Bejegyzés

A leakciózott kereszténység

A modern marketing négy kulcsa* keresztény szempontból – 1. rész: Az ár

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Isten becsületes prófétái

“Ha pedig egy próféta elbizakodottan olyan igét mond az én nevemben, amelyet nem parancsoltam neki, vagy ha más istenek nevében szól, az a próféta haljon meg! De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!”
5Móz. 18,20-22

Elmaradt az elragadtatás. Ki tudja már, hányadszor…

Index, bulvár rovat: május 21-én elragadtatás, októberben világvége.

Május 22-e, negyed egy van.

Mit mondjak, “ide jutott” a Biblia, a hitünk, egy nagyon komoly dolog, amiben mi keresztények igenis hiszünk! Kinek a hibája ez? Nem, ezúttal nem a gonosz-bűnös-hitetlen-pogány-istentagadó-ördögi-akármilyen világé, hanem ki kell mondanunk: bizony a keresztények bűne, hogy a bibliai igazságoknak már csak az index bulvár rovatában jut hely!

A Facebookon egész napos ünneplést szerveztek az ateisták a mai napra! Ha esetleg tényleg megtörtént volna az elragadtatás, akkor azért, mert a sok bigott hívő végre eltűnt, és nem zavarja már a köreiket – ha meg nem történt semmi, akkor azért, mert a sok hülye keresztény megint felsült.

Több mint 25.000 ember csatlakozott a felhíváshoz…

Botrány?!

Ki tehet erről?!

Azt hiszem, megint csak mi, keresztények.

Meghallgattam a bibliatanulmányt, ami alapján Harold Camping, amerikai próféta kihirdette, hogy tegnap meg kellett volna történnie az elragadtatásnak. Magyarul is elérhető, számos segédanyaggal együtt, ki tudja még meddig, de egyelőre itt van még:

Minősíteni nem akarom.

Amin elgondolkodtam – és ami miatt ez a cikk is megszületett: vajon nem kellene nagyon komolyan elgondolkodnunk azon, mekkora felelősség Isten nevében bármit is mondani?! Prófétálni?! Már csak a bevezetőben idézett igeversek miatt is?!

Annyi mindent “prófétáltak” már jóravaló, kedves, őszinte hitű keresztény emberek, vagy hangos és nagyon karizmatikus hitszónokok, és amikor nem történt semmi – akkor nem történt semmi. Még nem hallottam, hogy egy próféta azt mondta volna: bocsánat, bizonyára félreértettem valamit, tévedtem!

“Szerencsére” Isten megbocsát. A mai próféták nagy “szerencséjére” már nem fogják kivégezni azt, aki az Úr nevében szól, de a próféciája “nem jön be”. Az élet megy tovább, a honlap szövege előbb-utóbb megváltozik, talán egy másik dátum kerül fel, némi magyarázattal. 25.000 ünneplő ateista felé pedig holnap még nehezebb lesz szolgálni. Aki pedig magára marad a beteljesületlen “próféciájával”, annak legfeljebb “nem volt hite, hogy elhiggye…” :-(

Emberek vagyunk, bűnösök, gyarlók, még ha keresztények is. Legjobb szándékunk, legbuzgóbb imádságunk és legerősebb hitünk ellenére is oly sokszor tévedünk, elbukunk, kudarcot vallunk. Isten mindezek ellenére szeret, mindezek ellenére még mindig bízik bennünk, és velünk együtt akar dolgozni, küzdeni embertársaink megmentéséért. De kicsit könnyebb lenne a dolga, ha legalább az önbecsülésünk és a felelősségvállalásunk megmaradna közben, és ha mást nem is tudnánk tenni, csak szégyenkezve megvallanánk, hogy tévedtünk, legalább legközelebb lenne egy hajszálvékony esélyünk arra, hogy bárki is komolyan vegyen.

Isten becsületes prófétái százszor meggondolják, mielőtt kiejtenék azt a pár szót: “Ezt mondja az Úr…” És ha valamit félreértettek, egy pillanatig sem gondolkodnának azon, hogy kimondják: “Tévedtem, bocsánatot kérek!”

Ennyi lenne az egész.

De enélkül hogyan várhatnánk el, hogy komolyan vegyenek az emberek bármit is, amit mondunk… pedig az életük, az örök életük múlik a ránk bízott üzeneten!

