Vigyázat, idegenek a gyülekezetben!

Nagyszerű dolog, amikor olyan emberek jönnek a gyülekezetbe, akiket azelőtt sosem láttunk. Voltaképpen pont ez a küldetésünk: embereket megnyerni Krisztusnak, olyanokat, akik még nem ismerik Őt. Minden látogatás talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy bemutathassuk az embereknek Krisztust! Gondoljunk bele, mekkora dolog az, hogy valaki eljön a gyülekezetbe! Bizalmat szavazott nekünk ismeretlenként is, az idejét áldozza ránk, esélyt ad nekünk arra, hogy megszólítsuk, hogy hitvallást tegyünk előtte, hogy bebizonyítsuk, megéri visszajönni ide, csatlakozni hozzánk, és rajtunk keresztül Krisztushoz. Esélyt kapunk arra, hogy megmutassuk, van Isten, és ez az Isten szereti őt, terve van az életével.

Óriási dolog ez, sokszor nem is vagyunk a tudatában.

Azonban van pár olyan apróság, amivel elronthatjuk az első látogatást – és akkor lehet, hogy nem lesz második, következő, és elveszítjük ezt a csodálatos lehetőséget. Olyan dolgokról van szó, amelyek apróságok, figyelmességgel, józansággal, szervezéssel kiküszöbölhetők. Lehet, hogy ettől még nem lesz minden szuper, és így se jön vissza másodszor az első látogató – de amit megtehetünk, ami rajtunk múlik, azt érdemes megtenni. Most nem lesz szó a prédikációról és a lelkészről, csak amolyan háttér-jellegű dolgokról.

Szóval ezek az apróságok – segítségképpen:

1. Az első benyomás ereje

Kivel találkozik először? Várja-e, köszönti-e valaki az ajtóban? Segít-e valaki eligazodni a számára ismeretlen helyen? Megmutatja-e neki valaki, hol teheti le a kabátját, merre vannak a mellékhelységek, stb. Lesz-e bárki, aki meleg szavakkal megköszöni azt a bizalmat, amit kifejez a jelenléte a gyülekezetben? Elmondja-e bárki, mire számítson, hol az énekeskönyv, mit miért szoktunk csinálni, stb, stb.

Szóval csak arról van szó, hogy ne hagyjuk egyedül azt, aki épp csak átlépte a küszöbünket. Persze nem kell rányomulnunk, nem kell az ajtóban elmondatni vele a megtérő imádságot (mert akkor tuti nem jön még egyszer). Csak ne érezze magát „kívülállónak” a sok bennfentes gyülekezeti tag között, akik egymással jól eldiskurálgatnak, de az „idegenhez” oda sem mennek.

A legegyszerűbben mi is, a látogatók is abból tudjuk/tudják levenni, mennyit ér az, hogy eljöttek, hogy hányan kérdezik és jegyzik meg a nevét! Gondoljunk csak bele, hány olyan ember fordult meg a gyülekezeteinkben, akiknek a nevét sem tudjuk! Ők azok, akiket az első találkozás után elvesztettünk.

2. Kellemes légkör

Ez is az első benyomáshoz tartozik. Mennyire otthonos a gyülekezet, mennyire tiszta, mennyire barátságos? Vagy rögtön olyan érzése lesz a látogatónak, hogy egy időgép visszarepítette az időben 100-200 évvel, ráadásul esetleg a harmadik világ egy világvégi kis kápolnájába?!

Tudomásul kell vennünk, hogy a a 21. században élünk, az Európai Unióban, és megszoktuk, hogy bárhová – bárhová! – is megyünk, meleg, kényelmes légkör, mai berendezések és bútorok, életszagú, autentikus környezet fogad bennünket. A gyülekezet nem lehet egy lepukkant, maradi, régimódi, múzeum-szerű hely, mert ez nem életszerű és nem életszagú. Ne felejtsük, a látogatónk még csak az előtérben áll, ismerkedik a hellyel, még nem hallgatta a prédikációt, nem ismer bennünket, sem Krisztust – és neki az ilyen „világi dolgok” is számítanak!

3. Szabályok

A kereszténység hihetetlenül erőteljes szubkultúra. Megvannak a saját öltözködési és viselkedési szabályaink, a saját szóhasználatunk,  az illendő témáink, a zenei stílusunk. És a mi látogatónk semmibe nem passzol bele. Ami nem baj – ha nem is akarjuk beleerőltetni!

