Bejegyzés

Veszélyes gyülekezet 4. – Nemi szereposztás a gyülekezetben

Ez a téma mindig hordozott némi ellentmondást, és egyre komolyabb kihívást jelent elsősorban a nyugati egyház számára, amely tagságában jelentős mértékben elnőiesedett. Ráadásul egy olyan kulturális közegben élünk, amelyben a nők egyenjogúsága – elsősorban a szerepeiket tekintve – egyre inkább társadalmi elvárás is, nem csupán egy „rossz szükséghelyzet”. Sok olyan gyülekezetben jártam, ahol presbitériumban akár többségben is voltak a nők – egyszerűen azért, mert nem akadt épkézláb férfi a gyülekezetben. A népegyházakban a női lelkészség egyik fő oka szintén ez.

Két általános nézet van ezzel kapcsolatban a keresztények között. Az egyik angol szakkifejezése a „complimentarianism”, ami valamiféle „kiegészítést” jelenthetne. Eszerint a férfiak és nők „értéke” ugyanakkora, ám a szerepük teljesen más, és nem összekeverhető, otthon és a gyülekezetben is. Ez az általános evangélikál nézet. A másik szerint a szerepek is egyenlőek lehetnek.

Megint egy felmérési eredmény.
A gyülekezetbe nem járó huszonéveseket kérdezték, hogy szívesen csatlakoznának-e olyan gyülekezetbe/egyházhoz, amelyben nők nem lehetnek lelkészek vagy vezetők, illetve ez mennyiben befolyásolná a döntésüket egy adott gyülekezet mellett. A válaszadók 65%-ának ez kifejezetten negatívan befolyásolná a döntését, és csak 6%-uk tartja ezt elfogadhatónak, illetve pozitív attitüdnek az egyház részéről. (A maradék 29% számára ez a kérdés semleges a gyülekezet/egyházválasztás szempontjából.)

Nos, úgy tűnik, ez a kérdés is problémát okoz a ma élő emberek szemében.

A magam részéről alapvetően azt gondolom, hogy a feminizmus reakció és következmény a férfiak „férfiatlanságára”. Ha a férfiak nincsenek a helyükön, sem csodálkozni nem kell, sem tiltani nem érdemes, hogy a nők a helyükbe lépjenek – különben megáll az élet. Azonban kérdés, hogy egyrészt a nők lehetnek-e minden téren illetve minden szerepben „férfipótlékok”, másrészt ez nem méltatlan-e hozzájuk már önmagában?

Örvendetes, hogy elkezdődött egyfajta missziós munka, amely kifejezetten a férfiakat próbálja megnyerni Krisztusnak, és a gyülekezetet a férfiasság irányába próbálja meg visszalendíteni a jellegében történt elnőiesedésből. David Murrow és a Church of Man munkássága ebben a tekintetben megkerülhetetlen (magyarul is kiadás előtt áll a „Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni?” c. könyve). Azonban egyrészt meg kell oldani a férfiak hiányából fakadó problémákat az egyházban. Mert az általános képlet szerint egy evangéliumi gyülekezetben a férfiak hozzák a döntéseket, a nők pedig megcsinálják. Ez a szereposztás hosszú távon nem biztos, hogy fenntartható. Másrészt pedig meg kell tudnunk mutatni a környezetünknek (a nem hívő társadalomnak), hogy nem vagyunk sem férfisoviniszták, sem uniszexek.

Read more

Új trendek a kommunikációban (2.rész)

Három alapelvet osztanék meg Veletek, amelyek segíthetnek abban, hogy a tegnap említett kommunikációs kihívásoknak valamelyest megfelelhessünk. Ezek mindegyike szakít a klasszikus egyházi retorikával, és lehetséges, hogy bizonyos tradicionális keretek között szinte elképzelhetetlennek is tűnnek – gondolok most a katolikus-evangélikus liturgia kötöttségére. Mindazonáltal ha nem merünk szakítani bizonyos tradíciókkal, akkor nem lesz kiknek kommunikálnunk semmiféle üzenetet templomainkban és gyülekezeteinkben! Egyszóval azt hiszem az a kihívás, ami kommunikációs és retorikai szempontból ma az egyház előtt áll, komoly bátorságot igényel.

Nézzük akkor a három alapelvet.

1. Legyél őszinte és emberarcú!

Vállald fel önmagad! Az embereknek elegük van a sablonokból és az ideálokból. Abból a fajta prédikációból, amelyet meghallgatva úgy tűnik, hogy egy szellemi szuperhős megmondta a frankót, hogy nekünk mit és hogyan kell csinálni. Tessék nagyon őszintén megfigyelni: vajon a prédikációk legnagyobb része nem egy teljességgel betarthatatlan, és ezáltal komolytalanná, súlytalanná váló ideálokat állít elénk? Mindent kapásból lebűnözünk meg lepogányozunk, ami a gyülekezet falain kívül zajlik. A világi emberek úgy ahogy vannak, értéktelenek, minden gonoszságért a sátán a felelős, és nekünk amúgy sincs más dolgunk, hogy „hirdessük az evangéliumot minden népnek”, és „szüntelenül imádkozzunk”. Nem ismerős?!

Régebben sokszor elhallgattam a bizonyságtételeket – tudjátok, amikor az istentisztelet keretében valaki kiáll, és mond valamit, jobb esetben az életéből, rosszabb esetben üzenget a prédikátornak vagy a testvéreknek… Na mindegy. Ilyenkor mindenki nagyon hívő és nagyon szent. És még egyszer sem voltam tanúja annak, hogy valaki odaállt volna a testvérei elé azzal, hogy baj van az életemmel, tele vagyok kétségekkel, imádkozzatok értem és segítsetek testvérek! Érdekes módon valahogy a gyülekezetben a legnehezebb gyengének és bűnösnek lenni és látszani. Ezért a gyülekezet felszínes kirakattá válik, ahonnan kiveszett már az őszinteség és bizalom légköre.