A szolgálat lényege

„Nem tehetünk nagy dolgokat ezen a földön. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel!”

Talán mindannyian hajlamosak vagyunk grandiózus terveket szövögetni, elképzelni, hogy hatalmas dolgokat viszünk véghez, hogy leszünk „valakik”. Amikor azonban arról van szó, hogy mi mindenre van szükség ehhez, sokszor jön a durva kiábrándultság, és emiatt az életünket az álmodozás és a lemondás végletei között ingázva éljük végig.

Sokszor hallottam másoktól, mi mindent tudnának tenni, ha… és itt mindig jött egy hosszadalmas felsorolás. Ha több időnk, több pénzünk, nagyobb befolyásunk lenne, ha lenne ilyen-olyan diplománk, ha újra húsz évesek lennénk, ha lenne egy jó mentorunk vagy tanítványunk, ha jó lenne az elöljáróság a gyülekezetben, lenne dicsőítő csapat az ifiben, ha m ás lenne a férjem, a feleségem, a gyerekem vagy az apám, ha másutt születtem volna, ha máshol lakhatnék, stb. stb. stb.

Annyi mindent tennénk, ha…

És a megannyi vélt vagy valós hiány, amit a lelkünkben, az életünkben, a körülményeinkben hordozunk, megfoszt bennünket attól, hogy cselekedjünk.

Kiábrándító a valóság. Legalábbis első hallásra. Mert az igazság az, hogy reálisan igen kicsi az esélye annak, hogy igazán nagy dolgot vigyünk véghez az életben! Kicsi az esélye annak, hogy bekerüljünk a történelemkönyvekbe vagy a magazinok címoldalaira, hogy belőlünk legyen a jövő miniszterelnöke, vagy akár csak Billy Graham-je. Ez nagyon-nagyon keveseknek adatik meg.

A jó hír viszont az, hogy egyáltalán nincs szükség arra, hogy „nagy” dolgokat vigyünk véghez! Senki nem várja el tőled sem ezt, sem Isten, sem az emberek. Bőven elegendő, ha sok „kis” dolgot teszünk meg, nagy szeretettel, napról-napra! Legtöbbünk életének ez az igazi célja. A világot nem tudjuk megváltoztatni – de egyetlen szomorú ember arcára egy rövid mosolyt talán mindannyian tudunk csalni. Nem tudjuk megoldani a világ éhezőinek a gondját – de egyetlen hajléktalan egyetlen vacsoráját mindannyian képesek vagyunk kifizetni. És ha 365 ilyen ember lenne, aki csak „ennyire” képes, legalább egy ember nem éhezne egyetlen napon se egy évben! És nem tudjuk megtéríteni a világot, bármennyire is szeretnénk – de megoszthatjuk a hitünket egyetlen hozzánk amúgy is közel álló barátunkkal. A Szentlélek néha csak ennyit vár tőlünk, és a többit majd intézi ő!

Egyszóval ideje feladnod a nagyravágyásodat (ha van ilyened a szíved mélyén) – és helyette vágyj inkább te is sok kicsire, de azokra nagy és őszinte, önzetlen szeretettel! Keress olyan apróságokat, apró szükségeket, apró kéréseket a környezetedben lévő emberek életében, amiket te is ki tudsz elégíteni, amiket te is meg tudsz adni nekik – és add meg, tedd meg, bármilyen apróság legyen is. Tedd meg nagy-nagy szeretettel és önzetlenül! Legyél figyelmes, kutasd a másikat, milyen apróságnak örülne. Ha „csak” ennyit tudsz adni – máris hatalmas dolgot vittél véghez!

Ez a szolgálat lényege.

„Nem tehetünk nagy dolgokat ezen a földön. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel!”

(Ez az üzenet a 365 napos lelki diéta egyik fejezete.)

Amikor a szülő hite öli meg a gyermeke hitét

Vajon milyen arányban maradnak meg a gyermekeink a gyülekezeteinkben?

Nem ismerek ezzel kapcsolatban magyar statisztikákat, inkább csak sokat láttam, tapasztaltam, sokakkal beszélgetek erről, miközben járom a gyülekezeteket vagy hallgatom a lelkészeket az APCSEL29 képzésein, és az érzésem szerint ezen a téren is rosszul állunk. Bérmálás vagy konfirmáció jórészt az idősebb generáció elvárása miatt – de utána alig marad valaki a népes (?) csoportból felnőttkorára a gyülekezetben. Az úgynevezett evangéliumi és a karizmatikus gyülekezeteknél sem jobb a helyzet – folyamatosan veszítünk. Embereket. A saját gyermekeinket. A következő generációkat.

