Bejegyzés

Változ(tat)ások az ifjúsági misszióban – 2.rész

Gondolataim az ifjúsági misszió változásairól Ed Stetzer “Lost and Found – The Younger Unchurched and the Churches that Reach Them” című könyvétől elindulva… FOLYTATÁS:

4. HASZNÁLD AZT A TECHNOLÓGIAI KÖZEGET, AMELYBEN A HÉTKÖZNAPJAINKAT ÉLJÜK!

Azok a gyülekezetek, amelyek hatékonyan el tudják érni a fiatalokat, megtanulták használni, méghozzá nagyszerűen, kreatívan és közben teljesen természetesen használni azt a technológiai közeget, amelyben ma az életünket éljük. Ehhez hozzátartozik a projektor, a vizuál-technika, a profi hangosítás, az internet, a videó. Az ilyen ifik saját klippeket forgatnak, riportokat készítenek az utcán, és felrakják a youtube-ra, blogot írnak az ifialkalmakról, kommentelnek mások blogjain, ott vannak a facebookon, és ifi közben elpostolják, hogy épp miről van szó. Ez van, ez a mai világ! Sajnos az ifimissziót nálunk még mindig sok helyen lelkészek és egyáltalán nem fiatalok vezetik, akik – akár tetszik, akár nem – már nemigen értik a mai tinédzser kultúrát, vagy a huszonévesek, az egyetemisták világát!

Senki nem szeret maradi lenni, főleg nem egy fiatal. Ha egy fiatal nem érzi trendinek, high-technek, modernnek, otthonosnak a saját ifijét – technológia szinten sem (mert persze senki ki ne forgassa a szavaim, nem ettől függ az ifi értéke – csak ez is benne van!) – akkor nem fogja elhívni a barátait. Miért? Mert nem akar égni előttük! Ez igaz akkor is, ha unalmas a tanítás, ha béna a dicsőítés éneklés, stb. stb.

Szóval: itt az ideje felzárkózni ahhoz a világhoz, amiben élünk! Technológiai szinten is! Ha otthon van nagyképernyős tévénk, számítógépünk, videókameránk, akkor az ifiben is legyen! Ez a minimum! Pénzbe kerül?! Persze! A missziómunka MINDIG pénzbe IS kerül!

5. LEGYEN AZ IFID A GYÜLEKEZETED SZERVES RÉSZE!

Túl sokszor láttam, hogy az ifi elszigetelődik a gyülekezettől. Nincs átjárás a generációk között. A fiatalok ifire eljönnek, de vasárnap a gyülekezetbe már nemigen. Mert az ifi még csak hozzájuk szól, az ő nyelvükön, de a vasárnap az teljesen más. Az ifin Hillsongot énekelünk, a gyülekezetben 400 éves énekeket. Az ifin (jó esetben) lelkesen, a gyülekezetben (általában) nem túl lelkesen. Az ifin (jó esetben) közbe lehet szólni, lehet kérdezni, az istentiszteleten nem. stb. stb.

És ami mindezeken túl van: az ifin (jó esetben) ismerik egymást a fiatalok – de a gyülekezetben, a generációk között nemigen szövődnek kapcsolatok, beszélgetések. Fiatalok nem mennek oda az idősebbekhez beszélgetni, megkérdezni őket, miben segíthetnének vagy hogy adjanak nekik bölcs tanácsokat – és a középkorúak sem kérdezik meg, van-e valamire szükségük, támogatásra, anyagiakra, lehetőségekre, munkahelyre, illetve az idősek sem keresik a fiatalokat, hogy miért imádkozhatnának. Az az igazság – ez tíz évnyi tapasztalatom ifjúsági missziómunkásként, gyülekezeti vezetőként – hogy a magyar gyülekezetekben felekezettől függetlenül óriási szakadék van a generációk között. Rengeteg bizalmatlanság, bizonytalanság, közöny, sajnos helyenként ellenségeskedés is. És amíg ez nem oldódik fel, addig a gyülekezet nem lesz otthona a mai fiataloknak. Legfeljebb az ifi. De az mindig csak időleges, átmeneti, és igazából nem működő megoldás.

Ha azt akarod, hogy a gyülekezet otthona legyen a mai fiataloknak is, főleg ha ifjúsági misszióban gondolkodsz, és a „világi” fiatalokat akarod behívni a gyülekezetedbe, akkor fel kell számolni ezeket a generációs árkokat. És ez még nem elég – ki kell alakítanod a generációk közötti átjárhatóságot! Alkalmakat kell teremtened, ahol összebarátkozhatnak egymással a nem azonos generációkba tartozók – mert enélkül csak klikkel lesznek, de nem lesz közösség. Sem lelki otthon.

BEFEJEZÉS HOLNAP…

Addig is várom a véleményed!

Változ(tat)ások az ifjúsági misszióban – 1.rész

Úgy terveztem, egyszerűen írok pár bekezdésnyit Ed Stetzer “Lost and Found – The Younger Unchurched and the Churches that Reach Them” című könyvéről, aminek a címét így lehetne visszaadni:

Elveszettek és megtaláltak – A világi fiatalok, és az őket elérni akaró egyház

Kilenc pontban mutatja be Ed azt, mi az, amire szükségük van az egyház nélkül élő fiatal felnőtteknek, mit várnának el a gyülekezettől, mit keresnek a keresztények közösségeiben.

Ezt a kilenc pontot sajnos nem tudtam elfogulatlanul összegezni egy-egy mondatban, és így a végeredmény kicsit hosszú is lett. Ezért nem egyszerre, hanem három napon keresztül fogom “leadni” itt az APCSEL29 blogon. És hadd legyen ez a felvezetése is a napokban induló IFJÚSÁGI VEZETŐKÉPZÉS MÁSKÉPP elnevezésű nagyon rendhagyó, nagyon intenzív tréningünknek augusztus végén.

Tehát: mit csinálj, ha el akarod érni a mai fiatalokat?

