Bejegyzés

2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 1. rész

Érzékenyebb kegyességű keresztények számára valószínűleg bosszantó egy ilyen cím – ugyan miért kellene trendeknek megjelenniük, vagy trendeket követnie bárkinek is az egyházban, ahol elvileg a Szentlélek vezet bennünket. Ebben természetesen van némi igazság. Mégis vannak olyan társadalmi hatások, amelyek 2016-ban formálják és meghatározzák a világunkat, s ezekre valahogy reagálnia kell az egyháznak is. Ha a reakciók elkezdenek hasonlítani egymásra, ez sokszor beindít egy öngerjesztő folyamatot – és ezt nevezhetjük trendnek, sokak által követett (bár egyáltalán nem biztos, hogy követendő) mintának. Ilyen értelemben van mégis létjogosultsága trendekről beszélni keresztény közegben is.

Talán már egy évtizede követem Thom S. Rainer társadalmi-kulturális elemzéseit, amelyek bár alapvetően az észak-amerikai evangéliumi kereszténységről szólnak, megállapításain érdemes elgondolkodnunk. Decemberben publikált egy két részes cikket ebben a témában, az ő írása lesz most a kiinduló pontunk. Aki olvas angolul, az belenézhet a listába – én most belekezdek egy cikksorozatba, és szerintem néhány részen keresztül elszemezgetek az ő listájából, kiegészítve, átgondolva, a magunk helyzetéhez hozzáigazítva az ő gondolatait.

1.) A gyülekezetek decentralizálódása és specializálódása

A gyülekezeti kultúrát az előző század második felében – legalábbis Amerikában – a megachurch-ök határozták meg. Bill Hybels és a Willow Creek, Rick Warren és a saddleback-i gyülekezet, a Hillsong Church, a Potter’s House, Lakewood (Joel Osteen), vagy az ezredforduló táján a North Point (Andy Stanley), a Newspring (Perry Noble) és a személyes “kedvenceim”, a két, egymástól homlokegyenest eltérő teológiát képviselő Mars Hill Church (a Mark Driscoll és a 2011 előtti Rob Bell féle) – óriási hatást gyakoroltak, nem csak az amerikai egyházakra és felekezetekre, hanem azon túl is. Ehhez hozzátehetjük a centralizált, tömegrendezvényekben megnyilvánuló világmissziókat is, mint amilyen például a hozzánk is eljutó Billy Graham munkája volt, gondoljunk csak a budapesti sportcsarnokban tartott evangélizációjára, vagy az abból kinövő műholdas európa-evangélizációkra, amelyben magam is lelkesen vettem részt a kétezres évek elején. Ennek az időszaknak a könyvei és “sikertörténetei”, az általuk felépített struktúrák és gyakorlati teológiai modellek máig éreztetik hatásukat.

Az európai egyház bizonyos szempontból hasonló pályát futott be, csak másképpen intézményesedett, mint az amerikai. Nálunk nem a gyülekezetek, hanem a történelmi egyházak egyházközségei nőttek sokszor túl nagyra. Emlékszem olyan gyülekezetre, amelynek a “létszáma papíron” közel tízezer volt, vasárnaponként viszont jó ha százan elmentek a templomba. Teljesen másképpen, de ezek is megachurch-ök voltak, amelyet egyfajta egyházi rendszer és bürokrácia, egyháztörvények és egyházfenntartói járulékok tartottak fenn, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt.

Az ezredforduló azonban trendfordulóvá is vált, amely 2016-ban kikerülhetetlenül zakatol tovább egy szükségszerűen megváltozott gyülekezeti szemléletmód és átstrukturálódás irányába. Ennek a trendfordulónak a küszöbe valahol 2005 környékén, az internet robbanása és a facebook megszületése környékén lehetett, és az azóta eltelt egy évtizedben a tégla nagyságú őskori mobiltelefonoktól szinte pillanatok alatt jutottunk el a digitális személyiségig, a dolgok internetéig és a Big Datáig, s ezek nem csak a technológiai eszközeinket formálták át, hanem a személyes kommunikációnkat és a társadalmi-közösségi szokásainkat is.