Olvastam egy cikket Thomas Weaver-től, a Resurgence-en jelent meg, hogy mik a leggyakoribb okai annak, hogy a gyerekek megutálják a gyülekezetet a szüleik miatt. Összefoglalom, a saját szemüvegemen keresztül:

1. Kétszínűség, kétlakiság, szekuralizáció vagyis a szülő teljesen másképpen viselkedik a templomban, a gyülekezetben, mint otthon. Másról beszél, máshogy beszél, másképpen viselkedik, másképpen viszonyul a gyerekekhez, a házastársához, stb. stb. Mintha két külön világban élne a család, hétfőtől szombatig az egyikben, vasárnap a másikban. Otthon az egyikben, a gyülekezetben a másikban. És azt hiszem elég egyértelmű, melyikre mi jellemző…

2. Kirakat-kereszténység vagyis a szülő csak akkor fejezi ki a vallásosságát, amikor azt valaki látja. Általában csak a gyülekezetben és a gyülekezeti tagok jelenlétében. Akkor olvas Bibliát, akkor imádkozik, akkor beszél Jézusról, ha testvérek vannak a közelben, ha van, aki hallja-látja. Otthon a gyerek nem lát ilyesmit a szülőtől, és nem látja Isten előtt összetörten, a   saját bűneit vallva sem.

3. Morális kereszténység vagyis a kereszténység lényege, hogy „jók” legyünk. Ide redukálódik le az egész. Vagy rosszabb esetben oda, hogy (csak) a gyerek legyen „jó”, mert „keresztény”. Ráadásul ha a gyerek azt látja, hogy a szülő magának megengedi azt, amit neki nem, ha kiderül, hogy a szülőre nem vonatkoznak a tőle elvárt morális törvények és az elvárások, akkor a szülő pillanatok alatt elveszíti a tekintélyét. És nem csak a sajátját, hanem a Bibliáét, Istenét is eljátssza a saját gyereke előtt.

A morális kereszténység rideg és kemény: parancsokra és szabályokra épül, jutalmazáson és büntetésen alapul. És hiányzik belőle a kegyelem, a bűnbocsánat, a megtörtség. Ha a gyerek számon van kérve, de azt látja, hogy a szülő nincs, ha neki nem szabad, de anyának-apának igen, és ha a szülő sosem kér bocsánatot sem a gyerektől, sem Istentől (akár a gyermeke előtt is), akkor ebből a kegyetlen morálból hamar elege lesz az embernek, a gyereknek is.

4. A be nem tartott parancsolatok – vagyis a rengeteg következetlenség a saját hitünkben és értékrendünkben. Hogy csak egyetlen példát említsek (az eredeti cikk alapján): ha a gyerek ott ül a templomban, és látja, hogy a szülő egy százast vagy kétszázast dob a perselybe „Isten ügyére”, majd utána ötezret eszik meg a család hazafelé a McDonaldsban, gyorsan lejön, mi mennyit ér a fejben és a szívben. A gyerek nem hülye, csak kicsi.

5. Gyülekezet-mánia – Ez elsősorban azok kísértése, akik komolyan veszik a saját hitüket. Nincsenek együtt töltött esték csak szolgálatok, nincsenek családi szombatok – csak gyülekezeti szombatok, vasárnap istentisztelet kétszer, előtte énekkar-zenekar-konfirmációs óra-ifi-barátkozó-akármi… És a szülőnek minden és mindenki fontosabb a gyerekénél. „Isten nevében” nincs idő a játékra, a kirándulásra, a magánéletre. Én is voltam így, de már másképpen élek, mert sokat vesztettem. Mindenestre sok gyerek lépett be úgy a nagybetűs életbe, hogy ő semmiképp nem fog olyan életet élni, mint a szülei.

Ehhez a listához még egy pontot hozzátennék:

6. Bigottság Amikor a szülő ész nélkül keresztény. Egy olyan szélsőséges kereszténységet él, ami már nem biblikus, nem egészséges, nem élhető, egyáltalán nem vonzó. Nem egy gyerekkel, fiatallal beszélgettem már, aki szégyelli a szüleit, és ha az a kereszténység, akkor inkább pogány akar lenni.