1. ADJ NEKIK VALÓSÁGOS, MÉLY, TARTALMAS KÖZÖSSÉGET!

Elég volt a felszínes kapcsolatokból, a semmitmondó, üres beszélgetésekből, a nagy hallgatásokból, a protokollból vagy a konformista viselkedésmintákból. A mai fiatalok számára nem vonzó semmi, ami mesterséges, erőltetett vagy kényszerű. Nem vonzó az a közösség, ahol vigyázni kell, mint mondunk, hogyan mondjuk, ahol nem lehet közbeszólni, kérdezni – vagy a kérdésekre nem adnak egyenes, tartalmas, megoldást jelentő válaszokat. Olyan közösséget keresnek, ahol nem kell szerepeket játszaniuk, mert elfogadják őket olyannak, amilyenek, a véleményükkel, az egyetnemértésükkel, a személyiségjegyeikkel, a kapcsolataikkal – akár a bűneikkel és hibáikkal együtt.

És még valami: olyan közösségeket keresnek, ahol valóban számít a jelenlétük! Ahol számon tartják őket, törődnek velük, ahol jó az információ-áramlás és nem maradnak le semmiről valaki feledékenysége miatt. És mindezt nem érdekből teszik, hanem őszinte érdeklődésből, elkötelezettségből és szeretetből.

2. VOND BE ŐKET A SZOLGÁLATBA!

Sokaknak van elege abból, hogy alkalmatlannak tartják őket. Az alkalmatlanság érzése az egyik legkomolyabb kísértése és lelki betegsége a mai fiataloknak. Mert a média, a gazdaság túl magasra „hazudja” a mércét, és egy állandó teljesítmény- és megfelelési kényszert erőltet rájuk.

Szóval vond be őket valamibe, akármibe, minél hamarabb! Valamibe, ami érdekli őket, amit szívesen csinálnak, amihez van tehetségük vagy amire fel tudod készíteni őket. Ehhez persze szükség van az önkéntesség kultúrájára a gyülekezetben, ahol valódi szolgálatot végeznek, valóságos elkötelezettséggel. Ha értelmét látják, szívesen adják a lojalitásukat – de már csak önként, és csak meggyőződésből, lelkesedésből. Ehhez meggyőzőnek és lelkesítőnek kell lennie annak, amibe bevonhatod őket! Tehát készíts tágas helyet, sokszínű szolgálati helyeket és lehetőségeket, ha valóban missziót akarsz, mert ha bejönnek a fiatalok, az emberek a gyülekezetedbe, nem akarnak a küszöbön megrekedni, és éveket tölteni a hasztalan tétlenségben. Ehhez túl drága az idejük, és ehhez már egyáltalán nincs kedvük a mai embereknek.

3. MUTASD MEG NEKIK A TERMÉSZETFELETTIT!

Most a dicsőítésről lesz szó. Nem mintha ezt jelentené a „természetfeletti” – de ha a dicsőítés megreked a természetes síkon, ha csak éneklés, énekelgetés, akkor az a mai, zenével, klippekkel átitatott audiovizuális kultúrában már az első tíz perc után kínossá fog válni a „világból jövő” fiatalok számára. Márpedig a dicsőítés, az ének, a zene szervesen hozzátartozik az ifjúsági munkához, és ha otthont akarunk teremteni a mai fiataloknak a gyülekezetben, akkor ennek a zenei világnak kultúra-közelinek kell lennie, mainak, modernnek, és ráadásul technikailag is minél profibbnak. Mert az az igazság, hogy a mai fiatalok nem ehhez a zenei ízléshez, színvonalhoz, stb. vannak hozzászokva – és ehhez nem is kívánnak önmagában hozzászokni! Ahhoz, hogy egy gitár, „zeneileg képzetlen” gitáros, énekes „elég” legyen nekik, ahhoz több kell a természetes síknál (vagy a hangerőnél)! Ahhoz az Istennel természetfeletti találkozás valóságos tapasztalata kell! És itt a valóságos tapasztalaton van! Mert a csukott szemmel való billegés, a mormolt nyelvekenszólás közben még nem feltétlenül ezt jelenti. A dicsőítés akkor ér valamit, akkor jelenti azt, aminek mondjuk, ha valóságos tapasztalatot jelent a természetfeletti Istennel való találkozásról. EZ kell nekik is! És ez KELL is nekik, és ha ez megvan, akkor már nem a zene minőségét vagy a dalok szövegét fogják vizslatni, hanem átadják magukat annak, amit másutt, a világi koncerteken nem találhatnak meg!

Oké, mára ennyit, a folytatás holnap…

Ha van véleményed, ne hallgasd el, hanem szólj hozzá! Épüljünk egymás hite és tapasztalatai által!

Nemsokára jönnek a hírek…

Tipikus vagy biblikus?!

A lelkipásztorok tipikusan olyan személyek, akiket a gyülekezet felbérel és megfizet azért, hogy szertartásokat végezzenek a gyülekezet tagjai számára, és főállásban végezzék mindazokat a szolgálatokat (helyettük), amivel Krisztus az egyházat – és annak minden tagját – megbízta. Ők Krisztus népének fizetett alkalmazottai, akik betegeket látogatnak, igét hirdetnek, evangélizálnak és mások gondjait hallgatják, és emellett rengeteget adminisztrálnak, néha még gyülekezeti épületet is gondnokolnak, füvet is nyírnak a templom körül. Rájuk van bízva, hogy hirdessék az evangéliumot, hogy gyógyítsák a sebeket, szabadítsák a szabadításra várókat. Mert a többieknek ilyen dolgokra nincs idejük, nincs kedvük, „nincs ajándékuk”, nincs végzettségük. Van némi pénzük rá, és van rengeteg okos tanácsuk, hogy is kéne ezt jól csinálni.

Ez Eric Geiger (a miami-i Christ Fellowship vezető lelkésze, a Simple CHurch című könyv társszerzője) egyik legújabb cikkjének lényege, amit épp ma reggel olvastam.

Akinek nem inge, ne vegye magára. Akinek igen, az vegye! Mert különben – ahogy azt friss demográfiai és szociológiai előrejelzések mutatják – 2050-re Európa muszlim többségű lesz, ahol a kereszténység aránya jó, ha 5-10% között marad! Ugyanis a lelkészek nem képesek betölteni azt a küldetést, amit Krisztus az egész egyházra, mindannyiunkra bízott!

