Valóban az a gond, hogy nincs ember…???
Sokszor hallom lelkészektől, vezetőktől, hogy “nincs ember” – a mostani, honlapos témánál is felvetődött már, nem is egy hozzászólásban. Nincs ember erre, arra, amarra a gyülekezetekben, ezért nincs misszió, alkalom, honlap, stb. stb.
De hadd kérdezzek valamit: nem lehetséges, hogy nem is az emberhiány a probléma, hanem valami egészen más? Mert vegyünk egy 50 fős gyülekezetet, ahol legalábbis ennyi ember valamilyen szempontból “tagja” a gyülekezetnek, és betöltötte legalább a 15. életévét. Talán ez nem egy nagy szám, ennyi ember ha nem is minden helyi gyülekezetben, de legalább minden körzetben megtalálható. Idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, nyugdíjasok vagy épp közép-, felsővezetők egy cégnél. Ha mindenki egyetlen óra önkéntes munkát felajánlana a gyülekezetnek, az heti 50 óra lenne. Egy főállású ember napi 8 órában, az ugye 40 óra. Vagy ez megfelelhetne két és fél mellékállású gyülekezeti alkalmazottnak. Heti 50 óra. Ez fejenként csupán mindenkinek 1 a 168-ból, tehát nem a “tized”, hanem alig több, mint fél század! (Mert tizedet nem csak a pénzünkből adhatunk Istennek…)
Ha lenne egy főállású emberünk pluszban a gyülekezetben, mennyi mindent bízhatnánk rá! Persze nem értene mindenhez, nem is lenne kedve mindenhez (ami nem baj) – 50 ember közül könnyen lehet, hogy egy egyórás feladatra meg tudnánk találni a legalkalmasabbat, aki ráadásul szívesen is csinálna olyan dolgot, amihez ért és amit szeret, mintsem valami olyasmit, ami távol áll tőle.
Nem lehet heti egyetlen óra önkéntes munkát sem “kérni”, “elvárni” Isten népétől, amit a gyülekezetnek, Krisztusnak felajánlhat??? Akkor meg minek vagyunk keresztények?! Komolyan, egy esti film megnézése ennek a duplája!!!
Mi akkor a probléma?
Egyrészt ez szemlélet kérdése. Lehet, hogy ezt a nagyon egyszerű lehetőséget még soha nem mérlegelte egy gyülekezet.
A másik pedig vezetői probléma: 50 munkaóra lemenedzselése. Beosztani az időt, a feladatokat, ellenőrizni, értékelni, módosítani, koordinálni, összehangolni… Havi 200 munkaóra – mennyi mindenre lenne ez elegendő!!!! Persze ehhez ismerni kell a saját gyülekezetünket, feltérképezni a lehetőségeket, a szakmákat, az érdeklődési köröket, a hobbikat, kiindulni abból, amink van – és mindazt rendszerbe önteni.
EZ LENNE EGY VEZETŐ(SÉG) IGAZI FELADATA!!! Akkor nem lenne kifogás, hogy “nincs ember” – mert van, csak kihasználatlanul!! Szerintem nincs még egy olyan szervezet sem a gazdasági, sem a nonprofit szférában, ami annyira veszteségesen élne a forrásaival, mint a keresztépny gyülekezetek (tisztelet a kivételnek).
És miért van ez így?
Mert a teológiákon elfelejtenek vezetéselméletet oktatni (én sem tanultam ott egyetlen mondatot sem öt év alatt ilyen témakörben), mert a lelkészek prédikálni tudnak, de szervezetet menedzselni, irányítani nem. Persze ez nem az ő hibájuk, hanem a “rendszeré”. Amire ráfér egy alapos reformáció.
Én úgy látom, hihetetlenül gazdagok vagyunk!! Minden egyes gyülekezetben ott van rengeteg ember, rengetegféle háttérrel, tudással, készséggel, vagy ha biblikusan kell megfogalmazni, legyen, ajándékkal! És mégis, mindez sokszor nem több, mint megszámlálhatatlan kihagyott lehetőség, beteljesületlen vágyakozások a szolgálatra, meg sem kérdezett vélemények, soha el nem mondott ötletek tárháza, igénybe nem vett tudás és képzettség. Félek, hogy hihetetlen mértékben tékozoljuk a lehetőségeinket a gyülekezeteinkben… Heti egyetlen óra szolgálat – ha menedzselve, koordinálva, rendszerbe öntve, ellenőrizve van – ahogy ezt nem is Isten népéhez, de egy akármilyen emberi szervezethez illő és elvárható – akkor nem itt tartanánk! Ebben biztos vagyok.
És akkor a pénzkérdésről még nem is volt szó.