Bizonyára sok igazság van ezekben az okokban. Én azonban két sokkal erősebb okát látom annak, hogy miért nem tudjuk megtartani a gyermekeinket a gyülekezeteinkben. Az egyikért inkább a szülők a felelősek, a másik azonban már nem kifejezetten a szülő-gyerek kapcsolatról szól.

A hívő szülők nagy kísértése (és talán leggyakoribb hibája), hogy ráerőltetik a gyerekre a kereszténységet. Krisztushoz nem hívják, hanem terelik, néha kergetik őket. A gyülekezetbe járás, az imádkozás, a vasárnapi iskola kényszer, kötelesség, illendőség, elvárás. És ez a kényszer előbb-utóbb, nyíltan vagy elfojtva, de lázadóvá tesz – főképp, ha az első hat pontból még pár jellemző is a szülőre.

Nyilvánvaló, hogy van egy határ, elsősorban egy érettségbeli határ, amíg a gyermek a szülőhöz tartozik. De nem is ebben az életszakaszban veszítjük el a gyermekeket, a fiatalokat – hanem pont akkor, amikor öntudatra ébrednek, és már ők dönthetnek. Itt derül ki, 10-12-14 éves korban, hogy ami ment kényszerből, az már nem kell önkéntességből. Vagyis az egész mögött nem volt semmi vonzó, semmi, amihez az ifjú ember szívesen, önként ragaszkodna. Sajnos sok szülőnek a hite nem elég hiteles ahhoz, hogy vonzóvá tegye a saját gyerekei előtt, míg mások egyszerűen nem tudnak kiszabadulni a kötelesség-elvárás-törvény bűvköréből, ami egyenes út a vallásossághoz. Ez pedig teljesen más, mint az őszinte választásból fakadó hitvalló kereszténység!

A másik ok pedig teljesen más irányú: egyszerűen nem elég jók a gyülekezeteink a gyerekeinknek! Ez a másik dolog, amit rengeteg ifjúsági konferencián hallottam már. A kereszténységben (sem az otthoni, sem a gyülekezeti „változatában”) nincsen semmi 21. századi, semmi kihívás, semmi realitás, életszerűség, nem mutat előre, nem ad szinte semmit hozzá az életéhez, nem mutat utat, nem erősít meg, egyszerűen jelentéktelen, erőtlen, semmilyen. Kevés fiatal büszke a gyülekezetére, kevesen dicsekednek a (nem hívő!) barátaiknak a gyülekezetükkel, a lelkészükkel, kevesen vannak, akik minden ifire, vasárnapi iskolára az osztálytársaik gyűrűjében érkeznek, akiket azért hívtak el, hogy nekik is megmutassák a legjobb helyet, a legjobb „bulit” a világon!

Egyszóval van mit átgondolnunk, van min tennünk! Változnunk és változtatnunk kell, nem csak önmagunkért, hanem a következő generációkért, a saját gyermekeinkért is! A változásnak pedig legalább ezt a négy területet kell érintenie:

1. A gyülekezetben fel kell készíteni a szülőket arra, hogy miképpen tudják vonzóvá tenni gyermekeik előtt a hitüket, Krisztust és a gyülekezetet

2. Meg kell reformálni a gyerekszolgálatokat. Túlságosan hasonlítanak az iskolára – és nagyon kevés az olyan jó gyerekszolgálat, amire a „mieink” csapatostul hoznák az osztálytársaikat és barátaikat, mert az a legszuperebb hely a világon. Pedig lehetne ilyen a gyerekmunka a gyülekezetben! Mert van, ahol ilyen!

3. Egyszerűen sokkal jobb gyülekezeteket kell építenünk. Mai, autentikus, hiteles, valóságos, erőteljes, sokszínű gyülekezeteket.

4. És végül – vagy talán elsősorban – az otthon a legfontosabb missziós terep. Egyszerűen szeretnünk, tisztelnünk kell a gyermekeinket, főképpen a tinédzser éveikbe való belépésükkor, és olyan módon kell megélnünk a hitünket előttük, hogy azt követendő mintaként, példaként lássák, és akarjanak úgy élni, ahogyan mi. Csak azért, mert a gyerekeink, nem kényszeríthetjük őket Jézushoz – ez másoknál sem működik!

Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

– beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

– de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

– és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!

Hol az igazság?!