De visszatérve a kommunikációnkhoz. Nagyon könnyű elrejteni az életünk valóságát a bibliaversek és a gyülekezet közössége mögé. Csak éppen nem kifizetődő. Az emberek olyanokat követnek, akik hasonlóak őhozzájuk, mert ha látják, hogy azoknak sikerül, reményt kapnak arra, hogy majd nekik is fog. Az az élmény hiányzik a prédikációkból, hogy miközben a prédikátor beszél, mi folyamatosan bólogatunk a helyünkön ülve, hogy „aha, jaja, pont ez volt velem is a múlthéten… a francba, hogy ez nekem miért nem jutott akkor eszembe?!”

És még valami: a kereszténységünknek emberarcúnak kell lennie – hiszen erről szól az inkarnáció (ajaj, milyen szavakat használok!): Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Milyen az emberarcú prédikáció? Olyan, amiből mindenki ért. Nem frázisok, hanem érthetőek, hétköznapiak. Vége a patetikus szónoklatoknak, és hogy bizonyos témák nem valók a szószékre. Azt a szót, hogy „paráznaság” ma szinte senki nem használja rajtunk kívül. Ezt ma úgy mondják: pornográfia, házasságtörés, megcsalás, félrelépés, homoszexualitás, leszbikusság, szexmánia, önkielégítés, stb. stb. Ha erre gondolsz, akkor beszélj nyíltan, és mondd ki! Ez az őszinteség, és ma már legfeljebb az idősebb emberek fogják a szemöldöküket húzogatni, ha ezeket a szavakat a gyülekezetben hallják – de döntsd el, hogy pár ráncolt homlok miatt feláldozod-e az őszinteséget és az érthetőséget, amikor arról beszélsz, hogy Isten ma, a 21. században is az életünk részese akar és tud lenni. Nevezd nevén, a ma ismert és használatos nevén a dolgokat! Ez is az őszinteség egyik arca. Nem kell a púder és a körítés – a mai emberek egyszerűen már nem így gondolkodnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy legyünk közönségesek – de ha a kommunikációnk tartalma vagy formája eltávolodik a mindennapos beszédstílusunktól és témáinktól, akkor az egész érdektelenné és unalmassá válik, amely már nem tud megérinteni bennünket.

2. Ha beszélsz, mondj is valamit!

Ezt szakmailag úgy fogalmaznám: KÍNÁLJ RELEVÁNS TARTALMAT! Sok prédikáció nem más, mint a felolvasott alapige megismétlése kicsit kiszínezve és kiegészítve. Nincs tartalma. Nem szól semmiről. Nincs célja, nem akar döntés elé állítani, nem ad konkrét megoldásokat, nincs mit számonkérni belőle. Hallgatunk valamit fél-egy óra hosszat, anélkül, hogy egyetlen mondat lejegyzésére késztetést éreznénk, mert az annyira értékes, hogy nem akarjuk már az ajtóban elfelejteni.

Talán az egyik legnagyobb hiányossága a mai prédikációknak az, hogy nem szólnak igazából semmiről. És főképpen nem szólnak arról, amiről pedig égetően fontos lenne nyíltan és nyitottan gondolkozni és beszélni, Isten válaszait és megoldásait megtalálni, és a megoldásukra konkrét akciólépéseket készíteni, majd az eredményeket kiértékelni. Mondok példákat. Jómagam tizenöt év alatt még nem hallottam prédikációt a munkanélküliségről, a féltékenység kezeléséről egy párkapcsolatban, a szülés utáni depresszióról, a helyes és megvalósítható időbeosztásról, a médiához való konstruktív hozzáállásról, arról, hogy milyen módon viszonyuljon a drogos barátaihoz egy fiatal, nincs szexuális felvilágosítás, életvezetés, nem beszélünk olyan témákról amiket csak személyiségtréningeken lehet tanulni, hogy mit jelent a siker, hogyan építsünk egészségesen karriert… na ezt a listát aztán még legalább fél méter hosszasan tudnám így kapásból írni. Én sok témáról prédikáltam és tanítottam már ezek közül, és hihetetlenül nyitottak és „szomjasak” voltak rá az emberek. Egy erdélyi tradicionális gyülekezetben tanítottam egyszer arról, hogyan legyünk romantikusak a házasságban, és emlékszem, olyan dolgokat mondtam, hogy fürödjünk együtt a párunkkal órák hosszat, szexeljünk a szabadban, öleljük meg egymást az áruház polcai mögé bújva, ajándékozzuk meg egymást csak az ajándékozás öröméért… és tudjátok mi történt utána? Odajött hozzám néhány 50-60 éves asszony és férfi a gyülekezeti tagok közül, és azt mondták, ők ilyesmiről soha életükben nem hallottak még prédikációt, nem lehetne még egy-két alkalmat erről a témáról tartani? Ők szívesen eljönnének.

Hadd közelítsem meg még egy módon ezt a kérdést – és tegyünk egy nagyon egyszerű próbát! Kérlek fogalmazd meg, miért legyen valaki keresztény! Három mondatban próbáld meggyőzni arról, hogy ez hasznos és értelmes dolog, és ezzel ő nyerni fog. Tedd motiválttá őt arra, hogy elkezdje keresni Istent! – Olyan sokszor elmondjuk: térj meg! Oké, de miért térjek meg?! Mert az az Úr akarata, hogy mindenki üdvözüljön?! Mert különben elkárhozok?! Még csak nem is értem ezeket a szavakat: üdvösség, kárhozat…! Mondd meg nekem, mit nyerek a hétköznapi életben, a munkahelyemen, az iskolában, a baráti kapcsolataimban, a partnerkapcsolatomban azzal, hogy „megtérek”? – Érted ezt? A legtöbb nem keresztény ember így gondolkodik. Ezeket a kérdéseket teszi fel. – Vagy a másik része, ennek a folytatása: HOGYAN kell megtérni?! – Foglald össze érthetően, kánaáni szakkifejezések nélkül. – Egyszerűnek tűnik, mégis már több gyülekezeti tréningen láttam, mennyire képtelenek a hívő emberek ezt a két nagyon egyszerű kérdést egy „világi” ember számára is érthetően és motiválóan megválaszolni. Enélkül pedig hogyan akarunk missziózni?! (Csak egy tanács vezetőknek: tessék kipróbálni ezt gyülekezetben, bibliaórán vagy házicsoportban: öt mondatban vagy szituációs játékban!)