Sajnos sok keresztény téveszti össze a megtérést a kereszténnyé tétellel. És a szemükben a külsőségek sokkal fontosabbak, mint a szív – hiába állítják az ellenkezőjét. Láttam már olyat, hogy gyülekezeti tagok azonnal beszóltak látogatók öltözetére, imádságára, azonnal kierőszakolták az éneklést, az imádságot… Meg is lett az eredménye.

Szóval vannak szabályok, tradíciók, szokások, elvárások – amikkel mi megtanultunk jól-rosszul együtt élni. De ne akarjuk ráerőltetni azokra, akik először-másodszor jönnek, akik nem a mi tradícióinkra, hanem a Bibliára, Istenre, az evangéliumra kíváncsiak!

4. Gyülekezeti műsor

Sok gyülekezet olyan, mint a színház: az emberek kiöltöznek, megjelennek a kezdésre, leülnek a foglalt helyükre, végighallgatják a műsort, a kijáratnál fizetnek, és húznak is haza. Ők az istentisztelet közönsége. A biblikus gyülekezetnek azonban nem közönsége, hanem közössége van. Ez azt jelenti, hogy az emberek szívesen beszélgetnek, megihatnak egy teát, kávét, van hol leülni egymással szemben is. Magyarországon erre alig egy-két gyülekezetben van lehetőség. Mert kellene hozzá egy mini kávéház, fotelek, székek, asztalok, olyan hely és légkör, ami egy teljesen kívülállónak is ismerős terület lehet.

A gyülekezetbe látogató általában nem a műsorért megy oda, hanem válaszokat akar, közösségbe szeretne tartozni – egyszóval embereket, társakat keres. Ez teljesen másfajta berendezést, légkört, hozzáállást is jelentene, mint ami ma nálunk megszokott. És persze ehhez barátságos gyülekezeti tagok is kellenek, akik szívesen beszélgetnek a látogatókkal, olyan témákról is, amik nem bibliai témájúak, hanem a vendégeiket érdeklik.

5. Adakozás

Bár „nem kötelező”, a legtöbb gyülekezetben mégis van egyfajta nyomás az anyagiakkal kapcsolatban. Vagy elhangzik a „jókedvű adakozót szereti az Úr” jellegű standard záradék, vagy az evangéliumi gyülekezetekben körbeadják a perselyt, ott még kellemetlenebb az egész egy kívülálló számára, és ott marad benne az érzés: ez is csak a pénzről szól.

Amikor gyülekezetet plántáltunk, nem volt az istentiszteleten persely. Soha, sehol, semmikor! Mégis volt miből fenntartani a gyülekezetet! Nem mondom, hogy mindenkinek ezt kell csinálni, de én nagyon óvatos lennék az adakozással kapcsolatban, különösen a kívülállók tekintetében!

6. Béna befejezés – vagy a befejezés teljes hiánya

Sokszor úgy megy el egy látogató a gyülekezetből, hogy senki nem köszönte meg neki, hogy eljött, nem kérdezte meg senki, hogy érezte magát, és ami a legfontosabb, senki nem hívta meg őt a következő alkalomra, esetleg egy kifejezetten érdeklődőknek való bemutató, evangélizációs sorozatra. Sok gyülekezetben nincs is ilyen kapu-alkalom, amit direkt az érdeklődőknek alakítottak ki. Szóval az emberünk elmegy úgy, hogy senki nem gondoskodott arról, hogy vissza is jöjjön. Ez a legnagyobb hiba! Mert neki is jól esne egy megerősítés, hogy „de jó, észrevettétek, hogy itt voltam, és örültetek nekem”. Mindenki szeretné tudni, érezni, hogy számít a jelenléte, és számítanak rá legközelebb is, hogy kifejezzék, szeretnék viszont látni. Minden ember szomjazza a pozitív megerősítéseket. És nekünk is segítene, ha lenne egy telefonszámunk, egy email címünk, amin elérhetjük, meghívhatjuk őt.

Az értékesítőknek azt tanítják, az első találkozásnak egyetlen jó célja van: a második találkozó előkészítése. Ha csak ennyit megtanulnánk, sokkal több ember maradna a gyülekezeteinkben!

VÉGEZETÜL: hadd ismételjem meg, nem ezeken múlik az emberek üdvössége. Ezek csak „apróságok”, amelyeken változtathatunk, hogy elfogadhatóbbá tegyük magunkat, a gyülekezetünket, az üzenetünket azok számára, akiknek ezek a dolgok is fontosak. Nem fogunk belehalni, ha odafigyelünk ilyesmikre is. Talán lesz olyan, akinek számítani fognak ezek a dolgok is.

Remélem segítettem ezzel a cikkel. A hozzászólásokban szabad folytatni a sort, a tanácsokat, elvégre mindannyian ugyanabban a szolgálatban állunk!

