezt nem, ha mindenféle szolgálat működik, csak épp megtérések nincsenek, akkor a gyülekezet a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.”

A fókusz elvesztése azt jelenti, hogy a gyülekezetnek, a vezetőknek, a hívőknek fontosabb a liturgiájuk és a tradícióik őrizgetése, az épületeik építése, a teológiai tantételeik heves megvédése vagy a nem hívők és a bűnösök ítélgetése, mint az, hogy az embereket tettekben is szolgálják, hogy közösséget vállaljanak velük és nagy szeretettel hirdessék Jézus Krisztus evangéliumát.

5. HOZZÁ NEM ÉRTÉS

Ez a személyes „vesszőparipám”. A gyülekezet hanyatlásában igenis van szerepe a jószándékú és kegyes dilettantizmusnak, amely Isten mögé bújik, amikor a saját felkészültségéről és hozzáértéséről kell számot adnia. Isten áldásaira várunk – de ami rajtunk múlik, azt nem akarjuk megtenni. Istenre várni minden bizonnyal egyszerűbb és kevesebb erőfeszítésbe kerül, mint tanulni, képezni magunkat, könyveket olvasni, új utakat és lehetőségeket megismerni és kipróbálni, változni és változtatni!

6. A SZENVEDÉLY ELVESZTÉSE

Nagyon kevés olyan keresztényt ismerek, akit lázba hoz a misszió! Aki csillogó szemekkel mesél arról, hogy már megint mit talált ki, amivel szolgálni fogja Istent és az embereket. A legtöbb hívő ember számára a „misszió” már csak egy kiüresedett teológiai fogalom, amely tartalmáról néha még vitatkozni is lehet, de igazából nem mozdít ki a komfortzónánkból.

Mikor változtatunk a reakcióinkon?!

Sokat olvasgatok a neten, és belebotlottam egy cikkbe, egy elgondolkodtató, ateisták által készített dokumentumfilm kapcsán. A Jesus Camp-ről volt szó, és az oldal is ateista, amelyiken a cikket találtam – de most nem a filmről, még csak nem is az oldalról akarok írni. Elolvastam a cikket, amely a film által szélsőségesen bigottnak bemutatott kereszténységet kritizálja. Ez idáig oké, van benne elég sok igazság, és egy ateista oldaltól mi mást lehetne várni. Aztán elolvastam a hozzászólásokat is, és ott találtam egy “keresztényi” hozzászólást – ide másolom:

“a kereszténység sokkal több ennél. ti meg szánalmasak vagytok és üresek, rosszindulatúak, megkeseredettek. lélekrohasztó az oldal, sok sérült aggyal, inkább menjetek ki a szabadba, rátok férne egy agyszellőztetés!!!”

Megdöbbentem.

Persze sokszor olvastam már hasonló kirohanásokat keresztények és ateisták közötti vitákban – ez csak valószínűleg az utolsó csepp volt a pohárban. Ez lenne a kereszténység?! Mert akkor én is szégyellem magam. És szinte minden vitafórumon vagy portáloldalon meg lehet találni az ilyen kirohanásokat. Ha egy nem hívő ember ennyire primitíven mocskolódik nyilvánosan, mert érvei nincsenek, akkor legfeljebb magát minősíti. Azonban amikor egy keresztény csinálja ugyanezt, azzal magát a kereszténységet járatja le.

Mostanában sokat foglalkozok PR-ral. Épp tegnap olvastam az egyik könyvben, hogy Letterman az egyik tévés műsorában szennyvíznek minősítette az egyik híres amerikai ásványvízmárkát. Csak egy fél mondat volt, három másodperc – csak a nagy nyilvánosság előtt. A cég persze azonnal beperelte a tévécsatornát, és az hiába ajánlott fel azonnal kétmillió dollár értékű reklámcsomagot kárpótlásul, az ásványvíznek szinte lőttek, az eladások drasztikusan zuhantak és a cég óriási veszteséget könyvelhetett el.