Hát ez tetszik…

(vagyis igazából nem, mégsem…)

Mi a különbség a reklám és a valóság között?

A tanulság:

Nem csak a fogyasztási cikkeknek, nekünk embereknek is van egy csomagolásunk, és van egy beltartalmunk.

Mint embernek, mint férfinak vagy nőnek, férjnek vagy feleségnek, főnöknek vagy beosztottnak, barátnak, szerelmesnek. Mint kereszténynek. Gyülekezetnek. Egyháznak.

A hitünknek, a “kegyességünknek” is van egy csomagolása, egy reklámja, és egy valóságos tartalma.

Mutassuk magunkat szebbnek-jobbnak-nagyobbnak, mint amilyenek vagyunk?!

Az hazugság lenne!

Akkor mutassuk meg magunkat úgy, ahogy vagyunk? Tárulkozzunk ki mindenki előtt?

Az meg kiábrándító, és egyáltalán nem biztos, hogy motiváló vagy építő volna. A bűnvallásnak is megvan a helye és ideje, az is lehet disznók elé vetett gyöngy.

Akkor hol az igazság?!

Egyrészt – és most elsősorban a keresztény mivoltunkra gondolok – le kellene végre vetkőzni a tökéletesség látszatát. A “boldog-hithős-vagyok-mert-megtértem” látszatát. Annyira jónak akarunk tűnni, hogy kitűnjünk a “világból”, a “világiak” közül – pedig túl sokszor egyáltalán nem vagyunk jobbak náluk. Nem vagyunk “kívánatosak”. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, csak egyikünk vétke nyilvánosabb, míg a másikunké kevésbé. Az egyikünké kiderült m ár, a másiké még nem.

És a világ úgyis tudja, érzi ezt. Hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyeneknek mutatjuk magunkat a reklámban vagy a csomagoláson. A bizonyságtételeinkben vagy a dicsőítés alatt. Legalábbis mindig biztosan nem.

Aki ezt elfogadja, az sokkal alázatosabban és nagylelkűbben éli az életét. Kevesebbet gondol magáról és többet másokról. És azt hiszem, ez aztán végre tényleg feltűnő, érdekes, kívánatos lenne. Mert ritka az ilyen ember manapság!

Másrészt viszont állandó vesztesnek, nyomorultnak se mutathatjuk magunkat – mert nem is vagyunk azok! Van valamiféle győzelem, dicsőség, erő mindannyiunkban, ha keresztények vagyunk, ha Isten közelében éljük az életünket. Ezt viszont nem kell, nem szabad leszégyelleni vagy eltitkolni!

Akkor…?

A javaslatom: legyen kicsit kisebb a csoki a csomagoláson. Amolyan emberi léptékű. És legyen sokkal finomabb, sokkal jobb a beltartalom, mint amit bárki elsőre feltételezne. Lepjük meg azokat, akik kicsomagolnak bennünket, az üzenetünket, a hitünket, az életünket. Hadd találjanak a csomagoláson túl valami “istenit” is!

Éljen a Vadász Egyesület!

A Vadász Egyesületben évek óta belső feszültségtől izzik a levegő. Egy óriási objektumot építettek. El is nevezték Vadász Háznak. A Nagy Vadászról, A Vadászról nevezték, kiről is nevezték volna. Minden évben meghívták a Nagy Vadászkönyv egy-egy nemzetközileg is elismert szaktekintélyét, akik többnyire híres vadászok is voltak egyben, hogy vadászati előadásokat, sőt tanfolyamokat is tartsanak. A rendezvényeket szenzációsan előkészítették.

Vadat mégsem sikerült évek, na igen, évtizedek óta fogni. Most tekintsünk el attól a néhány a néhány csodálatos esettől, mikor is néhány vad az éhségtől hajtva odáig merészkedett, hogy a Vadász Egyesület heti összejövetelére, az épületbe, a nagy Vadász Házba bementek, nem törődve a halállal. Ezen vadaknak a kitömött trófeái díszítették itt-ott a Ház belső falát. De ez a kevés trófea inkább megszégyenítőleg hatott az egyesület tagságára, senki sem volt túlzottan büszke az ilyen vadászati eredményre.

