Változ(tat)ások az ifjúsági misszióban – 1.rész
Úgy terveztem, egyszerűen írok pár bekezdésnyit Ed Stetzer „Lost and Found – The Younger Unchurched and the Churches that Reach Them” című könyvéről, aminek a címét így lehetne visszaadni:
Elveszettek és megtaláltak – A világi fiatalok, és az őket elérni akaró egyház
Kilenc pontban mutatja be Ed azt, mi az, amire szükségük van az egyház nélkül élő fiatal felnőtteknek, mit várnának el a gyülekezettől, mit keresnek a keresztények közösségeiben.
Ezt a kilenc pontot sajnos nem tudtam elfogulatlanul összegezni egy-egy mondatban, és így a végeredmény kicsit hosszú is lett. Ezért nem egyszerre, hanem három napon keresztül fogom „leadni” itt az APCSEL29 blogon. És hadd legyen ez a felvezetése is a napokban induló IFJÚSÁGI VEZETŐKÉPZÉS MÁSKÉPP elnevezésű nagyon rendhagyó, nagyon intenzív tréningünknek augusztus végén.
Tehát: mit csinálj, ha el akarod érni a mai fiatalokat?
1. ADJ NEKIK VALÓSÁGOS, MÉLY, TARTALMAS KÖZÖSSÉGET!
Elég volt a felszínes kapcsolatokból, a semmitmondó, üres beszélgetésekből, a nagy hallgatásokból, a protokollból vagy a konformista viselkedésmintákból. A mai fiatalok számára nem vonzó semmi, ami mesterséges, erőltetett vagy kényszerű. Nem vonzó az a közösség, ahol vigyázni kell, mint mondunk, hogyan mondjuk, ahol nem lehet közbeszólni, kérdezni – vagy a kérdésekre nem adnak egyenes, tartalmas, megoldást jelentő válaszokat. Olyan közösséget keresnek, ahol nem kell szerepeket játszaniuk, mert elfogadják őket olyannak, amilyenek, a véleményükkel, az egyetnemértésükkel, a személyiségjegyeikkel, a kapcsolataikkal – akár a bűneikkel és hibáikkal együtt.
És még valami: olyan közösségeket keresnek, ahol valóban számít a jelenlétük! Ahol számon tartják őket, törődnek velük, ahol jó az információ-áramlás és nem maradnak le semmiről valaki feledékenysége miatt. És mindezt nem érdekből teszik, hanem őszinte érdeklődésből, elkötelezettségből és szeretetből.
2. VOND BE ŐKET A SZOLGÁLATBA!
Sokaknak van elege abból, hogy alkalmatlannak tartják őket. Az alkalmatlanság érzése az egyik legkomolyabb kísértése és lelki betegsége a mai fiataloknak. Mert a média, a gazdaság túl magasra „hazudja” a mércét, és egy állandó teljesítmény- és megfelelési kényszert erőltet rájuk.
Szóval vond be őket valamibe, akármibe, minél hamarabb! Valamibe, ami érdekli őket, amit szívesen csinálnak, amihez van tehetségük vagy amire fel tudod készíteni őket. Ehhez persze szükség van az önkéntesség kultúrájára a gyülekezetben, ahol valódi szolgálatot végeznek, valóságos elkötelezettséggel. Ha értelmét látják, szívesen adják a lojalitásukat – de már csak önként, és csak meggyőződésből, lelkesedésből. Ehhez meggyőzőnek és lelkesítőnek kell lennie annak, amibe bevonhatod őket! Tehát készíts tágas helyet, sokszínű szolgálati helyeket és lehetőségeket, ha valóban missziót akarsz, mert ha bejönnek a fiatalok, az emberek a gyülekezetedbe, nem akarnak a küszöbön megrekedni, és éveket tölteni a hasztalan tétlenségben. Ehhez túl drága az idejük, és ehhez már egyáltalán nincs kedvük a mai embereknek.