Az embereknek ma kevés az idejük, és nagyon megválogatják, mire áldozzák, különösen a hétvégéjüket, amit elsősorban a családjukkal és pihenéssel szeretnének eltölteni. (Most nem azokról beszélek, akik 40 éve megszokták, hogy vasárnap délelőtt-délután az imaházban ülnek, hanem az érdeklődőkről, az istenkeresőkről – mert alapvetően értük vagyunk, és nekik kell prédikálnunk!) Nehéz ma lekötni az embereket, különösen 30-40 perc beszéddel. Túl aktív, interaktív, audio-vizuális a mindennapos kommunikációnk, és elszoktunk attól, hogy egyhelyben ülve csak hallgassunk. Ez a rossz hír. A jó viszont az, hogy éppen ezért ha igazán értékes a mondanivalónk, akkor vissza fognak jönni! Ha nem tudják jegyzetelés nélkül végighallgatni a mondanivalónkat, mert amit mondunk, az annyira hasznos és értékes, hogy mindenképpen haza akarják vinni – akkor megnyertük a hallgatóinkat. Ehhez azonban lejegyzésre is méltó üzenetet kell átadnunk! Tartalmasat, aktuálisat, hozzáértőt, megérthetőt, világosat és nem utolsó sorban biblikusat.

3. Beszélgess! Azaz merj interaktívvá válni!

Talán ez a legnagyobb kihívás. Felvállalni, hogy beleszólhatnak a prédikációnkba. Hogy megállíthatnak, ha valamit nem értenek, és feltehetik a kérdéseiket. Hogy véleményezhetik az elhangzottakat. Hogy párbeszédet kezdeményezhetnek velünk, vagy egymással. De hát nem ez a célunk? Hogy biztosan megértsék és jól értsék Isten akaratát az életükre nézve?! Furcsa, hogy amit egy egyetemi előadáson egy fizikai törvénnyel kapcsolatban meg lehet tenni, hogy megismételjük, elmagyarázzuk, esetleg vissza is kérdezzük, a gyülekezetben nem merjük. Pedig elvileg mi fontosabb törvényekről beszélünk a hallgatóinknak. Valamiféle ünnepélyesség kedvéért? Csak az a kérdés, hogy Jézusnak mi volt a fontosabb: a szertartások kerete, vagy az üzenetének hatékonysága?!

A mai kereszténységnek meg kell tanulnia interaktívvá válni. Ez óriási bátorságot és átlátszóságot, őszinteséget kíván meg tőlünk. Talán ezért látszik olyan ijesztőnek. Mi van, ha feltesznek egy kérdést, és nem tudunk válaszolni? Semmi – velem sokszor előfordult már. Azt mondtam, hogy ezt nem tudom, de a következő alkalomra utánanézek, megkérdezem a nálam bölcsebbeket, és jöjjön el, akkor elmondom, mire jutottam. Ez egy becsületes válasz. És általában elegendő is. Mi van, ha vita alakul ki valamiről? – Semmi, akkor vitázunk. Az miért lenne baj? Az egyház túl sokáig vette semmibe azt, hogy a hívei is gondolkodhatnak, mintha ehhez nem lenne joga másnak, csak a prédikátornak. Az „egyetemes papság” többek között ebben is megnyilvánulhat: hogy egymás hite, véleménye és tapasztalata alapján is fejlődhetünk. Persze ehhez a lelkésznek meg kell tanulnia, mit jelent a moderátori szerep egy beszélgetésben – de ezzel nem lesz semmivé. Hiszen ha hisszük, a Szentlélek bármelyikünkön, és leginkább a közösség egészén át is kijelenthet nagy igazságokat.

A lényeg, hogy a mai ember nem akar passzív maradni. Van véleménye, amiket el akar mondani. Vannak kérdései, amiket fel akar tenni. Van kritikája, ami szétfeszíti a lelkivilágát, ha nem engedheti ki magából. És úgy érzi, hogy ahol neki nincs szava, ott jelentéktelenné válik, és ezért inkább olyan helyet keres magának, ahol nem csak neki kell hallgatnia, hanem néha a középpontba is kerülhet azáltal, hogy őt is hallgathatják.

Lehet, hogy ez nem a vasárnapi istentiszteletre való? Persze, lehetséges. De oda miért is nem? Mit védünk annyira, vagy mitől félünk?

Nos, változik a világ. Tegnapi szavakkal és retorikával nem biztos, hogy a ma emberét meg tudjuk szólítani. Az evangélium ereje azonban a tartalmában van, nem a kereteiben. Mindegy, milyen korban, milyen kultúrában, milyen nyelven szólal meg – ha célba ér, Isten munkába tud lendülni. Az egyház túl régóta ismétli azt a hibát, hogy a formákat és a kereteket konzerválja, a tartalmat pedig vagy felhígítja, vagy az aktuális divatok szerint manipulálja. Isten kijelentésének a tartalma változhatatlan és örökérvényű – a kereteinek azonban minden korban és környezetben velünk együtt kell változnia!