No de vissza Eric érveléséhez – amivel teljes mértékben azonosulni tudok:

Gyakran hallani a siránkozást lelkészek részéről, hogy egyedül vannak a szolgálatban és nem győzik, hogy nincs, aki segítsen nekik, aki támogassa őket. És gyakran hallani az elégedetlen siránkozást a gyülekezeti tagok részéről is, hogy a lelkész „nem hozza” azokat az eredményeket, amelyeket elvárna tőle a gyülekezet.

Attól félek, hogy az igazi probléma egy olyan egészségtelen szolgálati kultúra, amely csírájában fojtja el az önkéntesség és a valódi egyetemes papság működését a gyülekezetekben. Ez a kultúra nem biblikus és nem is hatékony. És lassan (de biztosan) belepusztul az európai kereszténység.

Az általános (és hibás) levezetése a szolgálatnak gyakran így néz ki:

A LELKÉSZ —> (KI)SZOLGÁLJA —> AZ EMBEREKET

Tehát a lelkipásztorok tipikusan olyan személyek, akiket a gyülekezet felbérel és megfizet azért… stb. stb. (lásd a cikk eleje). Erre tanítják őket a teológiákon (tudom, mert én is ezt tanultam öt éven át), ez az identitásuk, a hagyományuk – és ez a gyülekezet elvárása is feléjük.

A Bibliában azonban a „képlet” másképpen néz ki:

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…”

Tehát:

A LELKÉSZ (apostol, próféta, pásztor, tanító, stb.) —> FELKÉSZÍTI —> AZ EMBEREKET —> A SZOLGÁLATRA

Vagyis MINDENKI szolgál! Ez a biblikus út. Ráadásul csak ez fog működni. Mert a jelenlegi rendszer látványosan haldoklik: a gyülekezeteink elöregednek és fogynak, még a saját gyerekeinket sem tudjuk megtartani, a kereszténység társadalmi súlya csökken, gyakorlatilag a boszorkányegyház is jobban növekszik, mint bármelyik felekezet kis hazánkban.

A jelenlegi modellben a pásztorok és gyülekezeti vezetők azok, akik szolgálnak. Akik az effektív, valóságos munkákat elvégzik. Ők szerveznek, bizonyságot tesznek, látogatnak, adminisztrálnak… de már ezt is felsoroltam. Épp azért lettek „vezetők”, mert ezeket csinálták. A gyülekezet pedig honorálta a rengeteg munkájukat azzal, hogy „titulust” adományozott nekik.

A bibliai modellben azonban ők azok, akik valójában NEM DOLGOZNAK! Már túl vannak azon az életszakaszon, és a tapasztalatukat, a bölcsességüket, a kipróbáltságukat, a kialakult készségeiket arra használják, hogy tanítsanak, felkészítsenek, felépítsenek és vezessenek embereket a saját szolgálataikban! Mert erről szól az Efézus 4,11-12!

Egy vállalatigazgató mikor végzi jól a munkáját, ha lemegy a műhelybe esztergálni a szakik helyett, vagy ha ül az irodájában, és napi nyolc órában stratégiát alkot, a középvezetőt képezi és koordinálja, a szervezetet képviseli és a küldetés betöltésének minden apró részletét felügyelete alatt tartja és irányítja?!

A „gyülekezet” nevű vállalkozásban az igazgatók mind az eszterga mellett nyögnek, és nincs sem idejük, sem erejük, sem kedvük a saját helyükön ülni, és a saját dolgukat végezni. Mert különben a műhelyben talán egyetlen „termelést” jelentő gép sem menne…

Félreértés ne essék: a buta kis hasonlatom „igazgatóin” az Efézus 4 elhívott vezetőit értem, és nem a megfizetett „funkcionáriusokat”!

Mitől fog változni valami? Jó kérdés… (lehet kommentelni!) Az biztos, hogy a lelkészeken nagyon sok múlik. Mert ők építik fel – vagyis ők egészen biztosan építik ezt a számukra sem boldogító rendszert.

Mit gondolsz erről? Szólj hozzá!

Az önkéntesek és a laikus szolgálók közötti különbségek

A magyar egyházi kultúrából nagyon hiányzik az önkéntes munkatársi szolgálat kultúrája – az angol keresztény zsargonban ez a „church volunteers” . Az „önkéntesek” valahol a lelkes és szimpatizáló gyülekezeti tagok és a fizetett gyülekezeti munkások (ajaj, miket is beszélek, hisz ilyenből is csak egy van az átlag magyar gyülekezetben, és ez a lelkész) között lennének. Képzeljük el a gyülekezetet úgy, mint egy alapítványt vagy (hivatalos) egyesületet: vannak a vezetők (board, kuratórium), a fizetett alkalmazottak (staff, munkatársak), és a nem fizetett, de elkötelezett önkéntes munkatársak. És ezen túl vannak az egyesületi tagok, vagy az alapítványi munka célcsoportja. Ebben a hasonlatban a vezetői testület lenne a presbitérium, a fizetett munkatárs a lelkész, és mindenki más a „kedvezményezett”. Nálunk kimaradt az önkéntes munkatársak csoportja. Pedig a gyülekezetnél legnagyobb (emberi) erőforrásai ők lehetnének!

onkentesek

Mi jellemző rájuk?
Az alábbi listából ki fog derülni, mi a különbség az „önkéntesek”, és a nálunk elterjedt „szolgálattevők” vagy „laikus szolgálók” között:

• Önként és fizetség nélkül elkötelezik magukat egy szolgálat vagy projekt mellett
• Erre közösségi, nyilvános felhatalmazást kapnak
• Erre a közösség vezetősége felkészíti (kiképzi) őket – ami azt jelenti, hogy sokszor tréningekre, kurzusokra küldi el (és fizeti be) őket
• Az önkéntesség egyfajta szakmaisággal és professzionalizmussal is együtt jár
• Jogaik vannak
• Felelősségük van
• Elszámoltathatóak – és folyamatos beszámolási kötelezettségük is van
• A vezetőség által kidolgozott és/vagy jóváhagyott tervek alapján végzik a munkájukat
• A munkájukat a gyülekezet finanszírozza (vagyis ők nem kapnak fizetést, de a szolgálatukhoz szükséges büdzsét a gyülekezet biztosítja, azt nem nekik kell!)