3. MUTASD MEG NEKIK A TERMÉSZETFELETTIT!
Most a dicsőítésről lesz szó. Nem mintha ezt jelentené a „természetfeletti” – de ha a dicsőítés megreked a természetes síkon, ha csak éneklés, énekelgetés, akkor az a mai, zenével, klippekkel átitatott audiovizuális kultúrában már az első tíz perc után kínossá fog válni a „világból jövő” fiatalok számára. Márpedig a dicsőítés, az ének, a zene szervesen hozzátartozik az ifjúsági munkához, és ha otthont akarunk teremteni a mai fiataloknak a gyülekezetben, akkor ennek a zenei világnak kultúra-közelinek kell lennie, mainak, modernnek, és ráadásul technikailag is minél profibbnak. Mert az az igazság, hogy a mai fiatalok nem ehhez a zenei ízléshez, színvonalhoz, stb. vannak hozzászokva – és ehhez nem is kívánnak önmagában hozzászokni! Ahhoz, hogy egy gitár, „zeneileg képzetlen” gitáros, énekes „elég” legyen nekik, ahhoz több kell a természetes síknál (vagy a hangerőnél)! Ahhoz az Istennel természetfeletti találkozás valóságos tapasztalata kell! És itt a valóságos tapasztalaton van! Mert a csukott szemmel való billegés, a mormolt nyelvekenszólás közben még nem feltétlenül ezt jelenti. A dicsőítés akkor ér valamit, akkor jelenti azt, aminek mondjuk, ha valóságos tapasztalatot jelent a természetfeletti Istennel való találkozásról. EZ kell nekik is! És ez KELL is nekik, és ha ez megvan, akkor már nem a zene minőségét vagy a dalok szövegét fogják vizslatni, hanem átadják magukat annak, amit másutt, a világi koncerteken nem találhatnak meg!
Oké, mára ennyit, a folytatás holnap…
Ha van véleményed, ne hallgasd el, hanem szólj hozzá! Épüljünk egymás hite és tapasztalatai által!
Én ebben a kérdésben, pedig magam is fiatal vagyok, kicsit konzervatívnak érzem magam. Erről volt, és biztos lesz is még vitám a Relevant Magazine Facebook postjaiban, és másutt is.
Fontos elérni a fiatalokat, ez tény, de én nagyon visszásnak érzem azt, amikor egy istentisztelet ledegradálódik a cseverésző, chipset-kekszet zörgető, frappét és üdítőt szürcsölgető közösségi hepeninggé. És ezen még a legintenzívebb dicsi sem segít. Egy istentisztelet ne legyen olyan, mint egy iskolai „ki mit tud” a művházban, vagy egy traccsparti a Starbucksban.
És utóbbival el is értünk egy másik tényezőhöz, ami amerikai mintára szintén elérte az egyházat: a fogyasztói kultúra. A fiataloknak az egyházban is Starbucks kell (vagy még inkább Gloria Jean’s, mert annak szegről-végről köze van a Hillsonghoz, bár ők épp ausztrálok), és státusszimbólum lett az Apple, ami abban is kitűnik, hogy a mindenféle interaktív, webes, elektronikus kütyük és szoftverek főképp erre a platformra jelennek meg (pl. iTunes formátumú podcast a célra tökéletesen megfelelő, szabad RSS helyett, OSX asztali alkalmazások, iPhone appok, stb.). Utóbbiban persze szerepet játszik az is, hogy az amerikai oktatási rendszerben az Apple vonzó kedvezményeket nyújt a diákoknak, hallgatóknak, és hát mégis csak ők a célcsoport. A popkultúra diktálta mentalitás persze elérte a keresztény zenei világot is, és nem is olyan rég minden rajongója azon izgult, hogy kússzon feljebb egy bizonyos populáris dicsibanda friss lemeze az iTunes listáján. Aztán feljutott az első helyre, és mindenki csápolt, hogy milyen szépen leelőzték x, meg y pop előadókat. Ezzel pedig kizárnak egy kisebbséget, akiket hidegen hagy ez a fajta fogyasztói mentalitás. Ez a fajta kereszténység, meglovagolva az fogyasztói kultúra farvizét, ebben a formában jut el mindenhova, olyan helyekre is, ahol sokkal égetőbb problémák vannak.