A Biblia azt tanítja, számot kell adnunk minden szóról, amit kimondunk vagy leírunk – és ez alól nem ment fel bennünket az sem, hogy megváltottak vagyunk. Az ítélet alól felmentett bennünket Krisztus váltsága – de attól függetlenül Isten előtt még számot kell adunk az életünkről. És bár Krisztus megváltott, ez nem jelenti azt, hogy többé nincs felelősségünk, bármit tehetünk vagy mondhatunk! Mert igenis van jelentősége egy-egy ilyen internetes kommentnek is! És biztosan nem az, hogy közelebb viszi Istenhez az olvasóit!

Tegnap a feleségemmel megnéztünk egy nagyszerű dán filmet. To verdener – A kiközösített a címe. (Köszönet Infaustusnak a fordításért!) Abban is csak legyőzni akarták a “hívők” a nem hívőt. Bár a Jehova Tanúiról volt szó, mégis utána arról beszélgettünk, hogy gyökereiben mennyi minden hasonlít arra, ahonnan mi jöttünk. És túl sokszor látom, hogy a keresztények nem képesek sem szeretettel és elfogadással, sem intelligens párbeszéddel megnyerni embereket. Ráadásul furcsa mód minél inkább “evangéliumibb” vagy karizmatikusabb valaki, annál könnyebben ront neki annak, aki másképp gondolkodik. Pedig éppen ők azok, akik jobban ismerik a Bibliát, akik komolyabban akarják venni a hitüket, akik “tüzesebbek”. De sajnos ezzel a tűzzel sokszor csak megégetnek, elégetnek, felperzselnek embereket, kapcsolatokat, vagy épp internetes fórumokat.

Nemsokára megjelenik a Tárház Magazin új száma. A hét elején fordítottam az egyik cikket, ami éppen erről szólt: a szeretetteljes apologetikáról. A cikk írójának egyik ateista ismerőse be se akarja tenni a lábát többé gyülekezetbe, mert a keresztények, akikkel találkozott, egyetlen kérdésére sem válaszoltak, semmibe vették a véleményét, a kételyeit, csak megtéríteni akarták. Bedarálni őt Isten országába. A másik ismerőse viszont már megtért. Mert egy olyan házicsoportba került, ahol befogadták őt annak ellenére, hogy ateista volt. A kérdéseire megkeresték a válaszokat. Szerették – de ez nem csak a “szent szöveg” volt, hanem komolyan vették őt, nem megváltoztatni hanem szolgálni akarták, és valóságos barátságot, teljes értékű közösséget vállaltak vele. És a “ti, keresztényekből” egy napon “mi, keresztények” lett.

Én is pont így tértem meg. És annyira sajnálom azokat a nem hívő embereket, akik beleszaladnak az ilyen hozzászólásokba, akit elkap egy-egy ámokfutó jézus-mániás, akár online, akár a való életben, aki csak annyit lát a keresztényekből, hogy agresszív agymosók, akik szemében csak az a normális ember, aki ugyanahhoz a felekezethez tartozik, mint ők.

Változtatnunk kellene a reakcióinkon. És meg kellene tanulnunk, hogy az ilyen hozzászólásokkal semmilyen értéket nem teremtünk! Ez nem bizonyságtétel Jézusról, nem az az indulat, amit krisztusinak lehetne nevezni, ezzel inkább csak árt mindenkinek: leminősíti a kommentelőt magát is, az ateista olvasót csak megerősíti a keresztényekről való negatív véleményében, árt a missziónak és az evangéliumnak is, és végső soron Istennek is!

Az interneten mindenki azt mond, amit akar. Nincs felelősség, csak nyilvánosság. És ennek a kettőnek a következményei. De lenne pár javaslatom azoknak a keresztényeknek, akik kommentelni akarnak – akár keresztény, akár ateista fórumokon:

– Érvekre érvekkel válaszoljunk. Érvek nélküli gyalázkodásra pedig sehogy!

– CSAK ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes – azt mondjuk. Filippi 4,8

– Minden egyes komment bizonyságtétel – a hitünkről, a bibliaismeretünkről, az istenképünkről, az elkötelezettségünkről, és legfőképpen az emberekhez való hozzáállásunkról!

– Vállaljuk fel, hogy kik vagyunk! Ne bújjunk ki a szavaink és a hitünk iránti felelősségvállalás alól!

A cikket átvette a mindennapi.hu – hozzászólások olvashatók ott is!
Ha érdekelnek, kattints a logóra!