Pedig hetente többször is gyűlést tartottak a díszes Vadász Házban, amelyen a mély értelmű és nagyon gyakorlatias Nagy Vadászkönyv egyes szakaszait olvasták fel, amiről alapos és hosszadalmas fejtegetéseket hallgattak a szakemberektől. Olykor vadászati gyakorlatot is rendeztek egy-egy közismert vadász segítségével. Ezek a gyűlések általában azzal végződtek, hogy a vendégvadász kibiztosított és élesre töltött puskájával jó pár lövést leadott a terem különböző pontjaira. Természetesen nagy sikernek könyvelte el mindenki, ha évente egyszer-egyszer vad akadt a puskavégre, hisz a vadászházban egyébként nem tartottak vadakat. Ezt egyébként mindenki tudta, mégsem adták föl a Vadász Házban való vadászat gyakori hagyományát.

Miért nem akad több vad a Házban puskavégre? Ez a kérdés foglalta össze a feszültség forrását. Egyesek azt javasolták, hogy a Házat vadrezervátummá kell nyilvánítani. Mások odáig mentek, hogy szinte ősvadonszerűen alakították át a belső teret. Ezzel kapcsolatosan nemzetközi vadászati szervezetek szakvéleményét is kikérték. Sokan a rendszeres gyűlések gyenge látogatottságában látták az okot.

Végül egy éjszakába nyúló Egyesületi gyűlés után megszületett a nagy elhatározás. Az egyesület egy-két vadászát hivatásos vadásszá avatták ünnepélyes keretek között. Ők vállalták, hogy a Vadász Ház közvetlen szomszédságában lévő hatalmas kiterjedésű erdőben rendszeresen vadásznak. A dolguk az lett, hogy minél több vadat ejtsenek el. Életük nem volt leányálom. Magányosan vadászgattak attól kezdve, mivel az Egyesület legtöbb tagja irtózott a vadontól. Lélegzetelállító legendák forogtak közszájon a titokzatos erdő félelmetes történeteiről és helyeiről. Egyszóval, nem Egyesületi tagoknak való hely volt az. A hivatásos vadászok hozzászoktak a rengeteghez. Évente beszámolókat és diavetítéses demonstrációkat tartottak. Ilyenkor mindig zsúfolásig megtelt a Vadász Ház nagycsarnoka.

Ez végül jó megoldásnak mutatkozott, mert az Egyesület tagsága megnyugodott, hogy mégsem volt hiábavaló dolog megépíteni a Vadász Házat.

Mit gondolsz erről?! Írd meg a hozzászólásokban!

A karácsony és a szeretetlenség ünnepe

Vajon a “szeretet ünnepén” eszünkbe jut, hogy a karácsony először a szeretetlenség ünnepe volt?! Mert ha mi szeretni tudnánk egymást, akkor az, amiről a Biblia beszél, amit karácsonykor ünnepelünk, voltaképpen nem is történt volna meg! Ha mi olyanok lennénk, amilyennek legtöbbször hisszük magunkat, “alapjába véve jók” – akkor Jézusnak nem kellett volna testet öltenie egy olyan életre, ami egy brutális kereszthalálba torkollik. Ha mi valóban szeretnénk egymást, mert magától értetődően szeretnénk Teremtőnket is, akkor nem lenne szükség arra, hogy minden évben két és fél napot nevezzünk a szeretet ünnepének – mert akkor minden nap az lenne! Akkor nem csak évente egyszer ajándékoznánk meg egymást, hanem minden nap észrevennénk és be is töltenénk a körülöttünk élők kisebb-nagyobb vágyait és szükségeit. Ha nem szakadtunk volna el Istentől, ha nem rendeztük volna be az életünket az Ő jelenléte, az Ő akarata nélkül, akkor a karácsonyi ünneplés elmaradna – mert minden nap ünnep lenne! Olyan ünnep, amelyért érdemes élni, amiért minden nap lehet hálát adni, amiben nem szenvedünk, hanem jól érezzük magunkat, amelyben nem a negatív dolgokkal lenne tele a szívünk meg a beszédünk, hanem a pozitívokkal, amelyben a csatáinkat nem elveszítjük, hanem megnyerjük – ha nem is mindig úgy, ahogy mi szeretnénk, de egészen biztosan győztesen jönnénk ki belőle. Akkor minden nap megajándékozhatnánk egymást, és minden nap átélhetnénk, hogy valaki megajándékoz bennünket.