És ez baj.
Ha az egyház tényleg valami mást akar felmutatni („make a difference”), akkor nem szabad a fiatalok miatt beleugornia a fogyasztói kultúra diktálta őrült pörgésbe. Mert úgy maga is csak termék lesz.
Persze ez szigorú SZVSZ.
Szerintem a legnagyobb baj az, hogy a tartalom és a forma nincs a megfelelő helyén. Az egyháznak örökérvényű tartalma és üzenete van – de a formákban mindig korhűnek kell lennie, hogy elérhesse a kortársakat. Sajnos sokszor ennek az ellenkezője igaz: a tartalmat szabjuk a korszellemhez, az éppen aktuális ideológiákhoz, formailag pedig maradunk „örökkévalóak” – de legalábbis párszáz, félezer évvel ezelőttiek…
és csak egy konkrét reagálás egy mondatfoszlányra: tényleg nem segít az intenzív dicsi sem azon, ha nincsen valóságos istenélmény, amikor nem éljük át, hogy Isten beszél hozzánk, megszólít, vezet, szabadít, gyógyít, bűnt bocsát meg, tisztít, stb. stb. Ha ez hiányzik, akkor hiába van minden más…
Szerintem azért nem jó az, ha a forma nagyon elsilányul a fogyasztói kultúrában. Mert a „hipster” gyülikben ez megy. És ez másutt is visszaköszön.
Reflektálva a korábbi bejegyzésedre: egy populáris dicsibanda zenéjét tuti megtalálod az ismertebb fájlmegosztókon, mert szinte pont ugyanaz érvényes rá, mint a populáris világi zenékre. Ezzel szemben a Belfast Cathedral zseniális zenei vezetőjének a templomi műveit nem találod meg, az igazi kincs. Egy-egy videója fenn van YouTube-on (pl. Philip Stopford & Belfast Cathedral Youth Choir: http://www.youtube.com/watch?v=PkK3P6stwyU)), meghallgathatod, míg egy-egy keresztény (ez esetben nem dicsőítő) banda zenéje, bár fenn van, a terjesztő (nem ritkán világi) kiadó szabályozása folytán nem hallgathatod meg, mert nem elérhető X országban (és még azt várják, hogy így nyerjen egyáltalán népszerűséget).
Szóval a fiatalok kedvéért az egyházba gyűrűző, a tartalmat relevánsba, a WWJD karkötő, a halas autómatrica, az iPod és a Starbucks pohár sorába rakó eszme előbb-utóbb kontraproduktív lesz. Ez igazából a másik véglete annak, ami a bekövült fundamentalizmus, ami nem engedi lányoknak a nadrágot, de még a vádliközépnél se rövidebb szoknyát, a „sunday best” nem tartalmazhat még fekete farmert sem, stb. Nem kell bekövülni, de nem is kell teljesen átadni magunkat a fogyasztói kultúrának. Az előbbi a farizeusok, az utóbbi a Templomot elárasztó árusok és pénzváltók modern megfelelője. A tartalomnak, ami amúgy is változott a történelem során, egyik se tesz jót.
Az ésszel változó tartalom, és az egyház magasztosságát, különlegességét megtartó forma lenne a járható út, de ez sajnos nem kelhet versenyre a fogyasztói kultúrával.
Szerintem.
„egy populáris dicsibanda zenéjét tuti megtalálod az ismertebb fájlmegosztókon, mert szinte pont ugyanaz érvényes rá, mint a populáris világi zenékre.”