Oké, tudom, hogy vannak olyan gyülekezet,ek ahol a munkatársakra ezek tényleg jellemzők. Ott természetesen őket értem önkéntesek alatt. De sajnos a magyar átlag mégsem ez.

Igazából nem is az önkéntesek hiányoznak – hanem az önkéntes szolgálatok kultúrája és szemlélete, az a gyülekezeti modell, amelyben ennek (is) helye van. Ami más, mint a nálunk honos lelkész-centrikus gyülekezeti modell, ahol a lelkipásztor a(z egyetlen) fizetett munkás a gyülekezetben, és ő is csinál mindent. Vagyis ahhoz, hogy ez megváltozzon, először a gyülekezeti modellünket kell átgondolni és megreformálni. (De ez most messzire vezetne…)

Belekezdtünk egy online tréning és egy webportál felépítésébe, amely kifejezetten erre a témára fókuszál, és jónéhány cikken keresztül körbejárjuk ezt a témát a következő hónapokban itt az APCSEL29 blogon is. Kérlek legyetek aktívak, szóljatok hozzá – kezdjünk el eszméket cserélni erről a témáról, hogy egymás hite által növekedhessünk!

Read more

Nyolc trend, amely meghatározza a világmissziót

Ez a post Eric Swanson Leadership Network-ben közzétett cikke alapján született. Eric 50 olyan vezetővel készített interjút erről a kérdésről, akik meghatározzák a világmissziót, nagy gyülekezeteket és missziós szolgálatokat építettek fel. A válaszok összegzését próbálom meg bemutatni egy-egy gondolatban.

future

1. KÖLCSÖNÖSSÉG

Már most egyre inkább meghatározó, hogy a kereszténység, a nyugati és keleti, a tradicionálisan keresztény Európa és Észak-Amerika valamint az újonnan „megevangélizált” Ázsia és Afrika kölcsönösen hatnak egymásra. Már nem csak a keresztény nyugat fejt ki hatást az alapvetően nem keresztény világra, hanem az ottani misszionáriusok és gyülekezetek visszahatnak ránk is, megújítva és inspirálva a kétezer éves, intézményesedett és felszínessé vált nyugati kereszténységet. A gyülekezetek, a keresztény vezetők egyre inkább tanulnak egymástól, és elkezdik kiaknázni a különbözőségükben rejlő erőforrásokat.

2. PARTNERKAPCSOLATOK

Bár hasonlít az előzőre, mégis más. A partnerség valós munkakapcsolatot és életközösséget jelent a benne résztvevők között. Egyre inkább trend a vezető missziós szolgálatok között az együttműködés, az egymás kiegészítése, és különböző, érdekek, célok, módszerek körül összejött önkéntes kapcsolódások.

3. A VEZETŐKBE VALÓ INVESZTÁLÁS

A vezetők határozzák meg a jövőt. Megfigyelhető, hogy bárhol látunk komoly eredményeket, felépülő szolgálatokat és gyülekezeteket, annak élén mindig találunk egy-egy karizmatikus, erőteljes, szenvedélyes vezető egyéniséget. Nincs ebben semmi különös, Isten a Bibliában is mindig vezetőkön keresztül vezette a népét. A jövő misszióját is azok a gyülekezetek fogják előre vinni, amelyekben előtérbe kerül a vezetőkbe való koncentrált invesztíció! Ahol kiemelten fontosnak tartják a vezetők képzését, felkészítését, ahol időt, pénzt, alkalmakat nem sajnálva befektetnek a következő generációk kulcsembereibe. (Épp ma lektoráltam egy vezetésről szóló másik cikket, amelynek lényege, hogy az igazi vezetők idejüknek legalább a felét önmaguk fejlesztésébe invesztálják, míg a másik felét az utódaik és munkatársaik fejlesztésébe! Enélkül a szemlélet nélkül nem lesznek jó vezetőink – jó vezetők nélkül pedig nem lesznek jó gyülekezeteink!)

4. A JÓ HÍR ÉS A JÓ TETTEK KOMBINÁLÁSA

Ez olyan dolog, aminek nem lenne szabad újdonságértékűnek lenni a kereszténység számára, hiszen a Biblia, és különösen Jézus el sem tudja képzelni a jó hírt az annak megfelelő és azt demonstráló jó tettek, cselekedetek nélkül. Mégis valami új plusz jelentése van most ennek a szókapcsolatnak. Jó tetteken kifejezetten a globális problémák, a szociális, egészségügyi, politikai, ökológiai, társadalmi, kulturális problémák és szükségek felé odaforduló, és azok megoldásában tevékenyen részt vállaló kereszténységet értem. A jövő misszióját nem a világgal szembenálló, hanem az azzal életközösséget, sorsközösséget vállaló egyház fogja vezetni.

5. NAGYOBB SZABÁSÚ ANYAGI FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

A globális és társadalmi problémák felé való nyitás, a világ életében való részvétel és aktív segítségnyújtás sokkal nagyobb pénzügyi kihívás elé állítja az egyházat is. De szerencsére nem az anyagiaktól kell függenie a hitünknek és az elkötelezettségünknek – hanem épp fordítva van! Döbbenetesen jó dolgot találtam a napokban a neten, ami kifejezi ezt a „trendet”: egy gyülekezet öt millió dolláros (ez kb. 1 milliárd forint!) gyűjtést kezdett egy olyan híd megépítésének finanszírozására, amelyre az egész városnak nagy szüksége lenne – és már az ötöde össze is gyűlt!
Ha nem csak beszélni akarunk arról, hogy jobbá tehetjük a világot, hanem tenni is akarunk érte – ehhez pénz kell, ráadásul sok pénz! Gyógyszerre, kórházra, haiti segélyekre és még számtalan más projektre. Jézus azt mondja: „Ahol a szívetek, ott van a kincsetek (pénzetek) is.”

