Bejegyzés

10.000 óra

Olvastam egy postot sytka blogján, aki olvasott egy cikket az IPM-ben.

Nosza olvastam én is egy cikket az IPM-ben, és írtam egy gyors postot ide.

Egymás hite által épülünk… vagy blogja által… ? :-)

Na mind1.

A lényeg: a siker titka a szorgalom.

Kutatók kutattak, és megállapították, hogy minden kiemelkedő teljesítmény mögött, legyen az gazdasági, művészeti, politikai – legalább 10.000 befektetett munkaóra áll. Tehetség, lehetőségek + 10.000 munkaóra. Ez még Moczartra is igaz az IPM cikke szerint, mert hiába volt csodagyerek, az igazi klasszikusait mind 10.000 óra után írta.

Amin elgondolkodtam – már megint a misszió.

Ahhoz, hogy igazán nagy dolgot vigyünk véghez az Úrért, a gyülekezetünkért, a missziónkért, a tálentumaink, a Szentlélek munkája, az Isten Igéje, stb. stb. mellé azt hiszem nekünk is be kéne vállalni azt a bizonyos 10.000 munkaóra befektetést. Mert azt hiszem, a keresztényekkel az az igazán nagy baj (vagyis az egyik a sok közül), hogy befektetés nélkül akarnak nyereséget, vetés nélkül aratást, munka nélkül eredményeket, profi szervezés nélkül profi alkalmat, hívogatás nélkül tömeget, közbenjárás és életközösség nélkül megtérőket, tanítványozás nélkül tanítványokat… és ez nem megy. Mert nem életszerű, nem tudományos, és nem is biblikus.

10.000 munkaóra kell a sikerhez, a komoly eredményekhez.

Ez 1250 db 8 órás munkanap.

Kb. 3,5 év egyfolytában, életközösségben. (Most, hogy kiszámoltam, be is ugrott azonnal, hogy Jézus kb. 3 évig nevelte a tanítványait. Ez ugyan 9,2 órás munkanapoknak felel meg, de ennyi belefér, hogy stimmeljen a nagy elméletem :-)

5,2 év, ha 40 órás munkahetekkel számolunk – ez nagyjából a mi léptékünk.

Ha munka, család, tanulás mellett, napi két órát adunk az “Úrnak” az év minden egyes napján, amikor készülünk, képezzük magunkat, Bibliát olvasunk, imádkozunk, missziózunk, a gyülekezetben vécét pucolunk… akkor 13,7 év.

És persze ez nem 13,7 év “jelenlét” vagy “részvétel az istentiszteleten” – hanem intenzív tanulás, felkészülés, közbenjárás, bizonyságtétel, hívogatás… vagyis valóságos erőfeszítés, aktivitás, befektetés, munka!

Akkor képesek lennénk nagy dolgokat véghezvinni Isten dicsőségére.Mint a régi nagyok – akik mögött szintén tuti megvolt ez a 10.000 óra… Spurgeon, Moody, Wesley, Whitefield, Graham…

Huhh, de hol vannak az ilyen keresztények manapság?!?!?!?

Lehet jelentkezni!

Beállni a sorba!

Érdemes! :-)

6 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Boldog-boldogtalan dal…

Pár napja egy barátom megkérdezte tőlem (is), mit jelent számomra a boldogság.

Lehet ezt egyáltalán definiálni? Kegyes szólamok nélkül, egyszerűen és világosan?!

Azt válaszoltam, hogy a boldogság az az állapot, amelyben nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Amikor el tudom fogadni az életemet olyannak, amilyen, a lehetőségeimmel és a gyengeségeimmel együtt. Amikor nem álmodok egy másik életről, egy másik emberrel, másik körülményekről, amikor nemm mennék vissza az időben, ha tehetném, hogy megváltoztassak, visszacsináljak dolgokat, amik oda vezettek, ahol most vagyok.

A saját definicióm szerint boldog vagyok! Pedig nagyon sok bukás van mögöttem, sok mindent veszítettem el, és nagyon sok teher van rajtam, sokszor szorongok, néha félek a jövőtől, de mégis boldog vagyok! Még ha sokszor nagyon nyomorultul is érzem magam, nem cserélnék senki mással, és nem csinálnék vissza semmit. És a boldogságomban időnként jól is érzem magam :-)

(Na jó, nem is csak időnként…)

Visszaolvasva kissé egositának tűnhet ez a post, de nem magamról akartam, írni, hanem egy jó kérdésről, ami elgondolkodtatott engem is. Amire válaszolni kell – és a válaszunk – ha merünk őszinték lenni – lerántja a leplet rólunk igazi önmagunk előtt.