És ez baj? Nem vagyok benne biztos.
Viszont erről az jutott eszembe, hogy Isten szándékosan az alantasabb, „populáris” görög nyelvet használta fel Igéje terjesztésére, és nem Arisztotelész finom, emelkedett irodalmi nyelvét.
Szerintem épp ez a jelentős nyelvi/kultúrális változás tette lehetővé, hogy a kifinomult retorika helyett jöhessenek a magvető és a mustármag „primitív” kommunikációs eszközei – sárba tiporva minden korábbi „magasztosságot” amely azelőtt annyira jellemző volt Zénon, Platón és Arisztotelész magasszintű retorikai iskoláira.
Úgy is mondhatnánk, hogy tetszett az Úristennek, hogy az egyszerű, alulművelt emberek nyelvét használja fel arra a célra, hogy üzenetét hatékonyan eljuttassa „minden néphez” (Máté 28:19,20)
Mintha nem az emelkedett utat választotta volna, hogy „minőségileg” elérje az elméjüket, hanem egy „populárisabb” utat, hogy a szívüket érje el.
„…a ritka s furcsa vonásokat kivető, szókincsében ugyanakkor modernizálódó és mindenhol elterjedt „közös nyelv”, a koiné lett általános. A köznapi, beszélt nyelv szókészlete ennél tarkább volt (elsősorban a helyi adottságok és szükségletek hatására), grammatikájában viszont gyorsabban egyszerűsödött le. ” /Falus Róbert: Az antik világ irodalmai/
Szerintem a „tanítvánnyá tenni MINDEN népet” meg eljutni az Igével a „Föld legvégső határáig” nem megvalósítható rétegkulturális eszközökkel. Csak az adott kor egyetemesen mindenki számára fogyasztható „összeolvasztott” vagy „közös” azaz „koiné” nyelvén lehet ezt elérni – ugyanúgy, ahogy az első században.
Talán még akkor is, ha ez a leegyszerűsítő „összeolvasztás”, „popularizálás” a mi ízlésünknek gyakran nem szimpatikus. Leegyszerűsített nyelven: nem „szimpi”… :)))
Szerintem a hitelesség a legfontosabb. Működik-e az életünkben az, amiről beszélünk, amiről prédikálunk, amiről hiszünk. Ha nem járok egyenes úton, ha megengedek magamnak lazaságokat az életemben (pl: vezetés közben gyorshajtás, telefonálás stb…) ha rendezetlen embertársi kapcsolataim vannak, nem fog jönni az áldás Istentől, csak az ítélet ítéletre. És aztán keressük az okát, hogy ez miért nem jó, az miért nem jó, majd jönnek a módszerek, a törvényeskedés és az első szeretet már rég nincs meg bennem.
A fiatalok, otthon pedig a gyermekek bennünket másolnak. amit lázadókornak hívunk, tulajdonképpen nem más, mint az, hogy kipróbálják az életünket, kipróbálnak minket. És ha ez nem hiteles, ha nem működik, akkor kipróbálnak minden mást, ami az életüket körülveszi, vagy amiről vagy akiről csak hallanak: sztárok, haverok, bulik… keresik azt, amivel azonosulni tudnak. Ezt mi csak úgy látjuk, hogy lázadnak, hogy engedetlenek, közben mi voltunk hiteltelenek. Dávid esete Betsabéval nagyon jól mutatja, hogy hova jut egy család, ha az ember nem jár a világosságban. Dávid vétkezik, gyereke lesz és hogy ország világ előtt tiszta legyen, megöleti Uriást majd elveszi Betsabét. Közel egy éven át járnak Istentiszteletre, miközben Isten igéjét hallgatják olyanok is, akik tudnak az esetről, majd szól Isten Nátán prófétán keresztül. Dávid bűnbánatot tart és ez elég az üdvössége érdekében, de nem rendezi az érintettekkel a dolgot. Azokkal, akik tudnak róla. És egy egész sor katasztrófa történik a családban, gyilkosság s végül a fia a palota tetején paráználkodik Dávid ágyasaival. Nem tud fegyelmezni, mert nyugodtan mondhatnák neki: apa, te beszélsz? Erőtlen lenne minden szava, mert nem jár világosságban, és nem hiteles az élete. Ez engem nagyon nagyon tanított.