10 válaszok
  1. Zsotza
    Zsotza says:

    >>” Bár „nem kötelező”, a legtöbb gyülekezetben mégis van egyfajta nyomás az anyagiakkal kapcsolatban. Vagy elhangzik a „jókedvű adakozót szereti az Úr” jellegű standard záradék, vagy az evangéliumi gyülekezetekben körbeadják a perselyt, ott még kellemetlenebb az egész egy kívülálló számára, és ott marad benne az érzés: ez is csak a pénzről szól.”<< Nagyon fontos észrevétel….engem évek óta elszomorít. Szerencsétlen vallásos hagyomány a körbevitt persely -szerintem. Aki olyan gyülekezetben nőtt fel,ahol ez "természetes",annak ez (sem) tűnik fel,hogy mennyire béna,és tapintatlan módszer! /Én nem "születtem bele" az egyházi kultúrába,"kívülről" kerültem be a gyülekezet életébe./ Az egész posttal egyetértek,és -természetesen- lájkoltam! Köszönöm!

    Válasz
    • Tóth Ágnes
      Tóth Ágnes says:

      Mi épp a formáiban megújított Istentiszteleten vezettük be a körbeadott perselyes adakozást, és aztán a hálaadó imádságot. De én nem csupán a “jókedvű adakozó” formulával vezetem be. Sokkal helyénvalóbb az elejétől kezdeni ezt az igeverset: “mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten”. És ha úgy vélem, hogy sokan vannak “idegenek”, akkor még szóban is elmondom: ez nem kényszer, és senki se érezze kényelmetlenül magát.
      Aztán egy darabig az is ment, hogy a köv. istentiszteleten elmondtuk: X összeg gyűlt össze.
      És minden adakozás után a persely az Úrasztalára kerül, és hálát adunk Isten minden adományáért, és bölcsességet kérünk, hogy az Ő dicsőségére tudjuk felhasználni.

      Én azt gondolom, hogy ezáltal talán tisztábbá lehet tenni az anyagiakkal való visszaélést, illetve helyretehető az a sok-sok buta elgondolás, ami a pénzügyeket (különösen is a perselyadományt) körüllengi. Például hogy az a lelkész zsebébe megy….
      Ez a tisztánlátás szerintem még vonzó is lehet egy kívülállónak, pláne ha a mostani ‘világi’ (nem szeretem ezt a megkülönböztetést) helyzetet nézzük, ahol korrupció korrupció hátán megy…

      De azt hiszem, túlléptem a téma tárgykörén, úgyhogy gyorsan magamba fojtom a szót :)

      Válasz
  2. Hevel
    Hevel says:

    Nem vagyok keresztény, ezzel kezdeném. Tel Avivban egy aprócska neo-haszid alapokra épült liberális progresszív zsidó hitközség (igen, azt jelenti, hogy mindenkit szívesen látunk) tagja vagyok, és a 4. pontban említett igény arra, hogy legyen egy hely, ahol le lehet ülni egy kávéval, tapasztalataink szerint, nagyon fontos. Nem is annyira kivitelezhetetlen.

    A zsidó közösségekben hagyománya van a shabbat délelőtti ima utáni közös kiddusnak, amikor a hitközségi tagok együtt tízóraiznak/ebédelnek. Ugyanakkor egyre többször tapasztaljuk azt, hogy egy hétköznapi mincha után milyen jó leülni együtt egy kávéra, teára. Sokszor még a konyhát sem kell kinyitni: termoszból is jó a kávé, és a széksorokat megbontva körbe tudunk ülni akár az előtérben is. Sőt… lehet, szentségtörésnek tűnik, de magában a zsinagóga istentiszteleti termében is. Sokszor esnek be hozzánk látogatók, akik keresik a helyüket és saját identitásukat a zsidóságon belül. Miattuk mindig van a túlélő dobozban valami, ami mellé le lehet ülni beszélgetni. Nem kellenek fotelek, csak egy asztal a talmud tóra tanteremből, egy tarka terítő, és az innen-onnan összegyűjtött csészék sokasága.

    Válasz
  3. Dr. szpahi
    Dr. szpahi says:

    Jó cikk!

    A közönyös érdektelenségnél csak az rosszabb egy idegen számára, ha többen is “rárontanak” a figyelmességükkel, és ezzel éreztetik a kívülállósságát. Tapasztalatból mondom, azonnal megbánja az illető, hogy “betévedt” arra a helyre, és udvarias mosolygás és bólogatás közepette azt fogja lesni, hogy miképpen lehet minél előbb lelépni onnan.