Jacko ma hajnalban meghalt. Amikor tini voltam, szerettem. Az talán még a 2.1-es verzió volt belőle, és az még tetszett – a későbbi fejlesztések már nem annyira… És a halálán gondolkodva jutott eszembe Feldmár András egy mondata: nem az az igazán fontos kérdés (legalábbis most, ebben az életben), hogy van-e élet a halál után – hanem hogy van-e élet a halál előtt!!!

Félek, hogy a keresztények hajlamosak leértékelni a boldogságot, és valamiféle megfoghatatlan, kegyes szóvirággá deformálni, (valami olyasmivé, hogy “akit Isten szeret, az persze hogy boldog, hogy is lehetne másképp?!” …ajajajaj) miközben a szívük mélyén tele vannak kétségekkel,  bizonytalansággal, lázadással, keserűséggel, önváddal vagy mások vádolásával, mert nem élhetnek olyan életet, amilyet szeretnének. Mert nem lehetnek azok, akiknek lenniük kellene. Mert ha mernének őszinték lenni magukhoz, bizony nem érzik jól magukat a saját bőrükben – a megkeresztelt vagy bemerített, “keresztényi” bőrükben. Én is éltem így, hosszú ideig. De nem tett boldoggá, sem másokat boldogítóvá. Legfeljebb csak a felszínen. És egyre jobban látom, hogy a külvilág érzékeli ezt. És talán nem a keresztények bukásai okozzák a legnagyobb hiteltelenséget a mai világban, hiszen mindenki bukik, ebben úgysem különbözünk a nem hívőktől, legfeljebb lehazudjuk vagy eltitkoljuk. Hanem a keresztények boldogtalansága, elégedetlensége és örömtelensége – ez teszi Krisztust a leghiteltelenebbé! Hogy miközben kívülről szavaljuk a boldogságról szóló igeverseket, és azt mondjuk, Krisztus mindenre elég, ordít az életünkről, hogy nem igaz, nem elég, mert nem vagyunk boldogok…! És mások boldogságát látván csak annyit tudunk mondani, hogy ja, ők bűnösök, az úgysem az igazi boldogság…

Akkor meg kéne végre mutatni! Nem azt, amit csak mi nevezünk annak, hanem amit mások is annak látnak! Valódi, hiteles, vonzó, teherbíró, a nyomorúságban is elégedett és reményt sugárzó, önzetlen és másokat is boldogító “boldogságnak”!

1 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Nagyvilág, kiskeresztény

Találós kérdés… melyik az az ország, amelyikben 335 milliószoros (!) az infláció, és a lakosság 90%-a munkanélküli, akik semmiféle segélyre nem jogosultak. Ja, és nagyobb, mint MO.

Néha nagyon el tud keseríteni, amikor ilyenekről olvasok. És többek között ezért is tisztelem nagyon Bonót a U2-ból, mert volt arca még a Bush idejében odamenni az USA elnökéhez azzal, hogy el kéne engednie 21 afrikai ország teljes adósságállományát, és amikor Bush megkérdezte, hogy ugyan mire fel, akkor Bonó csak letett egy Bibliát az elnök orra elé, és ennyit mondott: Mert Isten erre kötleez téged, mint hatalommal bíró vezetőt! – Nem hiába jelölték Béke Nobel-díjra (mármint Bonót, nem Bush-t :-) Szuper a vele készült riportkönyv, ajánlom olvasásra! Egy teljes fejezetben beszél a hitéről(vagyis mindenütt beszél róla, de egy teljes fejezet vanennek a témának szentelve).

Egyszóval: mi is a szerepünk a nagyvilág történéseiben? Van-e értelme bármin is egyáltalán gondolkodnunk mondjuk Zimbabwéval kapcsolatban (ja, erről az országról volt szó az előbb), vagy még a saját házunk táján (hazánk táján) sem tudunk semmi érdemlegeset Jézus nevében, Isten dicsőségérevéghezvinni?! Néha porszemnek érzem magam. Mit is kéne csinálni…?