Az első karácsony minket is a szeretetlenségünk között ért. Egyáltalán nem volt olyan csendes, amilyenről énekelni szoktunk! Elcsigázott emberek, fáradt római katonák, türelmetlen adószedők és császári írnokok legalább akkora forgatagában született meg a Megváltó, mint amilyenben mi talpaltunk az elmúlt napokban a Tescoban vagy az Auchanban. Tolongás, zaj, idegeskedés, pénzcsörgés… Az a bizonyos első karácsony minden volt, csak nem a szeretet ünnepe!

De megszületett Jézus! És ez a nap kizárólag ezért érdemes arra, hogy megünnepeljük! Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Ezt az éjszakát egyetlen dolog tette azzá, amit mi most ünneplünk, a “szeretet ünnepévé”: Jézus megszületése. Nem a „jézuskáé”, aki csengettyűzik az ajándékosztás előtt a gyerekeknek, hanem aki eljött meghalni helyettünk és érettünk! Aki elveszetté lett, hogy mi ne vesszünk el. Hogy mit jelent a szeretet, azt Jézus mondta el nekünk, és Ő mutatta meg nekünk. Nélküle nem lehet ünnepelni. Nélküle nem lehet egy életet ünnepelve élni. Csak vesztesen. Csak szeretetlenül.

Szóval karácsony Isten szeretetének a válasza a mi szeretetlenségünkre. Szeretet-nélküliségünkre. Szeretethiányunkra. Szeretetvágyunkra.

Mielőtt színes csomagolópapírba rejtett ajándékainkkal pillanatnyi melegséget varázsolnánk ebbe a hideg és sötét december 24-i éjszakánkba, ne felejtsük el magunkat odaajándékozni Istenünknek. Mert ma az Ő szeretetét ünnepeljük – nem a sajátunkét!

Ezzel a gondolattal kívánok minden kedves olvasónknak, barátunknak, testvérünknek békés, derűs, reményteljes karácsonyt, és egy karácsonyon is túlmutató ünneplést szerető Istenünkkel!


Marketinglecke a Coca-Colától gyülekezeteknek!

Megnéztem egy nagyszerű előadást Melinda French Gates-től (ő Bill Gates felesége) a TED-en arról, hogy mit tanulhatnak a nonprofit segélyszervezetek (mint például a Gates Alapítvány) a Coca-Colától. És továbbgondoltam, hogy mit tanulhatunk ebből a leckéből mi, keresztények, keresztény missziómunkások és vezetők.

Azt hiszem, tanulságos lesz.

De először is a Coca-Cola. Naponta másfél milliárd adag kólát mérnek ki a világon! És ahol nincs gyógyszer, nincs élelem, nincs elektromos áram (és nincs Biblia sem) – a távoli Afrikában vagy India eldugott falvaiban – Coca-Cola ott is van! Elképesztő.

Minek köszönhető ez az egyedülálló sikertörténet?

Melinda Gates szerint három nem túl bonyolult dolognak. És miközben felsorolom, azonnal alkalmazom is a gyülekezetre, a küldetésünk betöltésére! Mert sajnos több a kóla mint a Biblia, egy üdítőital, ami a szomjat oltja, mérhetetlenül sikeresebb és kelendőbb az örök élet vizénél, ami nem ugyanazt a szomjat oltja!

1. VALÓS ADATOK ÉS AZOK FOLYAMATOS KIÉRTÉKELÉSE

A Coca-Cola mindent tud a saját “világáról”. Azt is, hogy a távoli Afrika legeldugottabb falujába a talicskás kóla-futár melyik nap hány palackkal adott el! A Coca-Cola folyamatosan gyűjti az információkat és az adatokat, folyamatosan elemez, és azonnal reagál.

Valljuk meg, ez iszonyúan távol áll tőlünk.

Valljuk meg, sokszor fogalmunk sincs, melyik vasárnap hányan voltak a gyülekezetben, milyen az életkori eloszlás, ki mennyit utazik, mennyit foglalkozik egy héten a lelki életével, stb. stb. Ha meghirdetünk valamit a szószékről, fogalmunk sincs, hányan veszik komolyan, és konkrétan mit is tesznek azután. Nem tudjuk, hány meghívónk ért célba – és amelyek nem, azopk hol akadtak el. Nem tudjuk, ki hány értékes kapcsolattal rendelkezik, és azokból hányat tart karban evangélizációs szempontból is.