    Én a persely kérdését nem tartom olyan lényegesnek. Ne legyünk álszentek! Az adakozás nem azért van, mert mások elvárják azt, vagy “illik” tenni valamit a kosárba, ez mindenkinek magánügye, és nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valakinél éppen nincs pénz, vagy nem akar adni. Persze: az embereknek pénztárcája tér meg legutoljára: )))

    Válasz
    • Tóth Ágnes
      Tóth Ágnes says:

      Az jutott eszembe az írásodról, hogy tényleg nagyon meg kell vizsgálni, kiket állítunk az ajtóba “fogadóbizottságnak”. Nagyon jó emberismerők kell, hogy legyenek. Szerintem ránézésre vagy egy-két szóból meg lehet állapítani, hogy az illető ‘idegen’ mekkora gardírozást igényel.
      Saját magamból kiindulva időnként én is megyek ‘elbújni’ egy-egy gyülekezetbe, és kifejezetten nem igénylem, hogy a következő hét összes kiscsoportjába meghívjanak.
      Szóval ezt sem lehet gagyin csinálni. De hála Istennek, hogy a gyülekezetben sem vagyunk egyformák, és hiszem: minden közösségben vannak olyanok, akik ezekre a szolgálatokra kaptak talentumot. Jó lenne ezeket felismerni és őket szolgálatba állítani.

      Válasz
  4. Baráti Róbert
    Baráti Róbert says:

    Kedves Sándor!
    Szívem együtt dobban mindegyik javaslattal :)
    Nálunk van doboz az adománynak, de kosár nincs, nincs körbeadás. Évente kb. egyszer beszélünk adakozásról. Mégis mindig megvan a szükséges. Ezt persze nem csak így működhet.

    Válasz
  5. Feri
    Feri says:

    “Még 2000-ben kaptam a tanácsot, hogy keressek közösséget. Igen, én is így gondoltam: a kereszténység megélésének minden-képp van egy közösségi dimenziója. Azonban – sajnos – tett, konkrét lépések nem követték.Pedig még a Lelkiségi mozgalmak c. könyvet is megvettem, próbáltam tájékozódni, de amelyiknek volt internetes honlapja, ott sem láttam kontaktszemélyt, elérhetőséget, vagy nyílt alkal-mat. Ezek a csoportok eléggé zártak, esetleg baráti-ismerősi kör révén bővülnek, nem tudom.”
    Ezt régebben írtam, azóta már találtam közösséget, de a problémát aktuálisnak érzem. Főleg, hogy van egy réteg, amely jelenleg nem tartozik közösséghez, de szeretne (forrás: korábbi szavazás a miserend.hu oldalon.)

    Válasz
  6. andriska
    andriska says:

    a mi aprócska falunkban egyetlen zsidó család élt l95o és valahányig,amikor családmaradékuk alijázott Izraelbe.A tavaly meglátogattak bennünket,pontosabban két néni is,akik még Szilágyszegen születtek,s lányuk,vejük,unokahugok.Egy 85 éves nénikénk felismerte közülük azt,aki K.Szerénának a lánya volt.Elkisérte őket a falunktól 5 km.re levő puszta helyre,ahol 4 régi sirkő s csomó csipkebokor tartja az emlékezés felkiáltójeleit.Egy szekeres emberrel utánnuk trapoltunk,hogy a kimeritő utat ne gyalogolják mégegyszer.A nénikénk ajánlotta,hogy ha már itt a pap,mondjunk egy imát.A legidősebb hölgy azt mondta:már az mincha,ha jól értettem,hogy ennyien vagyunk ott egymást és a sirokat tisztelve. Másik:az ikertestvérem Székelyföldön él,s egy kis faluban házacskát,telekkel vásároltak,s nagyon szeretik őket,mert nem bontották le a düledezőt se,hanem mögé épitettek egy uj házat-,-s vendégeskednek a szomszédaik közt.Szeretik őket,az idős cigány házaspár is jobbkézfelől.Nos,azt mondhatom,hogy amig azon küszködünk,hogy az idegen felé a leg-vel legyünk,amindennapi embertársunkat kellemetlen érzetekbe vihetjük:velem bezzeg nem törődik,pedig….Nyugdijaskorukra kiköltöznének mindennapos polgártársnak lenni Dezső bácsi és Gizus néni mellé,s akkor fog meglátszani,hogy milyen hosszu a szeretet-takaró.

    Válasz

Szóljon hozzá Ön is!

Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?
Írjon bátran, és válaszolunk!

Hozzászólás a(z) Tóth Ágnes bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.