6. ÜZLET ÉS MISSZIÓ

Az előző két pont magával hozza ezt is: egyre inkább összeolvad az üzlet és a misszió. Pontosabban az üzlet egyre inkább a misszió eszközévé válik – különben nehezen lehetne megvalósítani az előbbieket. Vagyis üzletemberek a vagyonukat, kapcsolataikat, vállalkozásaikat Isten országának építésére szánják, és egyre több gyülekezet kezd bele munkahelyek teremtésébe, üzleti vállalkozásokba, hogy pénzt „termeljen”, amit majd visszaforgathat a missziómunkába. Ez alapvetően protestáns vonás, amelynek a reformációban gyökerezik. A gyülekezetek célirányosan szolgálnak üzletemberek felé, s azok a megtérésükkel óriási potenciált hoznak be a missziómunkába.

7. FÓKUSZÁLÁS

A rengeteg szétszórt, koncepció nélküli, mindenbe bele-belekapó missziói rendszertelenség helyett a jövőt meghatározó gyülekezetek és szolgálatok lézerpontosságú fókusszal működnek. Látásuk és jövőképük van, amelyhez hosszú-, közép- és rövidtávú célokat rendelnek, azoknak megfelelő stratégiákat dolgoznak ki, és céltudatosan dolgoznak. Azok a gyülekezetek, amelyeknek nincsen identitásuk, nincsenek pontosan körülírható célkitűzéseik, egy egyre jobban terjedő szakkifejezés szerint DNS-ük, amely meghatározza és egyben leírja a szolgálatukat és az önazonosságukat – egyre jobban fognak veszíteni a jelentőségükből. A jövő gyülekezetei koncentrálják az erejüket, fókuszálják a figyelmüket, és törekednek a hatékonyságra.

8. TECHNOLÓGIA

Az evangéliumnak szárnyalnia kell – minden lehetséges kommunikációs eszközön és formában! Ott kell lennie minden újításnál, és az elsők között kell minden rendelkezésünkre álló eszközt a legfontosabb üzenet továbbítására használnunk. Így volt ez a nyomtatásnál, a rádió vagy a televízió terjedésénél. Ma pedig így kell lennie az internet, a web2 és a web3 forradalmában is! A jövőt meghatározó gyülekezetek ízig-vérig benne élnek a korukban: otthonosan használják mindazokat a technológiákat, amelyeket a hétköznapi életben is mindannyian használunk. Ez egy külön szakma és szemlélet, amelyet ha nem tanul meg az egyház, óhatatlanul lemarad a kortársaitól, és nem lesz kinek evangéliumot hirdetnie.

Nos, végiggondolva mindezeket, bennünket az APCSEL29-nél Isten csak még jobban megerősített a küldetésünkben és az identitásunkban, a szolgálatunkban és a jövőnk tervezésében. Szeretnénk ebben segíteni, élen járni hazánkban – szolgálni mindazzal, amit Urunk ajándékként, tálentumként, lehetőségként, értékként nálunk helyezett el, az Ő dicsőségére, és egyházának, népének szolgálatára.

Read more

Az inspiráló vezető

“A igazi vezető oda viszi az embereket, ahová maguktól nem mennének!”

De mik azok a tulajdonságok, jellemvonások, amik az ilyen vezetők sajátosságai?

leader01

1. A SZOLGÁLÓ MENTALITÁS

Az inspiráló vezető szolgál azok felé, akiket vezet – és nem (csak) neki szolgálnak mások.
A „szolgálat” (jó kis joker kifejezés a keresztények között) azt jelenti, hogy félreteszed a saját céljaidat, érdekeidet, és teljesen önzetlenül értéket teszel hozzá egy másik ember személyéhez, munkájához, percéhez, életéhez.
Martin Luther King ezt mondta: „Egyetlen ember sem él igazán addig, amíg felül nem emelkedik saját életének önző korlátain és a maga miatti állandó aggodalmaskodásain, és el nem kezd aggódni, majd cselekedni a világ és az emberiség mélyebb és szélesebb körű szükségeiért.” (szabad fordításban)
A szolgáló vezetők olyanok, mint a mágnes: az emberek köréje gyűlnek, mer tudják, vele együtt végre megtalálhatják a jelentőségteljes és értékes élet útját.

2. MEGERŐSÍTÉS

Az inspirálás azt jelenti, hogy el tudod érni, hogy a rád bízottak pozitívabban lássák az előttük álló feladatokat vagy a körülöttük lévő embereket, és egy pozitív hozzáállással tekintsenek a kihívásokra, a problémákra és az emberekre egyaránt. Sajnos a legtöbb vezető probléma-centrikus, és hiba-kereső mentalitású: vagyis a jó dolgokat szinte észre sem veszi, vagy magától értetődőnek tartja, míg a mulasztásokat, tévedéseket, hibákat azonnal szóvá teszi. Ez azonban egy alapvetően negatív viszonyulás, és egyáltalán nem motiváló – sokkal inkább destruktív. Az inspiráló vezető állandóan „aranyat keres” – és lelkesen örül annak, ha csak egy szilánkot is talál belőle! Azonnal megerősít, bátorít, gratulál, vállon vereget, jutalmaz, lelkesedik, dicsekedik az emberével… Ez az, ami iszonyatosan nehezen megy a magyaroknak!
Amikor az aranyásók megtalálják a nyomait annak, hogy a sziklák között ott lehet az értékes fém, tudják, hogy még óriási munkát kell belefektetni abba, hogy a felszínre hozzák a kincset. Az inspiráló vezető ugyanilyen! Ha megtalálja az értéknek a szilánkját az emberében, akkor nekigyürkőzik, és munkát, időt, erőt nem sajnálva a felszínre hozza belőle a lehető legtöbbet.

3. FIGYELEM

Az inspiráló vezetők ismerik azok vágyait és álmait, akiket vezetnek! A legtöbb embert addig nem igazán „hatja meg”, hogy vezetője mennyit tud, mennyire „profi”, míg nem győződik meg arról, hogy őszintén érdekli az ő sorsa. Vagyis az érvek és objektív bizonyítékok helyett sokkal inkább és először arra van szükségük, hogy érezzük, tudják, hogy vezetőjük szereti őket, törődik velük – nem csupán a munkáját végzi. Tiszteletet szakmai és vezetői tudással és hozzáértéssel ki lehet vívni, az elkötelezettséget, pontosabban az elköteleződést azonban csak a valóságos, őszinte figyelem és törődés hozza meg a vezető számára.