Szerintem nagyon-nagyon kevés konkrétumot tudunk bármiről is, ami a gyülekezeti életünkkel és a missziónkkal, a saját embereinkkel és a környezetünkkel kapcsolatos! Mert mérni, elemezni, értékelni “túl világias”. És leszervezünk egy-egy missziós programot anélkül, hogy bármilyen konkrét “adatot” is tudnánk, akarnánk egyáltalán tudni, elemeznénk, használnánk és értékelnénk.

Ahogy Melinda mondta az előadásában: sok civil szervezet úgy dolgozik, mintha egy koromsötét teremben bowlingozna. Elgurítja a golyót, hallja, hogy gurul, hogy valamit ledönt – de hogy mi lesz a végeredmény, az csak akkor derül ki, ha felkapcsolják a villanyt. De akkor már késő!

2. AZOKRA AZ EMBEREKRE ÉPÍTENEK, AKIK VANNAK

Afrika más, mint Európa vagy az USA. Nincsenek autópályák, ahol a kólás kamionok tonnaszámra nyomhatják a cuccot a hipermarketeknek. Mit lehet tenni? Használni azokat a lehetőségeket, azokat az embereket, akik vannak. És ha talicskával, szamárháton, puttonyban viszi a “vállalkozó” a kólát egyik afrikai falucskából a másikba, akkor úgy viszi. Ezt ismerte fel a Coca. És ma 30.000 regionális elosztóközpontjuk van Afrika területén, ahonnan a talicskás üzetkötők a világ végére is elviszik a kólát.

Az Etióp kormány egészségügyi reformot vezetett be. Mert annyira kevés a kórház, hogy az átlagember egynapi járóföldnyire lakik a legközelebbi kórházhoz – és nincs pénz több kórházra. Pár éve egy ápolóra 30.000 veteg jutott. Azóta létrehoztak egy gyorstalpaló ápoló-iskolát, kiképeztek 30.000 ápolót, és ma már 1:2500 az arány. 15-szörös javulás! EZ eredmény!

Nem ugyanezt kellene csinálnunk nekünk is?! Kiképezni és kiküldeni minden embert, aki van! Sok gyülekezet vár egy jobb lelkészre, több ifjútitánra, dicsőítőcsoportra, ki tudja miféle aranyszájú szentjánosra – és aki van, az voltaképpen nincs. Mert a gyülekezet nagy része nem csinál semmit, csak ül a fenekén, és nézi a műsort.

Jön egy multi, és a nincstelen, tanulatlan, mezítlábas afrikaiakat kólaügynökké képezi. És Afrikában, ahol szinte semmi nincs – kóla az van! Mi miért nem tudjuk ugyanezt megcsinálni?!

3. MARKETING

Ez a “szakmai” elem. A Coca-Colának NEVE van. Nem minden név fölött való – bár globálisan sajnos valószínűleg jobban ismert! A Coca-Cola üzenete nagyon egyszerű: ÉLVEZD! Légy nyitott a boldogságra. Valami ilyesmi. A marketingje egy életérzésről, egy vágyról szól – és minden kultúrában ugyanarról, mégis másképp. Dél-Amerikában a boldogság a családdal fonódik össze. És ezt hangsúlyozza a kólareklám is. Afrikában a közösségről. Ott meg azt hangsúlyozza a reklám. Az üzenet ugyanaz – csak alkalmazzák a fogyasztóra.

Nekünk is van egy nagy nevünk! Nekünk is van egy “termékünk”, Bibliánk, Megváltónk, ami és aki minden szükséget betölt! Mégsem tudjuk alkalmazni, sokszor még a közvetlen szomszédainkra vagy munkatársainkra sem. Pocsék a marketingünk. Vagy csak szimplán nincs.

Tessék, itt a videó, alig több, mint negyed óra. Ajánlanék hozzá egy jegyzetfüzetet, és miközben nézzük (van magyar felirat!), azonnal írjuk le mindazt, ami eszünkbe jut minderről a gyülekezetünkkel, a missziómunkánkkal, a küldetésünkkel kapcsolatban.

Szerintem lehet tanulni Gates asszonytól. A Coca-Colától.

És érdemes is lenne!

Befejezésül álljon itt az előadás utolsó mondata:

Ha képesek lennénk tanulni az újítóktól az élet minden területéről, és ha képesek lennénk végre összefogni – az lenne a boldogság!

UI: Esetleg beírnátok a hozzászólásokba is, mire jutottak a videó után?