Read more

Új trendek a kommunikációban (1.rész)

Két olyan hatás éri ma a világunkat, amely alapvetően meghatároz mindent, ami a kommunikációval kapcsolatos. Mostanság erről leginkább a PR és marketing-szakértők írnak előszeretettel, de nem árt nekünk is elgondolkodnunk a tanulságokon, hiszen a kereszténység egy alapvetően kommunikációra épülő életforma. Jézus Krisztus az evangélium hirdetését bízta ránk, amelyhez meg kell találnunk azokat a mindig aktuális, élő és működő kommunikációs csatornákat, amelyek alkalmasak a tartalom hatékony közlésére. Most aztán jó bonyolultan fogalmaztam… Szóval kicsit leegyszerűsítve a dolgot, prédikálunk, tanítunk, evangéliumot hirdetünk az aluljárókban vagy a szószéken, és (remélem azért még mindig) csodálkozunk azon, hogy nincs áttörés. Persze ahhoz sok olyan dolog is kell, amiről most nem fogok írni (Szentlélek, imádság, háttérmunka, stb. stb.) – de ha valamit tanulhatunk, akkor nosza, ne restelkedjünk! KOMMUNIKÁTOROK – GONDOLKODÁSRA FEL!

communication(1)

Szóval, ahogy belefogtam, két hatás ér ma mindannyiunkat. Ezek alapvetően kommunikációs hatások, mégis a viselkedésünket és a reakcióinkat is meghatározzák. Az első, hogy a mai emberek hihetetlenül jól informáltak lettek. A média, és egyre inkább az internet elsőszámú tájékozódási forrásává lesz az új nemzedékeknek. Gondolj bele, ha valamit venni akarunk, ha valaminek a hátteréről próbálunk infót összeszedni, akkor elülünk a net elé, és irány a Google. Dehogy akarunk vásárolni a neten, a magyar ehhez még bizalmatlan, de mindent lecsekkolunk, és ha döntöttünk, indulunk a boltba. Ha bejön egy új film, fórumokat böngészünk, hogy ki mit ír róluk. A híreket hírportálokon olvassuk, és ha aktív felhasználói vagyunk az internetnek, más nem is csak olvassuk, hanem kommentáljuk is. Régebben, a dos-os/windows-os hőskorban a munkahelyeken a dolgozók sutyiban játszottak a gépükön, aztán volt egy korszak, amikor cseteltek, ma már leginkább blogokat és fórumokat olvasnak. Mára az alapműveltséghez tartozik, hogy fenn legyél az iwiw-en, és hogy ismerd a wikipédiát. Ez van. A világ hihetetlenül kitágult, vagy épp összezsugorodott – nézőpont kérdése – és az emberek még ha felületesen is, de hihetetlenül informáltak és informatívek lettek. Ha nem is tudnak mindent, tudják, hol nézzenek utána, és mert ingyen van, villámgyorsan elérhető, utána is néznek mindennek!

A másik trend, ami ebből fakad, hogy az emberek mára mérhetetlenül kritikusak és cinikusak lettek! Nem egy cégnek vagy terméknek tépázta meg a hírnevét pár fórum és blog, ahol az emberek egyszerűen jól megmondták a tutit. Olyan korban élünk, ahol mindenki megmondhatja a véleményét, és ezt ha ügyes, rögtön nagy nyilvánosság előtt teheti. És sajnos nagyon emberi, de ma a cikizés, az odamondogatás, a kritizálás a trendi, és nem a jóhírek továbbadása. (Bár arra is van példa.) Egyszóval ma ha közvetlenül senki nem is kíváncsi a véleményünkre, megszoktuk (a mai, interneten felnövő generáció egyre inkább megszokja), hogy a véleményét kérdezés nélkül is ezer helyen elmondhatja. Vagyis hihetetlenül „reakciósakká” válunk manapság, akik már rég nem vesznek be mindent vagy akármit szó nélkül.

Mit jelent mindez a mi számunkra – missziós szempontból? Mit jelent ez egy lelkész, egy igehirdető, egy tanító vagy ifivezető számára? Íme pár dolog, ízelítőként.

Először is azt hogy vége annak az időszaknak, amikor „elprédikáljuk magunkat”, aztán mindenki megy haza. Egyre inkább hozzá akarnak szólni a hallgatók is a prédikációinkhoz. Kérdéseket akarnak feltenni, és véleményezni akarják. Ha ezt nem tehetik meg a gyülekezetben, majd megteszik kisebb közösségekben, a fiatalabbak pedig a blogjaikon és az online közösségeikben.

Másodszor, hogy már egyáltalán nem fogják elfogadni azt, amit hirdetünk csak azért, mert mi mondjuk. A posztmodern elhozta az általános tekintélyvesztést, és ez a lelkészekre is igaz. És nem is annyira a teológiai háttérrel rendelkező bölcsek lesznek azok, akik odadugják a Bibliájukat az orrunk alá, ha valamit esetleg rosszul mondtunk, hanem a tinédzserek! Mert ők már így nőnek fel. Mindent joguk van megkérdőjelezni – és meg is teszik!

Harmadszor könnyen előfordulhat, hogy bizonyos dolgokban sokkal műveltebbek azok, akik hallgatnak minket, mint mi magunk. A tipikus lelkésznek leginkább bibliai- és teológiai műveltsége van, aztán prédikáció közben felhoz egy témát, akár csak illusztrációként, és amit mond, az téves, túlhaladott, pontatlan, felszínes. Ez ma már szinte megbocsáthatatlan – legalábbis a hallgató, aki tudja, hogy „Hülyeséget beszélünk” ilyenkor lezár, és már a többit sem fogja elfogadni, amit esetleg abszolút helyesen és igaz módon mondanánk. Egyszerűen már nincs az a tekintély, ami megvédene bennünket a hibáinktól – nemegyszer előfordult már, hogy valaki beleszólt a prédikációba, mások által is jól hallhatóan, hogy az nem egészen úgy van… Hát, azután nehéz az ájtatos légkört visszavarázsolni!