4. ELÉRHETŐSÉG

Az inspiráló vezetők elérhetők – mert tudatosan azoknak szánják az idejüket, akiket vezetnek. Az elérhetőségen azonban nem csak azt értem, hogy fel lehet őket hívni telefonon, hanem hogy minőségi időt (!) szánnak azokra, akiket vezetnek. Minőségi időt – ez egy nagyon fontos kifejezés ebben a témakörben! Kevés embert lehet benyomásokkal vagy időnkénti impulzusokkal vezetni – a legtöbb embernek folyamatos jelenlétre, és hasznos, célirányos, tervezett és hatékony „időtöltésre” van szüksége ahhoz, hogy előre jusson.

Eszméletlenül felgyorsult életet élünk, és a mai ember legnagyobb kincse az ideje. Ebből van neki a legkevesebb is. A vezetői hozzáértésedet, és a másik személye iránti megbecsülésedet talán a legjobban azzal tudod kifejezni, hogy tiszteled az idejét, és amit felajánlott neked, vagy amit „elkértél” tőle, abból a lehető legtöbbet hozod ki!

5. HITELESSÉG

Embereket vezetni alapvetően bizalmi kérdés. A „követőink”, beosztottaink, munkatársaink, partnereink hinni akarnak bennünk. A hitelesség azt jelenti, hogy olyan vagyok, amilyennek mondom magam. Amit ígérek, azt megtartom – legalábbis mindent megteszek érte, hogy megtarthassam. Sajnos hitelességet felépíteni iszonyú hosszú időbe telik – az elveszítéséhez viszont egyetlen perc is elég. Ja, és még valami: a vezetők is hibáznak, elbuknak – nem akkor hiteles valaki, ha vele ez sosem fordul elő (vagyis akkor biztosan nem hiteles, csak képmutató!!!), hanem akkor, ha beismeri a hibáit és tévedéseit, vállalja a felelősséget értük, és küzd a kijavításukért. Az ilyen mentalitás inspiráló és követhető.

Read more

A rettenthetetlen vezető

braveheart

Talán sokan látták a Rettenthetetlen című Mel Gibson filmet. Itt van ez a skót szabadságharcos (no persze tudom, történelmileg nem túl hiteles ábrázolásban, de ennyi csúsztatás mindig belefér a hollywoodi történelemábrázolásba) – és a Stirling Hídnál, egy különösen nehéz ütközet előtt így szól a felsorakozott katonáihoz – akiknek nem mellékesen brutális túlerővel kellett épp farkasszemet nézniük, és ezért meglehetősen alulmotiváltak voltak az ütközet előtt:

„William Wallace vagyok! És honfitársaim seregét látom a zsarnokság ellenében. Szabad emberként jöttetek harcolni, és szabadok is vagytok! Mit tennétek szabadság nélkül? Harcoltok? Azok ellen? Nem! Ha futunk, életben maradunk. Így van. Ha harcoltok, talán meghaltok. Hát fussatok, és élni fogtok. Egy ideig. De mikor végül ágyatokban meghaltok, vajon elcserélnétek-e a közben eltelt napokat hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, ide visszatérjetek, és odakiáltsátok ellenségeinknek, hogy életünket elveheti, de szabadságunkat soha!”

Ez a rettenthetetlen vezető aztán tudta inspirálni a csapatát! Győztek is!

Aztán persze legyűri őt is az ármány, a politika, az érdek, de a film vége felé van egy érdekes beszélgetés Robert the Bruce és az apja között (ő volt, aki elárulta William-et). Ezt is idemásolom a filmből:

„- Fiam… Az angol szövetségre szükségünk van. Ezt te elérted. Megmentetted a családod, növelted birtokod. Idővel teljes Skócia ura leszel.
– Birtokok. Címek. Emberek. Hatalom. Ez mind semmi!
– Semmi?
– Semmim sincs. Az emberek harcolnak értem, mert különben megfosztom őket földjüktől, és feleségük, gyermekeik éhen halnak. Azok, akik Falkirk mezejét vörösre vérezték… Azok William Wallace-ért harcoltak, és amiért ő harcol, az nekem sose jutott. És én megfosztottam ettől, mikor elárultam, leolvastam az arcáról a csatatéren. És ez elemészt.
– Nos, mindenki áruló. Mindenki csügged.
– De én nem akarok csüggedni! Hinni akarok… mint ő!”

A valóságban Robert rátalált a hit útjára, és ő vezette Skóciát az Első Skót Függetlenségi Háborúba, amelynek végén 1314-ben legyőzte a II. Edward király vezette Angliát, és kivívta népe szabadságát.

Nos, visszatérve a filmhez, a vezető ábrázolásához – mit is látunk? Milyen a rettenthetetlen, az inspiráló, a népét győzelemre segítő vezér?

Jövőt lát maga előtt, méghozzá csodálatos, nemes, győztes jövőt, amiért érdemes harcolni, akár az életünket is adni! Tudom, hogy talán merész a párhuzam, de Hitlernek is azért volt akkora szuggesztív hatása, mert valami elképesztő jövőt tudott lefesteni a nagyszerű német nép számára. Hitler (az elején legalábbis) jó vezető volt – csak rossz célokat választott! Helyes célokat, motiváló célokat kell találnunk, amelyek elérhetők! Olyan célokat, amelyek nem elérhetetlen ideálok, nem vágyálmok, nem illúziók, nem megfoghatatlan általánosságok! Olyan nagyszerű dolgok, amelyek soha nincsenek ingyen (akkor nem lenne túl nagy értékük sem), de mindig megérik az árukat! Ahogyan George Bernard Shaw mondta (és ez az idézet életem egyik alappillére):

„Az igazán nagy dolog az életben egy hatalmasnak elismert cél elérésében eszköznek lenni. A világot megváltoztatni, és nem egy jelentéktelen, önző, beteges és panaszkodó kis szőrcsomónak lenni, aki folyton azért tesz szemrehányást a világnak, mert az nem az ő boldogságát tartja a legfontosabbnak…”

Szóval mutassunk hatalmasnak elismert, nagyszerű, nemes (szeretem ezt a szót) célokat – ilyenekből amúgy is túl kevés van manapság!