Mert még így se biztos, hogy mindenre képesek leszünk – de van, aki képes rá, akinek az a szakterülete, egész életében azért tanult, ahhoz ért, és azt tudja felajánlani… És talán sokkal hatékonyabb, ha azok, akik nem tudnak valamit jól megvalósítani, ahelyett, hogy rosszul vagy valahogy nekiállnának, és közben frusztrálnák magukat, és létrehoznának egy olyan végeredményt, ami aztán nem lesz jó – inkább a pénzüket adnák annak, aki jól megcsinálja nekik. Ez is a “testrészek” együttműködése: az egyik dolgozik, a másik lehetővé teszi neki, hogy dolgozzon, akár teljes állásban, teljes erővel, sok-sok képzettséggel…
Egy szónak is száz a vége: én úgy tapasztalom, hogy nem az emberhiány az igazi ok, hanem az, hogy a teológiához többé-kevésbé már jól értünk, de a gyülekezetet mint szervezetet, nagyon kevesen tudnak jól építeni és vezetni.
És csak két javaslat: csináljunk egy nagy táblát, amin a hét napjai vannak, órákra lebontva, és mindenki beírhatja, ha valamelyik nap egy-két órát szívesen felajánlana a gyülekezetnek. A vezetők majd kitalálják, mihez kezdjenek ezzel az önkéntes munkaórával… Vagy gyűjtsük össze, ki mihez ért, és milyen területen tudna segítséget adni, munkát vállalni a gyülekezet érdekében.
És ha esetleg kiderülne, hogy voltaképpen nincs is munka, nem tudunk mit mondani vagy adni az “önkénteseinknek”, akkor kiderül, hogy a vezetőségnek kell sürgősen valamiféle koncepció után néznie. mert beteg ember, akinek be lehet vásárolni, érdeklődő, akit meg lehetne látogatni, szinte bármilyen szakmai feladat,a mit valahogyan tudnánk hasznosítani a misszióban, minden gyülekezetben lenne.
Azt hiszem, a “sáfárság” nem egy elvont teológiai kifejezés, hanem pont ilyen dolgokat jelent…
Remélem segíthettem a gondolataimmal, nem okoskodni akartam, hanem motiválni, ötleteket adni. Mert hihetetlenül gazdagok vagyunk (és én ebben az egész postban csak az emberi oldalról írtam, amit Isten hozzátehet a mi erőlködéseinkhez, az még szóba sem került…!)
Még csak annyit, hogy tudom, sokan nem egy órát “dolgoznak” a gyülekezetért… mindenhol vannak olyanok, akik szinte elégnek, és előbb-utóbb kiégnek a sok elvállalt szolgálatban. A “többiekről” an szó, az egész gyülekezetet mobilizálni, ésszerűen, bölcsen sáfárkodva. Ahelyett, hogy azt várnánk el, hogy mindenki ott legyen minden alkalmon közönségként – talán inkább meg kellene tanulnunk egymást kiegészítve munkálkodnunk közösségként.
Teljesen igazad van. De mi van akkor, ha olyan sok idő nyüstölni az embereket, hogy előbb megcsinálom én, szívesen, hamarabb és jobban is a csomó minden mellett? Ilyenkor mi legyen mégis próbáljak másoknak segíteni, hogy csinálják és fejlődjenek? Vagy maradjon a “gyorsan megcsinálom ezt is” kategória.
Ahogy tapasztalom a csapatokban akikkel együtt dolgozom a probléma sokszor nem a tudás, az ismeret. A legjobb tanfolyamokat megszervezhetem, de ha nincs odaszánt lelkület, akkor nem igazán sokat ér. Használják ugyan, amit tanultak, de amolyan: Megtettem ezt is az Úrért – valami ilyesmit érzek és nem azt, hogy benne van a Lélek indítása, öröm..stb. Nem akarok itélkezni, bocsássatok meg, de ezt érzem, hogy valóban mi van a szívekben, nem tudhatom.
A posztot olvasva eszembe jutott ismét az, ami már sokat foglalkoztatott. Nevezetesen a vezetés tényleges megosztásának a kérdése. Ha megkérdezzük a vezetőket, szolgálókat, mindenki elmondja, hogy elfoglalt, munkatársra lenne szüksége stb. Azonban időnként úgy tűnik, mintha nem is _akarnák_ tényleg megosztani a felelősséget, a feladatokat.