Működtethetjük profin a gyülekezetet, ifjúságot, lehet óriási az éneklés, de ha nem járunk a világosságban, ha nem átlátható az életünk, akkor nincs közösségünk egymással. És ez nem kell senkinek. Se fiatalnak, se idősnek. Én ismerek olyan gyülekezetet, ahol nincs szuper dicsőítésvezető, nincs fantasztikus gitáros, nincs hatalmas technika, de vannak lelkes, odaszánt egymásért imádkozó és egymással közösségben lévő vezetők, ahol ha van egy kis anyagi tartalékuk, máris szolgálnak vele a város rászorultjainak. Nincs liturgia, de van nagyon komoly gyakorlati tanítás a keresztény életről s erős teológiai alap a Szentháromságról. És a gyülekezet növekszik, mert ezt a részt Isten csinálja.
Azt gondolom, a fiatalok életkora az az életkor, amikor felkészítjük őket az életre. Előbb-utóbb szülők lesznek. A fiúkból a család vezetői, fenntartói, apák, akiknek Jézus Krisztusra van szükségük ahhoz, hogy áldott életet éljenek. A lányokból feleségek, anyák lesznek, akik az engedelmességet tanítják meg gyermekeiknek és ezt kell megéljék férjük iránt gyermekeik szeme láttára. az ifjú években tanulnak meg és próbálnak ki sok mindent és az nagyon fontos, hogy a gyülekezetben legyen olyan „láthatatlan fogas” ahol „szolgálati köpenyek” lógnak, kipróbálhassák őket és ha kényelmetlen, visszaakaszthassák őket.
Átfutottam a cikket és a kommenteket is, tetszenek a felmerült gondolatok – egyvalami még nem hangzott el, azt hiszem: az _őszinteség_ fontossága, hadd dobjam be ezt is a kalapba. Mind a Hillsong jellegű populista zenének (amit amúgy személy szerint ki nem állhatok:D de tényleg) mind az elvontabb indie vagy akár poszt-hardcore muzsikának megvan a létjogosultsága, és Isten minden területre hív el szolgákat, akik teszik a dolgukat – hiteles ez akkor lesz, ha őszinte. Ha szívből jön akkor mindegy a műfaj, ha nem, akkor meg úgyis mindegy;)
sziasztok. meg lehet ismerni egymás gondolatait látásait lelki életét is, az írásokból amiket írunk úgy látom.Megtérésem ellőt rengeteget jártam diszkóba szerettem táncolni,szórakozni,sok fajta zenét hallgattam,DE EZ VOLT A TERMÉSZETES!!!! de MEGTÉRTEM?!!!!!!! megváltozott bennem minden. érték csere, amit eddig szerettem már taszít,és forditva.EZ a TERMÉSZETES NEM? PÁL erről beszél.A POKOLBAN gyártott dallamokra hogyan merik ISTEN nevét oda tenni!??Óriási szakadéknak kell lenni,óriási választóvonal hitetlen és SZENT közzött,nha ezt!! torpedózza meg az sátán,összevegyíti összekeveri,nincs különbség…..stb már pedig kell lenni különbségnek, és egy fiatalnak ezt kell megéreznie ez más mint a világ.nem az ő kedvükhöz kell alkalmazkodni meg hogy mit digtál a korszellem mert BALGA SZÜZEKET GYÁRTUNK magunknak…vége:SOHA NEM ISMERTELEK BENNETEKET.óriási felelősségünk van!!!!!!!!!