Minden ember azt szeretné, ha az élete jelentőségteljes lenne. Ha lenne valami benne, ami méltó – és valóban méltó – az utókor emlékezetére. Mégha az „utókor” csak pár ember is. Szeretnénk valamit, ahogy Salamon is mondja, a „kezünk munkáját maradandóvá” tenni. Szeretnénk egy nagy történet részeseivé válni. Ilyenek vagyunk – és ez így is van rendjén.

Az igazi vezető oda viszi az embereket, ahol az igazán nagy történetek szereplőivé válhatnak! Ahol valóban számít valamit az erőfeszítésük, az áldozatuk – mert ha ezt tudják, ha ebben 100%-ig biztosak, akkor szívesen adják a vérüket is!

Mi a nagy probléma manapság ezen a téren?
Hogy nagyon kevés olyan vezetőt látunk magunk körül, akik vinni is akarnak valahová, valami nagy és nemes, elérhető és konkrét cél felé. Nem vezetnek, inkább csak szórakoztatnak és kiszolgálnak. Sajnos ez az általános elvárás – és ezt sok vezető szolgalelkűen magára is veszi. Kevesen vannak, akik kimozdítanak, akik miatt önként állunk fel a kényelmes foteleinkből, akik miatt ha kell, száz kilométereket is utazunk, akiket érdemesnek, MÉLTÓNAK találunk arra, hogy kövessük is! Ne csak egyetértsünk velük, ne csak szurkoljunk nekik, hanem melléjük álljunk és harcoljunk, értük, velük, együtt, AZÉRT, AMIÉRT IGAZÁN ÉRDEMES!

Igazi vezetőkre van szükségünk! Nekünk is, az egyháznak – és azoknak is, akik még az egyházon kívül vannak.

Mit gondolsz erről?
Szólj hozzá!

Read more

Valóban az a gond, hogy nincs ember…???

hr

Sokszor hallom lelkészektől, vezetőktől, hogy “nincs ember” – a mostani, honlapos témánál is felvetődött már, nem is egy hozzászólásban. Nincs ember erre, arra, amarra a gyülekezetekben, ezért nincs misszió, alkalom, honlap, stb. stb.

De hadd kérdezzek valamit: nem lehetséges, hogy nem is az emberhiány a probléma, hanem valami egészen más? Mert vegyünk egy 50 fős gyülekezetet, ahol legalábbis ennyi ember valamilyen szempontból “tagja” a gyülekezetnek, és betöltötte legalább a 15. életévét. Talán ez nem egy nagy szám, ennyi ember ha nem is minden helyi gyülekezetben, de legalább minden körzetben megtalálható. Idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, nyugdíjasok vagy épp közép-, felsővezetők egy cégnél. Ha mindenki egyetlen óra önkéntes munkát felajánlana a gyülekezetnek, az heti 50 óra lenne. Egy főállású ember napi 8 órában, az ugye 40 óra. Vagy ez megfelelhetne két és fél mellékállású gyülekezeti alkalmazottnak. Heti 50 óra. Ez fejenként csupán mindenkinek 1 a 168-ból, tehát nem a “tized”, hanem alig több, mint fél század! (Mert tizedet nem csak a pénzünkből adhatunk Istennek…)

Ha lenne egy főállású emberünk pluszban a gyülekezetben, mennyi mindent bízhatnánk rá! Persze nem értene mindenhez, nem is lenne kedve mindenhez (ami nem baj) – 50 ember közül könnyen lehet, hogy egy egyórás feladatra meg tudnánk találni a legalkalmasabbat, aki ráadásul szívesen is csinálna olyan dolgot, amihez ért és amit szeret, mintsem valami olyasmit, ami távol áll tőle.

Nem lehet heti egyetlen óra önkéntes munkát sem “kérni”, “elvárni” Isten népétől, amit a gyülekezetnek, Krisztusnak felajánlhat??? Akkor meg minek vagyunk keresztények?! Komolyan, egy esti film megnézése ennek a duplája!!!

Mi akkor a probléma?

Egyrészt ez szemlélet kérdése. Lehet, hogy ezt a nagyon egyszerű lehetőséget még soha nem mérlegelte egy gyülekezet.

A másik pedig vezetői probléma: 50 munkaóra lemenedzselése. Beosztani az időt, a feladatokat, ellenőrizni, értékelni, módosítani, koordinálni, összehangolni… Havi 200 munkaóra – mennyi mindenre lenne ez elegendő!!!! Persze ehhez ismerni kell a saját gyülekezetünket, feltérképezni a lehetőségeket, a szakmákat, az érdeklődési köröket, a hobbikat, kiindulni abból, amink van – és mindazt rendszerbe önteni.

EZ LENNE EGY VEZETŐ(SÉG) IGAZI FELADATA!!! Akkor nem lenne kifogás, hogy “nincs ember” – mert van, csak kihasználatlanul!! Szerintem nincs még egy olyan szervezet sem a gazdasági, sem a nonprofit szférában, ami annyira veszteségesen élne a forrásaival, mint a keresztépny gyülekezetek (tisztelet a kivételnek).

És miért van ez így?
Mert a teológiákon elfelejtenek vezetéselméletet oktatni (én sem tanultam ott egyetlen mondatot sem öt év alatt ilyen témakörben), mert a lelkészek prédikálni tudnak, de szervezetet menedzselni, irányítani nem. Persze ez nem az ő hibájuk, hanem a “rendszeré”. Amire ráfér egy alapos reformáció.

Én úgy látom, hihetetlenül gazdagok vagyunk!! Minden egyes gyülekezetben ott van rengeteg ember, rengetegféle háttérrel, tudással, készséggel, vagy ha biblikusan kell megfogalmazni, legyen, ajándékkal! És mégis, mindez sokszor nem több, mint megszámlálhatatlan kihagyott lehetőség, beteljesületlen vágyakozások a szolgálatra, meg sem kérdezett vélemények, soha el nem mondott ötletek tárháza, igénybe nem vett tudás és képzettség. Félek, hogy hihetetlen mértékben tékozoljuk a lehetőségeinket a gyülekezeteinkben… Heti egyetlen óra szolgálat – ha menedzselve, koordinálva, rendszerbe öntve, ellenőrizve van – ahogy ezt nem is Isten népéhez, de egy akármilyen emberi szervezethez illő és elvárható – akkor nem itt tartanánk! Ebben biztos vagyok.