A következő dolog, hogy ebben a hatalmas világ-tágulásban elvész az, ami jellegtelen, ami személytelen, ami mögött nincs ott valami egyediség, valami egyéniesség. Miért olvasnak az emberek blogot? Mert tetszik az írójának a gondolkodásmódja, szemlélete, stílusa. Régebben a prédikátor kívül maradhatott a prédikációján. A teológiákon még olyasmiket is tanítottak (még nekem is), hogy ne beszéljünk túl nyíltan a saját bűneinkről a szószékről. Csakhogy manapság ha nem vagyunk be nyakig a saját kommunikációnkban, a kutya sem lesz kíváncsi ránk! És ezerszer motiválóbb az, ha arról beszélek, amit én átéltem, mintha elméleteket és közhelyeket durrogtatnék. Sajnos nagyon kevés igazán őszinte és nyílt prédikátor van még ma is, aki bevállalja mások előtt a bukásait is, és aki mer jó példákat hozni a saját életéből – nem nagyzolást, hanem hiteles, igazolható sikereket felmutatni! Ma ez kell a hallgatóknak – nem észt kell osztani nekik, az van nekik is, köszönik szépen, hanem mintákat, példákat adni, amiből láthatják, hogy nekünk is beválik, amit hirdetünk, és amit ők is kipróbálhatnak.

Sokáig lehetne még sorolni azt, hogy csak ennek a két kommunikációs trendnek milyen hatása van a mi gyülekezeti- és missziós kommunikációnkra. Most szeretnék időt hagyni mindezek átgondolására, és holnap folytatom azzal a mai témát, hogy a megoldásokat is sorra vesszük. Addig is várom a hozzászólásokat és véleményeket!

Read more

Elgondolkodtató felmérés az amerikai lelkészek szolgálatáról

Igaz, hogy ezek az adatok kifejezetten a nagyobb amerikai gyülekezetek vezető pásztorairól szólnak – de a cikk felvetései hasznosak – arról már nem is beszélve, hogy mennyire hasznos illetve tanulságos lenne egy ehhez hasonló felmérés nálunk is. Amíg ez nem lesz meg, addig is marad az önellenőrzés. Remélem hasznos lesz ez a cikk!

0709_1a

Az első adat: a vezető lelkészek…
– 81%-a tanító
– 51%-a vezető – a szó szervezet-vezetési és menedzselési értelmében
– 33%-a olyan, aki előre és a jövőbe lát, aki felismeri a trendeket, a szükséges lépéseket – akinek van látása a gyülekezetre és a misszióra nézve
– és mindössze 16%-a pásztor, lelkigondozó, embereket vezető.

Jézus nyilvános szolgálatának legnagyobb részét közvetlenül az emberek között, azok gyógyításával töltötte – legyen szó bűnbocsánatról, szabadításról, gyógyításról fizikai vagy lelki értelemben. A mai lelkészeknek mindössze 1%-a látogatja rendszeresen és tudatosan a gyülekezetének tagjait a saját otthonukban, hogy szolgáljon feléjük. 7%-uk vezet személyesen Jézushoz embereket, azaz ennyien vannak azok, akik nem csak tanítják másoknak vagy prédikálják a nagy misszióparancsot, hanem a lelkészi hivataluk mellett megmaradnak hitvalló és evangéliumot hirdető „magánszemélyeknek” is.

10%-uk vallotta magáról azt, hogy van ajándéka, elhívása a pásztorolásra – vagyis konkrétan az emberek vezetésére – ez összefügg azzal, hogy a vezető lelkészek nagy része inkább szónok és előadó, mintsem coach. A megkérdezett pásztorok 79%-a vallotta be, hogy a legjobban a szószéken érzi magát, és főleg akkor, amikor a jövőre irányuló terveiről beszélhet a gyülekezetnek.

A nagyobb amerikai gyülekezetek vezető lelkészei átlagosan 16 éve vannak már szolgálatban, de 42%-uk minimum 5 évet eltöltött más foglalkozással is. Szinte mindenki „üzletember” volt korábban. Ráadásul a szolgáló lelkészek egyharmadánál a feleség továbbra is működteti a háttérben az üzleti vállalkozást is – amely sokszor összefonódik a gyülekezeti vagy missziós szolgálattal (pl. könyvkiadás).

Érdekes módon bár a lelkészek nagy része a szószéken éri elemében magát, a megkérdezettek közel fele (45%) kifejezetten zárkózott, introvertált személyiségnek tartja magát.

Egy nagy gyülekezet pásztora átlagosan 53 hetet „dolgozik” hetente. Ez jóval több, mint az átlagos 40 órás munkahét! Ebből 19 órát tölt felkészüléssel, elsősorban a prédikációkra és nagy alkalmakra, illetve az alkalmakon való szolgálatokkal, 9 órát ül különböző találkozókon és megbeszéléseken, és 5 órát tölt hetente személyes csendességgel és imádkozással.

Ami érdekes, hogy 5%-uk elégedetlen a vezetőségi tagjaival. A többségnek tehát nincsenek személyi konfliktusai, vagy ha vannak, meg tudják oldani azokat. – Ez valószínűleg az egyik jelentős különbség a kinti és a magyar „állapotok” között. Sajnos. Ezen a téren lenne mit tanulnunk!

A lelkészek gyülekezeten kívüli tevékenységei érdekesek. Általában nem jellemző rájuk az, hogy hobbijuk lenne, társadalmi/társasági életet élnének vagy például a gyerekeik iskolai rendezvényeibe kapcsolódnának be. A három leggyakoribb gyülekezet kívüli tevékenységükből kettő ismerős lehet nekünk is – a harmadik azonban meglepő!

Tehát a szabadidejük nagy részét a saját felekezetük rendezvényeinek látogatása (32%), helyi felekezetközi alkalmakon való részvétel (37%) – és százalékarányában a kettő között, 34%-kal az aktív sportolás teszik ki!

Nos ez az, amit a magyar pásztorok eltanulhatnának amerikai kollégáiktól!

Hol töltődnek fel lelkileg az amerikai pásztorok?

41%-uk saját gyülekezetének dicsőítő és imaalkalmain, 27%-uk pedig valamilyen kiscsoportban, amiben részt vesznek. A személyes lelki növekedés forrásaként 79%-uk nevezte meg a bibliaolvasást.