Egy olyan vezető, aki hangoztatja, mennyire elfoglalt, és munkatársra lenne szüksége, valójában azt a benyomást kelti a többiekben, hogy lám, ő is csak ember, és mennyire szeretné megosztani a felelősséget, de nincs kivel – így pedig magának kell mindent csinálnia, és milyen nagy szellemi ember ezért. Tudom, kicsit negatív vagyok, de szerintem vannak ilyenek is, akik ‘élvezik’, hogy ennyire túlterheltek. Másként fogalmazva: nem képesek feladatot, vezetést, felelősséget kiengedni a kezükből. Így a tényleges munkamegosztás leányálom marad.
jo az iras nagyon.
csak kicsit hosszu :) (eppen a hataron van), de azert elolvastam.
Sztem a gyülekezetben vannak hadrafogható emberek, és olyanok, akiket ágyúval sem lehet kirobbantani a helyükről. Az utóbbiakkal akármit csinálsz, nem fognak neked dolgozni, és ők vannak a többen. Köszönhetően a több évtizedes vezetői hiányosságoknak. A hadrafoghatóak meg már így is túlterheltek. A legtöbb gyülekezetben ugyanis csak néhány szolgáló viszi az egész gyülekezet terhét. Ők azok, akik nem egy órát, hanem ennek sokszorosát is odateszik egy héten. Ezért nincs ember semmire.
Tény, h ez vezetés kérdése is, de nálunk megbukott az elmélet az üres cellákról, meg a segítőkész szolgáló tagokról.
Amikor először jön a Forrásba valaki, rendszerint elmondja, h sokkal nagyobbnak képzelte, nem 10 öreget, meg pár fiatalt várt. A hatása, munkája és befolyása alapján egy 100 fős gyülekezettel is felér. Néhol 200 fő sem bír el ennyit. Ez nem ránk nézve fényezés, hanem a többiekre nézve kritika: hogy máshol 200 emberből akad 6-8 ember összesen, aki igazán csinál valamit.
Belso motivacio hianyaban,kenyszer lehet a feladat.
A jo vezeto egyben jo pasztor is,es a Jo Pasztort koveti a nyaj.
Senkit sem lehet ujjaeleszteni csak ha kegyelmet talal.Sokan alusznak.
“Az igazi vezeto nem az akinek a legtobb kovetoje van,hanem aki a legtobb vezetot bocsajtja szarnyra.Isten segedelmevel!”
Nemrég egy egészen más téma kapcsán találtam YouTube-on ezt a TED videót az intézményesített vs. közösségi munkaszerveződés témában. Nagyon tanulságos: http://www.youtube.com/watch?v=sPQViNNOAkw&fmt=18
Azt szoktam mondani, hogy az aratnivaló sok, de nem a keresztény kevés, hanem a munkás. Nagy különbség! Kérni kell az aratás Urát, hogy MUNKÁSOKAT küldjön az aratásba. Keresztény már van elég sok – ahhoz elég sok, hogy valamit csinálni tudjunk.
Egyetértek. Jó az írás. Nálunk is hasonló a helyzet. Elég a gyülekezet szó helyére beilleszteni a plébánia szócskát és mintha a saját kórtüneteinkről lenne szó. Képzeljetek el: egy megyeszékhely, annak legnagyobb plébániáját, ahol papíron rengeteg közösség él, működik… papíron. Jön a felelősi értekezlet és egy vezető se meri feltenni a kezét, hogy vállaljon bármilyen feladatot is a közössége nevében, mert lehet, hogy nem fognak ráérni, nem lesz hozzá kedvük, stb… Tehetetlenség… Aztán akinek nagyobb hangja van az próbálja lökdösni a társaságot de a kölcsönös szurkálódásokban kifullad a nagy “tettrekészség”. Akinek pedig jó ötlete van, azt lehurrogják, mintha az lenne a cél, hogy lehetőleg semmi se változzon.
Természetesen változik. Alulról szerveződve. Lassan. Mert a Szentlélek dolgozik, segít bennünket. Csak jó lenne ha a vezetőkhöz is eljutna már a hír és felfognák, hogy “aggiornamento”…
http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_16.html
Ma azt mondta egy atya a szentmise után búcsúzáskor nekem, hogy fel a fejjel. Erre én, amíg van… Erre ő megállt, vissza fordult és azt mondta: “Bármilyen nehézség ér is az életben, ne feledd, hogy egy győztes csatában küzdesz!”
Jó érzés fogott el. Csak hát ugye rossz érzés az, ha látod a káoszt és tudod, hogy lehetne jobban és hatékonyabban is működni… nem kellene mindenkinek bele halnia, csak egy kicsit egymás felé kéne fordulni és rájönni, hogy nem vagyunk egyedül a gondokkal és nem várhatjuk, hogy valaki más oldja meg helyettünk. Segítsünk egymásnak. Már az a tudat is sokat segít, hogy nem vagyunk egyedül. :-)