És akkor a pénzkérdésről még nem is volt szó.
Mert még így se biztos, hogy mindenre képesek leszünk – de van, aki képes rá, akinek az a szakterülete, egész életében azért tanult, ahhoz ért, és azt tudja felajánlani… És talán sokkal hatékonyabb, ha azok, akik nem tudnak valamit jól megvalósítani, ahelyett, hogy rosszul vagy valahogy nekiállnának, és közben frusztrálnák magukat, és létrehoznának egy olyan végeredményt, ami aztán nem lesz jó – inkább a pénzüket adnák annak, aki jól megcsinálja nekik. Ez is a “testrészek” együttműködése: az egyik dolgozik, a másik lehetővé teszi neki, hogy dolgozzon, akár teljes állásban, teljes erővel, sok-sok képzettséggel…

Egy szónak is száz a vége: én úgy tapasztalom, hogy nem az emberhiány az igazi ok, hanem az, hogy a teológiához többé-kevésbé már jól értünk, de a gyülekezetet mint szervezetet, nagyon kevesen tudnak jól építeni és vezetni.

És csak két javaslat: csináljunk egy nagy táblát, amin a hét napjai vannak, órákra lebontva, és mindenki beírhatja, ha valamelyik nap egy-két órát szívesen felajánlana a gyülekezetnek. A vezetők majd kitalálják, mihez kezdjenek ezzel az önkéntes munkaórával… Vagy gyűjtsük össze, ki mihez ért, és milyen területen tudna segítséget adni, munkát vállalni a gyülekezet érdekében.
És ha esetleg kiderülne, hogy voltaképpen nincs is munka, nem tudunk mit mondani vagy adni az “önkénteseinknek”, akkor kiderül, hogy a vezetőségnek kell sürgősen valamiféle koncepció után néznie. mert beteg ember, akinek be lehet vásárolni, érdeklődő, akit meg lehetne látogatni, szinte bármilyen szakmai feladat,a mit valahogyan tudnánk hasznosítani a misszióban, minden gyülekezetben lenne.

Azt hiszem, a “sáfárság” nem egy elvont teológiai kifejezés, hanem pont ilyen dolgokat jelent…

Remélem segíthettem a gondolataimmal, nem okoskodni akartam, hanem motiválni, ötleteket adni. Mert hihetetlenül gazdagok vagyunk (és én ebben az egész postban csak az emberi oldalról írtam, amit Isten hozzátehet a mi erőlködéseinkhez, az még szóba sem került…!)

Kérdések vezetőknek

Egy esztendő vége mindig valamiféle számvetést hordoz, az új év pedig a régi dolgaink újragondolását, új terveket és új célok kitűzését. Ilyenkor mindannyian hajlamosabbak vagyunk kérdéseket feltenni magunknak vagy egymásnak, és elgondolkodni azon, mennyire jutottunk eddig, és merre menjünk tovább.

Ebben szeretnék segíteni. Összeírtam néhány kérdést, kifejezetten vezetőknek, vezetőségeknek. Talán az lenne a legjobb, ha egy gyülekezet, ifi vagy kiscsoport vezetősége együtt, őszintén átbeszélgetne néhány ilyen kérdést. Egészen biztosan sokat segítene, egymás mélyebb megértésében is, és a közös célok együttes elérésében is.

q1

Tehát a kérdések – leginkább “ugródeszka” gyanánt:

Ki volt a legnagyobb hatással rád az elmúlt évben, mint vezető? Miben változtatott a személyiségeden és a vezetői hozzáállásodon? Mi az, amit „miatta” jobban tudsz/fogsz csinálni, mint korábban?

Melyek azok a felelősségek, amelyekkel vezetőként elszámolással tartozol Istennek, másoknak, önmagadnak? Mennyire sikerült ezekben helyt állnod a múlt évben – és milyen változtatásokat tervezel erre az évre?

Minél nagyobbra nő egy szolgálat vagy csak egyetlen személy felelőssége, munkaterülete, annál nehezebb megtartani a kezdeti lelkesedést, kreativitást és inspirációt. A növekedés és a dinamizmus általában fordított arányú. Mit tudsz tenni azért, hogy ne veszítsd el a „szolgálat terhe alatt” a dinamizmusod és mobilitásod?

Hogyan tudtad eredményesen bátorítani azokat, akikkel együtt dolgozol/szolgálsz? Miben és hogyan tudtad motiválni, eredményesebbé tenni őket?

Hogyan kaptad a múlt évi nagy ötleteidet? Honnan merítettél erőt, inspirációt?

Mik voltak a szolgálatod legfontosabb értékei és alapelvei a múlt évben? Kell-e ezeket módosítanod, pontosítanod, fókuszálnod vagy újraértelmezned?

Mennyire tudtad a számodra (mint vezető számára) fontos értékeket és célokat átadnia többieknek? Mennyire voltál sikeres ebben?

Mennyi időt fordítottál önmagad fejlődésére a múlt évben? Elegendő volt? Milyen területeken növekedtél – és mire van szükséged 2010-ben?

Mi volt a múlt év legnagyobb kihívása – amivel sikeresen szembenéztél? És mi lesz az idei évé?

Mi volt a legnagyobb hibád, amit elkövettél? Mit tanultál belőle? Sikerült-e kijavítani vagy megoldani?

Mi volt a legjelentősebb változás, ami 2009-ben lezajlott a gyülekezetedben / szervezetedben? Mennyire tudtad kezelni ezt a változást?

Milyen forrásokat (könyveket, honlapot) tudnál ajánlani a többi vezetőnek, hogy azokból erőt, látást, ötleteket meríthessen – mert neked is bejöttek?

Mi az a három legfontosabb terület, amiben feltétlenül tovább kell fejlődnöd 2010-ben? Milyen lépéseket határozol el ennek érdekében?

Van-e olyan kontroll-személyed, aki felé önkéntes elszámoltathatósággal tartozol? Aki számon kérheti tőled azt is,a mit más esetleg nem is tudhat, egyfajta mentor vagy coach, aki mint vezetőt „lelkigondoz” és támogat?

Read more