Jelen felmérés a Leadership Network által 2009-ben lefolytatott felmérés eredményéből való szemezgetés, amelyet 232 kifejezetten nagy, 2000 fő feletti gyülekezet vezető lelkészével készítettek.

Mit szólsz hozzá?
Kérlek mondd el a véleményed, milyen lehet a magyar lelkészek statisztikája ezeken a területeken?

Read more

Az igazi vezető

Leader

1. FELISMERÉS – Ezzel kezdődik az igazi vezetői lét. Felismerése annak, hogy a vezetés ajándék, felelősség, lehetőség, kiváltság, művészet – valami, ami nem terem magától, nem megy magától, hanem folyamatosan invesztálni kell, folyamatosan tanulni, fejlődni és dolgozni kell érte! Ehhez pedig mintákra, példákra, tanítókra van szükség! Ezért keress olyan vezetőket, akiktől tanulhatsz – és akiktől nagyon tudatosan tanulni is fogsz!

2. HATÉKONYSÁG – a szó legnemesebb értelmében. A vezetés nem elméleti vagy kísérleti tudomány – bár sokan annak tartják. A vezetőn múlik a vezetettek jövője, sorsa, anyagi jóléte, eredményessége, hitelessége. Sem egy vezetett ember élete, sem egy vezetett szervezet, szolgálat, főleg misszió nem lehet elméleti kísérletezés gyakorlóterepe!

A vezető dolga, feladata, kötelessége és felelőssége, hogy amit vezet, az fejlődjön, előre jusson, növekedjen, gazdagodjon, szaporodjon. Ha ezt betölti a vezető, alkalmas a feladatára, és „hatékony”. Ha nem az, mert az eredmények elmaradnak, akkor azonnal váltani kell, amíg nem késő.

Túl sok alkalmatlan és gyümölcstelen vezető marad túl sokáig vezetői pozícióban, és többnyire csak egy krízis vagy egy tragédia mozdítja ki a helyükről. Különösen igaz ez keresztény és gyülekezeti viszonylatban.

És ez életveszélyes! Mert az ÉLETET veszélyezteti!

3. AZ ARANYSZABÁLY – Emlékezz az aranyszabályra: amit akarsz, hogy veled tegyenek, azt tedd te is másokkal. Vezetőként talán a legfontosabb felelősségünk, hogy szeressük és szolgáljuk az embereinket! Hogy ne csak az eredményeik legyenek fontosak számunkra, hanem ők maguk. És ezt ne csak mondjuk, hanem érezzék is, sőt, inkább ők mondják rólunk! Az igazi vezető mindig embereket vezet, és csak ezután céget, gyülekezetet, szervezetet, hivatalt…

4. LÉNYEGLÁTÁS – meg tudja különböztetni, mi a helyes és a helytelen, hogy mi működik, és mi nem. Mi hatékony, és mi nem az. Mit lehet alkalmazni az adott szituációban, és mit nem. Mit lehet átvenni másoktól, és mit nem szabad, mert ami jó volt nekik, az nem lesz jó nekünk. Tudja, mikor kell lépni, és mikor kell kivárni, mikor kell szólni és mikor hallgatni.

Ez nem elsősorban türelem kérdése – bár az is kell hozzá, nem IQ – bár az is kell hozzá – ez egy nagyon lényeges vezetői tulajdonság: A LÉNYEGLÁTÁS. Kevés embernek van ilyen – akinek van, az vezető!

5. CSAPAT-KÖZPONTÚSÁG – Az igazi vezetők csapatban gondolkodnak. Közösségi szemléletük van. És nem hagynak egyetlen sebesültet sem a csatamezőn! Mert mindenki számít, mindenki része a győzelemnek, mindenki egyaránt fontos – csak esetleg más a szerepe a nagy egészben. De az igazi vezető kiáll az övéiért, megvédi őket, de ha szükséges, fegyelmezni is hajlandó. De ezt következetesen teszi, az embert és a célt szem előtt tartva – és soha nem indulatból, bosszúból vagy érdekből.

6. MOTIVÁLÓ – Az igazi vezetőket nem azért követik, mert érdekük fűződik a követéshez – hanem mert inspirálja őket a közös cél. Mert hisznek a vezetőben, az általa képviselt értékekben, és önként a vezető társaiul szegődnek, mert vele együtt valami nemesnek, hasznosnak és értékesnek lehetnek a részesei. Az igazi vezetőket mindig azért követik, mert az boldoggá teszi őket, és mert a követés értelmet ad az életüknek vagy a tevékenységüknek.

Read more

Kontroll vagy hatás?!

Mi is a vezetés valójában?

A legtöbb vezető azt hiszi, hogy a vezetés egyenlő az irányítással, a kontrollal. Hogy ha egy folyamatot vagy egy csapatot, vagy akár egy házastársat, gyermeket, tanítványt, nem tud az irányítása alatt tartani, akkor rossz vezető, alkalmatlan a feladatra.

Különösen igaz ez a lelkipásztorokra és a gyülekezeti vezetőkre – számukra a kontroll tudata adja a biztonságot. Hogy mindenről tudnak, mindent kézben tartanak, minden folyamat és egyén az ellenőrzésük alatt van, és közvetlenül vagy közvetve mindent ők irányíthatnak.

Pedig az igazán nagy vezetők nem irányítottak vagy kontrolláltak senkit – a szó eredeti értelmében. Nem gyakoroltak felettük „jogokat”. Jézus, Gandhi, Martin Luther King nem a jogukkal, a „hivatalukkal” váltak „legendás hírű” szellemi vezetőkké és a történelem formálóivá, hanem a HATÁSUKKAL!

De hogyan lehet hatással lenni másokra, és ezzel a „hatással” vezetni őket?