A tévé szpemel. És a gyülekezet?!

Pár napja olvastam egy bejegyzést az egyik web2-es blogon arról, hogy az író miért nem néz tévét. (Megjegyzem nekem sincs tévém már vagy 15 éve… és ugyanaz a problémám, mint a bloggernek.)

Szóval a helyzet a következő: az információ, amit a tévében nézhetnénk, a neten is elérhető. Sokszor gyorsabban, hamarabb, célorintáltabban. Nem kell végignéznem egy híradót, csak egy futó pillantás egy hírportálra, egy keresőszó a gugliban, két klikk, és nézem a videót. Háttértévézés – erre se kedv, se idő, se kapacitás… Hiába van már száz csatorna, céltalan a kapcsolgatás is. A neten én választok, én keresek, én kérdezek, azt olvasom, nézem, hallgatom, amit és amikor szeretnék. A tévét órákig kell nézni, és rengeteg a SPAM. Az érdektelen információ, műsor, reklám. És várhatom azt, ami érdekel, alkalmazkodnom kell hozzá, és eltűrnöm, ha megszakítják a kedvenc filmemet azzal, amire nem is vagyok kíváncsi, a sok mosópor reklámmal, és ezer másik műsor előzetesével.

spam, spam, spam. Nem tévézek!

De szöget ütött a fejembe valami. A szószékről vajon mennyit szpemeltem? Lehet, hogy nem volt rossz, amit vagy ahogy mondtam, csak épp “háttértévézés” volt, mert rengeteg kérdés, probléma, “keresés” megválaszolatlan maradt, és a “műsor” nem arról szólt, amit az emberek kerestek volna.

A tévé tele van olyan műsorokkal, amik az emberek többségét abszolút nem érdeklik. És nem azért, mert nem érdeklődnek a hírek, a politika, a természet, a tudomány dolgai iránt, mert nem akarnak kikapcsolódni, zenét hallgatni… hanem mert a tévé már “nem az ő világuk”. Az idősebbek még tévéznek. A fiatalok neteznek. És a mostani gyerekek számára már úton van a kettő  kombinációja, az interaktív, online tévézés. De az biztos, hogy az egyirányú kommunikáció ebben a mobil-online-interaktív világban az utolsókat rúgja.

De akkor mit fogunk csinálni a gyülekezeteinkben? Hogyan tovább? Hogyan lesz a gyülekezet, a prédikáció”keresőbarát”, interaktív, szpem-mentes?!

Azt hiszem ez is egy olyan kérdés, amire muszáj olyan választ találnunk, ami nem csak szerintünk, a “teológusaink” szerint jó, hanem ami be is váltja a hozzá fűzött elvárásokat, és végre képes lesz elérni az egyházon kívül élő, de Istent kereső embereket.

5 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Műsor helyett közösség

Na még egy gondolat, még az előző posthoz.

Ha az értékes információt (a tanításokat, felkészítéseket, üzeneteket, válaszokat a kérdéseinkre vagy bizonyos “forró” témákra) célorentáltabban, hatékonyabban, abban az időben, amikor leginkább felkészültek vagyunk a befogadására – egyszóval legoptimálisabb időben és módon megkaphatnánk online, a neten, mobilon (podcast) – akkor minek is menjünk el a gyülekezetbe?

A KÖZÖSSÉGÉRT! Hogy egymással találkozzunk, minőségi, értékes időt töltsünk, kikapcsolódjunk, ismerkedjünk, “társasági életet” éljünk. Nem azért, hogy üljünk a padban vagy a székes 1-1,5-2 órát, csendben, mozdulatlanul, mint a színházban, figyelve a lelkész és a szolgálók szűk körének “produkcióját”, hanem hogy végre valóságos közösséget, koinóniát gyakoroljunk. És akkor az “istentisztelet” kirándulás, beteglátogatásm utcaseprés, kertásás, bevásárlás, sakkparti, kávéházi beszélgetés, és még ki tudja mi minden lenne. Közösség lenne. Nem “műsor”.

Nem lenne élvezetesebb, érdekesebb, izgalmasabb, vonzóbb, felüdítőbb – és biblikusabb?!

Csak kérdem…

4 hozzászólás a régi Tonhal blogon – he érdekel, kattitns ide!