Az egyház változása tehát elkerülhetetlen – mert az egyházat alkotó, és az egyház küldetésének célját jelentő emberek élete változott meg alapvetően. Ennek a változásnak sok jellemzője van (a cikk nem is erről akar szólni) – a gyülekezeti szolgálatokban megmutatkozó egyik fontos hatása viszont teljesen egyértelmű: a gyülekezetek decentralizálódnak, elkezdenek aprózódni, és a múlt századi személytelenebb, a tömegmédia mintájára felépült, statisztikákban és nyilvántartásokban, vagy demonstratív jellegű rendezvényekben élő egyházmodellt felváltja egy olyan gyülekezeti struktúra, amelyben egyformán van jelen a 2016-ra abszolút jellemző digitális lenyomat és az ebből fakadó teljes egyénre szabottság, valamint a digitális életből kiábrándult emberek valódi (offline és real-time) intimitást kereső kisközösségeinek reneszánsza.

A változás másik nagy indikátora, hogy a gyülekezetekben a lelkészek és vezetők egyre inkább már az X és Y generáció tagjaiból kerülnek ki, ami azt jelenti, hogy a presbiterség már nem feltétlenül valamiféle keresztény életműdíj, hanem valós tenni akarást, felelősséget és kompetenciákat is jelentő és hordozó szolgálattá válik. A mai harmincas és negyvenes korosztály pedig már nem csak érti, hogy miben más a 21. század, mint az előző, hanem proaktívan éli is azt.

Mit is jelent mindez az egyházi életre, a gyülekezetre, mint szervezetre és közösségre nézve 2016-ban? (Tudom, rengeteg dolgot, de most csak egy szempontot emelek ki ezekből…)

Egyrészt hogy muszáj a digitális világ aktív és tartalmas résztvevőjévé válni, mert a mai emberek digitálisan keresnek, kommunikálnak, szórakoznak vagy unatkoznak, digitális csatornákon keresztül megismerhetők, megszólíthatók, meghívhatók, mobilizálhatók – és ha el akarjuk érni őket, akkor ezeken a csatornákon tudjuk megtenni.

Másrészt viszont valódi alternatívát kell jelentenünk a digitális valósággal szemben. Olyan valódi életközösséget, élményeket, önkéntességre alapuló elkötelezettséget és az ebből fakadó személyességet magán hordozó gyülekezeteket kell építenünk, amely sokkal több, mélyebb és tartalmasabb, mint a múlt század felszínes, egymást sem ismerő és érdeklő emberekből álló közös kulturális tevékenysége, a lelkész egyszemélyes “showjából” álló szent szórakoztatás, vagy valamiféle “elméleti” és szekularizált vallásosság.

Sokféle gyülekezetben fordulok meg az APCSEL29 munkája és szolgálatai során, és látom ennek a változásnak a jeleit itthon is. Megújuló történelmi egyházak közösségei élednek föl, és a jól bejáratott egyházi és missziós programkínálat helyett vagy mellett kezdenek végre aktivizálódni, rátalálni a saját lehetőségeikre és elhívásukra, kialakítva azokat a szinte baráti kisközösségeket a gyülekezeten belül, amelyekbe nem azért járnak el, mert “kell”, mert ez egy “program” – hanem mert valóban jól érzik magukat együtt, és örömmel szolgálnak másokat. Evangéliumi és karizmatikus testvéreinknél pedig a dicsőítés és a lelki élmények mellé végre elkezd felnőni a valós társadalmi szerepvállalás és a karitatív munka, személyes és gyülekezeti szinten egyaránt. Gyülekezetek specializálódnak, mert felismerik, hogy bizonyos életkorú, élethelyzetű vagy érdeklődésű embereket könnyebben meg tudnak szólítani az evangéliummal, és elkezdik fókuszálni az erejüket. Ráadásul úgy látom, hogy az ezredforduló előtti magyar egyházi miliőt meghatározó kegyességi és teológiai szakadozás is lassan csak emlék már, mert látjuk, hogy a dogmák helyett Isten és a gyülekezeti közösség átélését keresik az emberek. Ezek szerintem reményteljes változások és irányok.

Thom Reiner négy sorban összefoglalja, hogy a tömegszolgálatok elveszítették a népszerűségüket, és a gyülekezetek bontják illetve specializálják a közösségeiket. Ez az első “trend” – és a fentiek alapján abszolút érthető, sőt, biblikusabb és hatékonyabb is. Lehet, hogy mifelénk nincsenek akkora gyülekezetek, mint náluk – de vannak népegyházak, vagy csak a vasárnapi “dicsőítésben” összegyűlő evangéliumi gyülekezetek, amelyekre szintén ráfér ez a trendváltás.

Hamarosan folytatom, remélve, hogy nem csak engem érdekel ez a téma :)