Négy tanács ezzel kapcsolatban – vagyis nem is csak tanács, inkább amolyan alapkövetelmény, mert ezek nélkül a vezetés valóban csak jog és manipuláció lesz:

1. LEGYÉL TE A MODELL!

Gandhi azt mondta: „Legyél te magad az a változás, amit a világban szeretnél látni!” Vagyis „mentsd meg magad, akkor ezreket tudsz megmenteni” – hiszen az, aki saját maga nem találja a helyes utat, hogyan mutathatná másoknak? Aki maga nem ért a szakmájához profi módon, hogyan taníthatna rá másokat? Aki nem olvas sokat, hogyan is motiválhatna másokat olvasásra? Lehetne folytatni a sort. Ha vezetni akarod valahová az embereket, akkor modellezd le a célt előttük a saját életedben!

Csak egyetlen konkrét tanács/figyelmeztetés ezzel kapcsolatos, kifejezetten a lelki vezetőknek: szinte minden prédikációban szó van valamiféle bátorításról vagy feddésről a misszióval kapcsolatban. Minden lelkész és tanító elmondja, hogy mire kötelez a misszióparancs. Ezt nagyon meg tudjuk mondani másoknak. De kevés olyan lelkészt ismerek, aki maga is hozná az érdeklődőket az evangélizációkra, aki maga is hívogatna a vasárnapi istentiszteletekre. Minél inkább vezető valaki a gyülekezetben, annál nagyobb a kísértése, hogy az aktív hatás helyett kontrollálni akarjon. Már maga nem is evangélizál, hívogat, csak noszogtatja a többieket, és akiket ők hoznak, azokra azonnal „rátelepszik”.

Legyél modell – mutasd, hogyan kell csinálni! Ha te állsz a szószéken, te vagy elől, te vagy az ifivezető, az a gyülekezeti tag, aki mindig a misszióról beszél, akkor ne a többieket akard a misszió felé irányítani, hanem hadd lássák, hogy te folyamatosan hozod az új embereket a gyülekezetbe. A példa ragadós, az eredmények motiválóak – a kontrollból viszont már mindenkinek elege van! Nem megmondani kell a tutit – hanem megmutatni!

2. POZITÍV ÉS KONSTRUKTÍV HOZZÁÁLLÁS

A kontolláló vezetők mindig a folyamatok és az emberek sarkában lihegnek, és valahogy mintha kívülállók lennének. Objektíven szemlélve mutatják meg a hibákat. Az olyan vezetőket, akik a hatásuk által vezetnek, mindig a munka sűrűjében, és a harcvonal első sorában keresd! Az ilyen vezetőknek nincs se idejük, se kedvük ahhoz. hogy felelős-kereső játékot játszanak a többiekkel, kritizáljanak, okoskodjanak – mert ha hibát látnak, azonnal látnak is hozzá az orvoslásához. Nem várnak másra. A vezetés számukra a LEHETŐSÉGEK MEGRAGADÁSA és kiaknázása a közösség javára. Mindenhez konstruktívan állnak hozzá – ezt a szót nagyon szeretem, de sajnos még elég ritka jellemzője a keresztényeknek. Ha az lenne, kevesebb lenne a felekezeti vagy kegyességi villongás, mind az egyházon, mind a helyi gyülekezeteken belül.

3. FELADATOK HELYETT LÁTÁS

A kontroll-alapú vezetés az érdekeket és a hasznot tartja figyelmének fókuszában, és elsősorban intézmény és szervezetközpontú gondolkodást feltételez. Ezentúl pedig abszolút feladat-központú!

Ezzel szemben a hatás-alapú vezetés a LÁTÁST tartja a szeme előtt, és a látáshoz kapcsolódó embereket, módszerében pedig megértés-központú. Nem az az elsődleges célja, hogy feladatokat osszon ki, és azokat számon kérje, hanem hogy megértesse a célokat, az értékeket és a prioritásokat – és mire ez bekövetkezik, a feladatokat többnyire már el is vállalták a lelkes munkatársak.

Sokszor azért nehéz a vezetőknek motiválniuk a többieket, mert ők nem látják azt, amit a vezetők. Nem látják át a nagy egészet, a célt, nem látják át az összefüggéseket. Van, amikor ez a vezetők hibája és hiányossága, mert nem tanulták meg a látásukat megosztani, kommunikálni a többiekkel, és van, amikor az információk visszatartása vagy meg nem osztása nagyon is tudatos eszköze a kontrollnak.

Tapasztalataim szerint az emberek szívesen csatlakoznak valami jelentőségteljes, nagyszerű, kihívást jelentő dologhoz – ha abban egyenrangú partnerként érzik otthon magukat, és nem a vezetők vagy az elit végrehajtó eszközeként. Sok gyülekezetben feneklik meg az önkéntesség emiatt!

Az igazi vezető az, aki célt tud mutatni az embereknek, és fel tudja őket lelkesíteni, hogy együtt, közösen munkálkodva, egyenrangú partnerekként érjük el a közös célt!

4. BECSÜLD NAGYRA AZ EMBEREID!

A kontroll-típusú vezetés az elért eredményeket becsüli meg. A hatás-alapú vezetők pedig mindig az embereiket becsülik meg! Minden ember akkor hozza ki magából a legtöbbet, ha azt értékelik. A leghatalmasabb szavak egyike a „köszönöm” – minél többet mondod, valódi hálával a szívedben, minél inkább érzékelteted a gyülekezeti tagokkal, a munkatársaiddal, hogy mennyire nagyra értékeled őket – annál inkább hatással leszel rájuk.

Összegzés:

A vezetés ma már nem jog (talán sosem volt az), hanem kiváltság, amellyel megajándékoznak az emberek. Ahogyan a szeretetet sem lehet kierőszakolni valakiből, vagy elvárható kötelességgé tenni, csak önként adni – ugyanígy a vezetés is olyan dolog, amivel megtisztelnek Téged.

Vagy nem.

Akkor marad a manipuláció és a zsarnokoskodás.

(A cikkemet Michael Hyatt postja alapján írtam).

3 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Nárcisztikus vezetők

Tony Morgan blogján olvastam egy könyvismertetőt, ami sok gondolatot ébresztett bennem. A post nem pontos fordítása Tony írásának, inkább amolyan értelmező összegzése, alapvetzően az ő postja mentén haladva, de a saját gondolataimmal kiegészítve mutatnám be én is ezt a könyvet.

Narcisztikus vezetők. Michael Maccoby könyve.

book_narc2

Tony Morgan szerint az egyik legjobb könyv, ami a vezetésről szól, sokat segíthet a vezetői „szerep” megértésben és helyes megélésében.

A szerző szerint a nárcisztikus vezetőknek négy alapvető személyiségjegye van – ezekre helyezi a hangsúlyt a könyvében:

SZERETETVÁGY – az a törekvésük, hogy szeressék őket

KERETEK – a szabályaikban élnek, és ezeket egyfajta magasabbrendű keretet másokra is alkalmazzák, illetve másoktól is megkövetelik („lelki tekintély, szigorú lelkiismeret, tradíciók, stb.)

MARKETING-ÉRZÉK – tudnia kell, mire van szüksége az embereknek, és tudnia kell azt is, hogyan töltse be ezt a szükséget

NÁRCIZMUS – személyes varázs, ami segít az embereket kimozdítani a közömbösségből

Ez a négy személyiségjegy egyaránt tud pozitív, gyümölcsöző és erőteljes eszközévé válni a vezetői szolgálatnak, de okozhat hihetetlenül nagy rombolást mind a vezető, mind a vezetettek életében. A pozitív minták között a szerző kielemzi Bill Gates, Henry Ford és Abraham Lincoln életét – sok tanulságot lehet ezekből meríteni.

Tony Morgan felsorol néhány számára fontos tanulságot – én most nem lefordítom, inkább kommentálom és kicsit a saját szemüvegemen keresztül átértékelve adom közre a meglátásait:

1.) A nárcisztikus vezetők könnyen elszakadhatnak a valós világtól, nem reagálnak rá, hanem inkább létrehozzák a saját maguk univerzumát, amelyben a valóságot a saját elképzeléseiken keresztül értelmezik és magyarázzák. És ez nem mindig van összhangban az élettel és a realitással – ami egy idő után már egyáltalán nem életszerű, hanem mint egy kényszer, úgy telepedik rá a követőik életére.

2.) Egy igazán nárcisztikus személy rögtön felismerhető két alapvető tulajdonságáról: nagyon pontos látása van arról, hogy mit kell tennie, és általában nem hallgat másra, amikor megvalósítja a látását. – Ha a látása helyes és építő, és kifejeztten újító , úttörő munkáról van szó, akkor ez a személyiségjegy erőforrás lehet – de sokszor inkább kísértés és veszély.

3.) Túlszabályozottság – ez a keretekhez való ragaszkodás veszélye. Nagyon tetszik az angol kifejezés, amit nehéz visszaadni magyarul: „control freaks” – szabály-mániákus? Sok ilyen hívő embert és vezetőt ismerek. És a legelső szó,ami eszembe jut megint, amikor szabály-mániákus hívőket és gyülekezeti vezetőket látok, hogy életidegen, amit csinálnak. Az átlag ember nem így éli az életét, és számomra ez nem a krisztusi minta, hanem az egoizmus szabályokba becsomagolt, kegyes változata.

4.) Valódi és őszinte lelkesedés és szenvedély nélkül a legnagyobb elkötelezettség sem több, mint üres és hiábavaló áldozat. Sokan hiszik, hogy Isten a teljesítményünkben gyönyörködik – pedig ő azt nézi, mik a motivációink. A teljesítményünk is fontos (ez kiderül például a tálentumok példázatából is, meg Jézus sok más tanításából) de a teljesítményünk előtt álló előjelet a motivációnk teszi ki! A nárcisztikus emberek teljesítményét az elismerés utáni vágy és a szeretetvágy hajtja. A nagy teljesítmények mögötti helyes motiváció azt hiszem nagyon egyszerűen a szolgálat, vagyis az érték-teremtés.

5.) Azok vannak valóságosan hatással a világra, akik nem csak szükségeket vagy igényeket elégítenek ki, hanem életcélt adnak az embereknek, formálják a gondolkodásukat és a világképüket. De mindezt nem rájuk telepedve, kényszerítő erővel teszik, hanem egyszerűen motiválják és lelkesítik a követőiket.

6.) A nárcisztikus vezetők (ez most megint a negatív változat) félnek a kockázatvállalástól – mert féltik az imidzsüket. Emiatt sokszor válnak „modellekké” – akik egy-egy divatdiktátor céljainak a kirakatai. EZ a divatdiktátor pedig lehet egy egyházi tradíció vagy intézményrendszer, egy kegyességi teológia, a vezetők, a gyülekezet vagy a támogatók elvárásai, otthon az asszony, aki a háttérből irányít… A lényeg, hogy „maradjunk a címlapon”!

7.) A nárcisztikus vezetők összeolvadnak azzal, amit vezetnek. Vagyis ha az intézményt dícsérik vagy támadják, akkor a vezetőt dícsérik vagy támadják, és fordítva. Ez lehet jó és rossz egyaránt. A pozitívuma az elkötelezettségben van, szerintem, a veszélye pedig a függőségben. És fontos tudni, különösen egy nárcisztikus vezetőnek, hogy az, amit és akiket vezetünk, soha nem a mi tulajdonunk, és soha nem vagyunk egyenlőek azzal! Szerencsére!

Nos, röviden ennyi. Mivel a nárcizmus vezetői személyiségjegy, hasznos lenne elgondolkodni, hogy annak a pozitívumait, az erősségeit és a lehetőségeit ragadjuk meg, nagyon tudatosan, vagy belesodródunk a kísértéseibe és a csapdáiba!

Sajnos a könyv nem kapható magyarul, de egyike azoknak, amit szeretnék lefordíttatni és kiadni. Ha végre kicsit stabilabb anyagi háttér lesz a szolgálatunk mögött! Addig is marad az amazon!